Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 10. szám · / · Figyelő
Ezt a címet választják mostanában azok, akik írásban szokták elvégezni zene-emésztésüket. Mikor először olvastam, nagyon különöset éreztem, de már kezdem megszokni, mint a mélyen tisztelt közönség is bizonyára. Gazdasági helyzetünk és a háború: - ez és a hasonlók nagyon egészséges címek, de a fönti cégér igen beteg: főleg az első tagja igen beteg. Halvány, mosolytalan, bolygó szellemként lebeg most valahol messze-messze a muzsika szelleme, az ős vizek fölött, melyekből egykoron született. Mesés növények hallgatják szomorú könnyes danáit és szemére hányják: "kár volt tenéked elhagynod ősi berkedet, kár volt a világba, az emberek közé vegyülnöd, hol napjában ezerszer beszennyeznek". A zene szelleme pedig csak ennyit válaszol mély sóhajtásba ojtva: "szeretem az embert".
Szereti és társává szegődött. Az ember pedig pajzán nótává szőtte jókedvében, síró melódiákat kölcsönzött ki tőle a szomorúság óráiban. Terjedt a muzsika az ember fészkei között és elárasztotta a Földet. A szél sírni tanult, a madár a forrásból zenét ivott és belefütyölte érzéseit a napsugárba. Megtelt a levegő dallal, zengéssel, és ahol a szerelmet érte, ott tüzes lángolásba csapott. Megcsókolta a zene a Napot és káprázatos dalnokok születtek, megölelte a Holdat és sápadt álmodók estek a Földre. Hogyan énekeltek, hogy hárfáztak! A pásztorok kiejtették kezükből a sípot, a tánc elnémult és mindenki csak őreájuk bámult, őket fülelte varázslatos döbbenettel. Mindenki tudta, hogy nem földiek, hogy a szférák küldték őket földi arccal és égi szívvel.
Durva bohócok és kövér kereskedők is részt akartak a zenéből, utána kapkodtak, amikor forró lehelete elsuhant mellettük, de mindig csak a burkát, a silány fölszínét érték. Finom lelke átsurrant kövér ujjaik között. A leszakított rongyot dobra verték és tüdejét véresre fújó trombitással kikürtöltették. Erre előbújtak a világ patkányai: a "zeneértők", és értették a zenét. Előbújtak a siketek is a borzalmas dobszóra és feneketlenül örvendeztek, hogy íme ők is hallanak; e megfizethetetlen fölfedezésért odadobták aranyaikat. Kövér kufárasszonyok a zene rongyainak aranyából fizették szeretőiket, kikkel férjüket, a szatócsot, megcsalták.
A Nap pedig küldözte forró sugarait le csodálatos fiainak, kiknek vére szimfónia volt. Rejtett odúkban véreztek a Hold sápadt gyermekei is; ezüst danáik álom-madárként röppentek ki titkos órákban a lehetetlenségbe. Aki megpillantott ily madarat, fájdalmas, isteni boldogságot érzett és álmában az örök fiatalság forrását itta. Az ezüst erdőbe álmodta magát, melyben csak ilyen madarak röpködnek, messze-messze lejtik táncukat az elérhetetlen szépségek és hol a levegőnek kéjes, boldogít íze van; az ezüst erdőbe, melynek forrásvízéből csodálatos szemű ifjak isszák az ojthatatlan vágyakozást, az örök ifjúságot. A Nap fiainak vére lángolóan sugárzott a dél fényességében és fürödtek benne a nyomorultak, hogy megérezzék egyszer az életet. Tagjaik megacélosodtak, szemük szikrát vetett, karjuk ölelésre tárult: boldogok voltak. És akiknek szíve e vért küldte, azok valahol árván, elhagyatva nézték az Eget és zokogtak.
Császárok és fejedelmek indultak útnak, hogy megkeressék a zene gyermekeit. Tudósok és baglyok fölkutatták az éjszaka birodalmait, hogy rájuk akadjanak: hiába. Megtalálták a testet, a földi szobrot, de nem láthatták meg lelkük sugárszálait, melyekkel az Ég magához láncolta őket. A királyok ajándéka lepattogott róluk, danoltak és tovaszálltak.
Betöltötte a zene a templomokat. Megéreztük égi származását és vele küldtük föl fohászainkat. Zsolozsmák szárnyain röpült föl kínlódó esdeklésünk és éreztük homlokunkat végigsimító hűs leheletét a visszaküldött égi csóknak. Elzengtük a szerelem zsoltárait a kedves ablakánál, és kettőnk szívének egybeforrt zenéje volt Isten előtt legszívesebb imánk. Ha gyilkos harcba szállt az ember, mert irigyelte, hogy másnak is van joga élni, a harsogó trombita szavában ott csillogott a remény, visszatérés, alkonyati órák, tópart, női sziluett.
Hol vannak a múltnak mind e szépségei? Hazajáró vicsorgó kísértet az öröm. Az érték meghalt. Vajon élünk-e még? Tudjuk, mi történik? Vannak fogalmak, képzetek skatulyák és mértékek, melyekkel bensőnk lemérhető? Vagy talán szomorúak és kétségbeesettek vagyunk? Úgy tudom, hogy mindezek teljesen elmúltak, magam legalább már nem érzem őket.
De bocsánatot kell kérnem: zene és háború, erről kellene most aktuálisan okoskodni, a világháborús divat szerint. Hogyan hallgatunk most zenét? Ugyebár jobban átérezve? Nemde, mert most hajlandóbb a bensőnk komoly fölbuzdulásra? De ugyebár a zenekereskedelem az pang? Hát hogyne, ki fog most pénzt költeni luxuscikkre! No de a hangversenyek mindazonáltal elég jól prosperálnak, részben mert a jótékony célra való tekintettel muszáj élvezni, részben pedig szükséges a szórakozás, hogy az ember elcsigázott agya feledje egy percre a Bzura torkolatát.
Igen aktuális az a nagy perspektívájú kérdés is, hogy milyen lesz a zene a háború után. Egy szellemes vezércikkünk képtárából merítve mondom, hogy legjobb volna a régi fajta jósoláshoz fordulni: belekből és belső részekből jósolni. A jósolás művészete nehéz és bizonyos tehetséghez van kötve; ez az utóbbi föltétel azonban nagy nehézségeket okozhat néhol. Miről is van itt szó egyáltalán? A jövendő muzsikájáról és arról, hogy miféle hatással lesz rá a háború. Minő hatást gyakoroltak az eddigi zenére az eddigi háborúk? - ez az első fontos kérdés. A válasz: különfélét; egyik háború után klasszikus, a másik után romantikus lett a zene, helyesebben szólva mindegyik után klasszikus és romantikus is lett. Mindegyik után írtak mindenféle zenét. Egyik háború után elavult a régebbi zene, a másik háború után kezdette csak igazi népszerűségét a háború előtti muzsika.
A nagy, zűrzavaros romlottságba beütött háború békekötése után nagy leszűrtség lesz-e az általános hangulat? Vagy pedig tomboló mindent-kiéléssel fogják részegen ünnepelni életben maradásukat a megmenekültek? A nagy alkotók békében is megszűrik mondanivalójukat, a kis hepciások nem fognak forgácsnál egyebet adni a harcok után sem. Akinek az ún. Ultramodenrségben a "Mache" a fontos, aki egy-egy furcsa hangzásnak megörvendezik vagy aki egy-egy különös akkordba kapaszkodik és azon nyargal lázadást kiáltva: az a háború után sem fog fölemelkedni a lényegig: a formáig. Egyeseket elnémíthat, másoknak nyelvét megoldhatja a háború, mert egyesek beláthatják, hogy hibás volt a világszemléletük (másfélére azonban mint művészek nem képesek), másoknak rejtett képességei pedig előtörhetnek a nagy rázkódtatások idején. Hogy nagy eltolódásokat okoz a háború, azt mindenki tudja.
Ma nincs zene. Amit hallunk, az visszhangja annak, ami volt. Szobájukban maradt zeneszerzők részben sírnak, részben remélnek és várnak, részben pedig győzelmi indulókat írnak. Ugyanis - és itt kérem szíves figyelmüket, mert ez szorosan hozzátartozik kitűzött tárgyunkhoz - a győzelem órájában már késő lenne hozzáfogni a győzelmi szimfónia megírásához. A megkomponálás is időbe kerül, hát még a leírása, a szólamok kimásolása: mindez hosszú időt kíván. Zeneszerzőnknek tehát előre meg kell éreznie a győzelem óráinak mámorát, bele kell tökéletesen élnie magát valamibe, ami csak lesz, azt a hangulatát kell előre megérzékítenie, amely csak hónapok múltán fogja őt meglepni. Hallgassuk majd annak idején áhítattal e hangokat és koszorúzzuk meg a dalnokot. Őt illeti a dicsőség, mert ő az igazi jós.