Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 11. szám · / · Nagy Zoltán: Egy régi áloe-virág
"Hallga! Egy, kettő! Kis falunk harangja!
Oly halk, már szinte illat, mit a szél
Felénk lehel. Egy, kettő! Üt az óra.
A falu alszik s álmában beszél!
"Elmult, elmult! Elmult megint egy óra!"
Ó hiszed-é? Elhiszed-é, hogy eltünt,
Elmult ez óra, melyben reszketeg
Gyönge kezed kezemben reszketett
S a csillagos mennyt tükrözé a lelkünk!
Nem érzed-é, ó ráeszmélni mersz-e,
Hogy él e percben élted minden perce,
- Ó lánc, füzérlánc, mennyekbe vivő! -
Mint a gyökér, rügy él még a virágban!
Ne sirj, ne higyj a régi babonában,
Hogy elmulhat, hogy mulik az idő!
Nem mulik el, csak nő! Hajt galyat, ágat,
Fejét kihányja sokszinü virága,
Törzsét járja tavaszi nedü bőven,
S magasbbra tolja minden esztendőben
Örök lombját az Idő szentelt fája!
Ó gyönge szép szemed ha lát odáig,
Nézz le a multba, szédülőn, mint válik
Ködlő örvénnyé feneketlen mélye!
Mélységekből, mit el nem érnek ónok,
Fel nem érnek számlálatlan Eónok,
Onnan nőtt fel az Idő jegenyéje!
S büszke fejét már-már egekbe furja,
Már övezi csillagok koszoruja,
Már túlnő, túlnő rajtuk a sudár!
Ó most virágzik! Nyár van a világon!
S egy frissen hajtott hajlós lengő ágon
Itt ülünk mi, két összebujt madár!
Ó érted-é, hány év jött, rossz a jóra,
Mig pirosan kivirult ez az óra,
Vérszin tüzes virággá teljesedve!
Ó tépd le, szivd be illatát, s az áldott
Száz év után nyilt áloe-virágot
Örök pecsétül tüzd a kebeledre!"