Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 10. szám · / ·
Bizonyos oxfordi tanítások. - E pillanatok melankóliája. - Ahonnan nem tudok kiugrani, bármennyire szeretném is. - Bajok és bánatok és egy egyetemes mártíromság. - Az eső. - Az utca s amit eltaposok. - S amit mondok magamnak. - A régi világ. - Drága kis öreg Veuve Cliquot. - Ami megalázó. - Dialógus a csendőrökkel. - Taissčz vous! - Egy esernyőt. - A csendőr aki gyönyörű ember és akinek igaza van. - Lerombolt falak irányában. - Reims. - A katedrális erkölcsi kritikája. - Sanctus Spiritus. - De Bebéby kapitány. - Sag mir wie lebst du? - Roederer. - Mint a nagy vakok. - Rejtélyes vonzalom. - Ami köztünk volt. - A sors és amit enged. - S a szemünk. - Saint-Rémi temploma és az eső. - Utcai hangulat. - Clovis. - Renan. - Ami köztünk van s aminek vége. - Egy fal és egy plakát. - Akik Dickenst olvasták. - A remény. - Sir Durner-Werzens a Times-től. - Amiről tudom, hogy megbocsátják. - Az igazi ragaszkodás legbiztosabb záloga. - Martell üveg. - No matter. - Élvező omlatagság. - A hold. - A németekről. - Was?! - A franciák a déli magaslatokon. - Kicsi öreg asszonyok. - Ideges rövid dialógus. - Luçon bíboros. - A hold a székesegyház fölött. - Utolsó menet. - A sekrestyés. - És amit mondott. - Jó éjt.
Nem kívánok elbúsulni régi szépségek elmúlásán s nagyon jól tudom, bizonyos oxfordi tanítások szerint, hogy követve a sorsomat s elviselve az életemet, voltaképpen csak ahhoz van közöm, ami most van e percben s minden egyéb mellékes. Nem is vagyok ura a bánatomnak s még ha akarnám sem tehetnék róla, hogy e pillanatok melankóliáját ne a múltak szűrjék át s ne a jövő balsejtelmei dagasszák. Úgy hát minek okoskodni? Egészen bizonyos, hogy bármennyire szeretném is, mégsem tudok kiugrani sem a bőrömből, sem a sorsom közepéből, s akármit csinálok, még egy dolog bizonyos: hogy semmi akaratom nincsen. Nem kívánok, mondottam, elbúsulni a múltakon és mégis ott van uram, minden gyökerem, aminthogy emberi lombjaim, és ez a legszomorúbb, a jövőbe nyúlnak, megborzongva. Egyébként tisztában vagyok vele, hogy kínzó elunottságomat, szellemi és erkölcsi lankadásomat (holott bizonyos fizikai bajokról is beszélhetnék) ez a háborús förtelem okozza, amelyben alig látok már mást egy egyetemes mártíromságnál s amelyben én is benne vagyok, elsodortan, szomorú tollas, aki tintából él. Mégis van egy egyetlen örömöm, egy kizárólagos örömöm, mely egész szenzibilitásomat fölpengeti és fölcibálja s ez az, hogy úgy szenvedek, mint az állat. S ebben van valami fölemelő.
Az eső szakad amint jövök le Reims felé. De micsoda eső és micsoda út! A levegő átláthatatlan és úgyszólván porzik a nedvességtől. A hegyoldalak, a lankások, és a csúcsok odafönn a romjaik s a letaroltságuk sivárságával mint ismeretlen világrészek tájképei, elmosódnak a szürkés ködökben s oly izzadtan, nedvesen és nyirkosan füstölögnek, mintha belülről fűtenék őket. Az úton megbotlom, előrecsúszom, a sárba és indákba süppedten s olykor egy-egy vaskos szőlőfürtöt taposok el s lapítok bele az iszapba vasszögű bakancsaimmal, melyek alatt felfröccsen a lé. Micsoda mesterség, gondolom magamban, s miből él meg egy újság! Elrémülve látom, e főleg érzem, ami rettenetes, hogy egészen egyedül vagyok. Ez a legszubtilisabb mérge a háborúnak, ez a szinte lázas keserűség, ami elönti az embert mint egy betegség, mint egy lelki lepra, valami lerongyolt elhagyatottság érzésével. Be a man, mondom magamnak, behave yourself as a gentleman, mondom magamnak, s a szemem tele van könnyel, nekem! Aki ne tudok sírni az epsomi derby-n!
*
De hát hol van ez az egész régi világ, Reims a nyárban, vörös háztető-tömegével, görbe utcáival, a Louis XV. szobrával, a Saint-Rémi templomával megvilágítva s valami derengő olívzöldben, amint a határos szőlőföldek venyige-lombos végtelenjét a roppant égbolt visszatükrözte fölötte! És hol van drága kis öreg Veuve Cliquot, akit imádtam s aki oly finoman búcsúzott el tőlem egy este, oly kecsesen s oly könnyedén, mint egy tündér, aki hazasiet mihelyt alkonyodni kezd...
Az eső szakad s úgy jövök átázva, a testemhez ragadt gumikámzsában, mint egy búvár a tenger fenekéről.
*
Van abban valami megalázó, hogy csak most lehet és csak most szabad bemennem Reimsbe, hogy a németek elvonultak innen. Még így is, százféle papírokat kell felmutatnom improvizált sorompók és zord csendőrök előtt, akik rendületlen nyugalommal olvasnak az esőben, miközben legfontosabb okmányaimról lemossa a víz az írást, tintás folydogálásban.
- Tessék vigyázni a papírjaimra - mondom elég udvariasan a csendőröknek, akik vagy tízszer egymásután olvassák el ugyanazt a mondatot és fennhangon, hogy jobban megértsék. Közben egymásra néznek tanakodva, és már merő víz az egész írás, a sorok és a betűk felbomlásával.
- Tessék vigyázni a papírjaimra - ismétlem kissé erélyesebben.
- Taisčz vous! - felelik.
És azzal a sötét és bizalmatlan tekintettel merednek rám, mely kellőképpen jelzi, mennyire sajnálják, hogy minden írásom rendben van.
- Nem volna rossz - mondom távozáskor -, ha az urak egy esernyőt tartanának az őrségen.
- Egy esernyőt? Hát esik? - szól utánam az egyik csendőr olyan ijesztően közönyös hangon, hogy elhűl bennem a vér.
Megfordulok, elragadtatva. Micsoda gyönyörű ember, s mennyire igaza van! Úgy szakad a víz ólmos egekből, hogy alig látok két lépésnyire. Mégis micsoda gyönyörű ember, micsoda nagy ember, szegény csendőr! Hol van ez már, micsoda magaslatokon, hol járt ez már, micsoda csúcsain az emberi szenvedésnek, hogy így kimagasztosult utána, e szuverén nembánomságban.
- Hát esik? - kérdem magam is s e felejthetetlen hangot utánozva, miközben a nyakamba csurog a víz.
S megyek tovább lerombolt falak irányában.
*
Reims sokat szenvedett, főleg külső városrészeiben. A katedrálist még nem láttam, nem is nagyon sietek, hogy lássam, sőt bevallom, nem is nagyon érdekel. Visszatetsző ez ódon templom ügyeskedő ambíciója, hogy a romjaiban megdicsőüljön. Van ebben valami világi kacérság, amit sajnálok és illik a tragikumot, ha már ilyen nagy szavakat használunk, méltóbban elviselni. A franciák nyilván és joggal sajnálják a gyönyörű gótikát, mert minden Sanctus Spiritus, ahogy Bossuet mondaná, bizonnyal mellékes nekik, az oltárbeli misztikumokkal egyetemben, ha azokat a fejeket is levágták, melyeket ott felszenteltek.
Elmélyedve, elázva és keserűn, inkább jó De Bebéby kapitányra gondolok menetközben, vajon hol van, hol él, Sag mir wie lebst du? - ahogy Goethe mondja, mert titkon e fulmináns önzőt csempésztem be ide magammal, bús emlékezéseim hangulatával. Emlékezni, igaz, annyit jelent mint felejteni és mégis? Ezek a távoli emberek oly közel vannak a szívemhez. Vajon hol van De Bebéby, s hol zabál e percben, ha ugyan már nem a fűbe harapott, egy katona, manapság!
Még mindig szakad. Drága jó Roederer! Úgy térek vissza ide, úgy jövök mint egy vándor. A lépésem kopog a kövön, feldurrantott házak mentén, melyek mint a nagy vakok néznek, kiégett ablaküregeikkel. A járdán patakzik a víz s a felszaggatott úttesten helyeként, egy tükörnyi sár felszínén egy hulla úszik, felpuffadtan. Vajon megtalálom Dawis inasomat s Dandy kutyámat, fiatal-princ tekintetével? S főleg, bevallom, az öreg asszony érdekel, madame Veuve Cliquot ha vajon itt van s hogyan van itt, micsoda bús virulásban, micsoda magányban s fájdalmasságban, drága lélek, ha szabad mondanom.
Rejtélyes vonzalmam, gyöngéden, a kecses szavak melódiát szövögeti s próbálgatom a hangot, amelyen szólani fogok hozzá. Volt köztünk akkor, Sillery magaslatain és tompa harangzúgás közben, valami olthatatlan bánat, hogy elkéstük egymást ostoba életünkkel, mely aránytalan korkülönbségekbe temetett örökkön sajgó gyönyöröket. Volt köztünk akkor s az egész életünk számára, valami keserű kacérság, hogy mi minden lehettünk volna egymásnak, valami lágy megismerése, megsebzetten de panasz nélkül, az egymáshoz tartozásnak s amit a sors nem engedett.
Oh a sors mit enged, micsoda keveset és mennyire fel kell exaltáltunk bizonyos röpke perceket, hogy valami jót érezzünk belőlük. A szemünk is, mely az örök szépségek felé fordul, nyilván csak arra való, hogy mint egy nagyítóüvegen keresztül már-már a boldogságnak nézzünk rövid és múló örömöket.
S amint jövök előre, locsogva az esőben, valami sajátságos nyugtalanság fog el. Tárt utcák, terek, kopasz fák, romok és szemetek valami szimbolikus sivárságot jelentenek s amott a mélyben Saint-Rémi temploma felszakadt fedelét mutatja, amelyen átjárt a gránát. Most az eső, vaskos zuhatagokban az oszlopos hajót önti el, az oltárokat mossa s a szent szobrokat az állványokon s a képeket a falakon, melyeket nem volt idő kihordani. Milyen furcsa, hogy akit keresek nem jön itt felém, az utcán! Bús katonák, elázott trének, vöröskeresztes autók jönnek, ponyvás oldalaikkal csöpögőn a víztől. Egy trombita szól, nem tudni miért s amott a mélyben, az utcasarkokon, hullákat visznek a szanitécek. Egy kis kutya szalad az úton, megriadtan s elázva. Vajon ismeri-e Dandyt, kérdezem.
Oly elhagyatott vagyok, oly magányos, oly szomorú, oly szomorú e pezsgőt-termő kapitálisban, ahol királyokat koronáztak s ahol a latin civilizáció bölcsője ring, ring! Mit tudom én és talán Clovis sohasem volt. E történelmi megdermedtségben, e romok között s ez esős nyomorban, hasztalan keresem ama bizonyos keresztényi hangulatokat, melyeket Renan kiszínezett mint egy nagy kendőt a világ körül, fantasztikus regényíró, aki, mint minden eretnek, pogány és hitetlen, a legszebben tudott istenről beszélni. De nem jön senki és minden olyan üres az utcán, olyan kietlen és sivár. Mégis, valami enyhe reményt érzek, valami kedves izgalmát e viszontlátásnak. Kis Veuve Cliquot, drága! Annyi minden van köztünk amiért minden lehetetlen és az életünk becsét az együttes fájdalmakban viseljük, bárha soha sem valljuk be egymásnak. Csak tudunk mindent és hallgatunk. És csak élünk, holott mindennek vége van.
*
Itt van egy fal egy fekete plakáttal, amint az eső felszántotta a tömör betűk festékzsírját. A párizsi városi tanács üzenete ez a reimsi polgármesterhez. Nem tudom mi értelme van az effajta vigasztalásnak, de ezek az urak nyilván haszonnal olvasták Dickenst, hogy ilyen meglepő módon emlékeznek rá.
"A gonosztett megtörtént - írják - a reimsi székesegyházat bombázták, a francia szobrászat remekművei darabokban röpködtek: a királyokat, szenteket és angyalokat, a Nyugat büszke és férfias mosolyával egy vasfergeteg vette körül és az egész nagy erdő mely e csodákat rejtette, a lángok martaléka lett. Katonai okok nélkül, e rettenetes cselekedet merőben a gyűlölet műve.
Akadt egy ember a világon, aki ilyen parancsot adhatott.
Nem tudjuk elfojtani felháborodásunkat polgármester úr és fájdalmas meghatottságunkat fejezzük ki e szomorú órában, amikor az egész világ együtt érez velünk. Az önök gyásza bennünket is sújt. De hazaszeretetünk még lángolóbb utána. Minél nagyobb a fájdalom, annál teljesebb a remény."
Micsoda remény? - kérdem, miközben az eső, olvatag mosással, vaskos fekete foltokra bontja e kövér és keserű sorokat és az Adrien Mithouard nevét a végükben, sötét lecsurgással, teljesen elveszti a történelem számára.
Micsoda remény? Már-már azon a ponton vagyok, hogy az első embert megszólítom, aki szemben jön velem, vajon látta-e és mikor látta, madame Veuve Cliquot-t utoljára?
*
Az eső elállott. Sőt lassan kitisztul az ég, miközben este lesz. De nem jön senki. Csak kedves kollégámmal találkozom, Sir Durner-Werzens-el a Times-től, aki a maga harci mesterségében épp úgy el van keseredve mint én, bár kevésbé előkelően és főleg a lábait fájlalja. És igen kedvesen és azzal az elbűvölő szellemességgel, melyet mindannyian ismerünk, úgy emelgeti hozzám a lábait, mintha a kezembe akarná rakni. Végül mégis csak a kezét nyújtja, mind a két kezét, ahogy szokta, drága ember! Van abban valami jellegzetes és valami abszorbeáló, ahogyan e rövid s kövér kacsókat nyújtja: kénytelen vagyok eldobni a cigarettámat, hogy beledőljek e kissé túlzottan barátságos demonstrációba.
Sir Durner-Werzens, a Times-től! Ha megállok itt előtte egy percre, tudom, hogy megbocsátják. Mindannyiunknak gyöngénk ez az ember, olthatatlan gyöngénk és bálványunk, hát tehetünk róla? Mind ismerjük és szeretjük, az emberi érzelemnek ama vegyes adagolásával, az emberi vonzalomnak némi antipátiákkal fűszerezett preparátumával, ami a legbiztosabb záloga az igazi ragaszkodásnak. Meggyötört idegzetemmel, a múltak minden emlékei után, melyek olykor mint kínzó rémlátások üldöznek, a dieuzi mezők hekatombái után, romok és temetők, lekaszált katonák, vértől leprás hullák és marcangoló varjak után, majdnem boldog vagyok, kollegiálisan boldog, hogy Sir Durner-Werzensben az élő és viruló emberpéldány ideálját üdvözölhetem, minden lábfájása dacára. Diadalmas kövérségéből, finom és okos szemeiből, melyekben, olyan sajátságosan, egy tapasztalt irish cetter pillantása lappang a legbájosabb emberi tekintetbe keverten, egész lényéből szóval, felkészülten és felszerelten a háborúra, oly tökéletesen felkészülten és oly hiánytalanul felszerelten csizmával, jersey-vel, sweaterrel, távcsövekkel és revolverekkel, mint Lord Rosebery Epsom-napján, egész drága Sir Durner-Werzensből szóval, valami sajátságos de törhetetlen önbiztonság árad, mely nincsen minden stílus híján.
- Mindebből ami itt van rajtam, itt lóg és csüng rajtam - magyarázza egy kérdő és meglepődött tekintetemre, amelyet a nedves atmoszféra az ólmos égbolt alatt, nyilván melankolikussá tesz -, mindebből nem használok mást, mint ezt a Martell üveget. A többi csak dísz vagy díszlet, vagy elegancia vagy amit akar, a többi csak haladás a korral, kortársaimmal, kartársaimmal s a kor és kar szellemével, a többi csak a bőripar és gyapjúszövészet vívmányainak, valamint a termosz-technika, optika és ballisztika csodáinak spontán elismerése részemről, egy jóhiszeműen feltételezett, de szigorúan meg nem engedett veszéllyel szemben. Ez a többi. Marad a Martell. Azaz hogy sajnos már alig marad, különben megkínálnám. Hát csak mondjuk, marad a Martell. De minthogy ezen a vidéken a Swepps-soda egészen zsenge és a kutak vize is veszélyes, a pezsgőt pedig mind megitták a németek, kénytelen vagyok, miként a skótok, víz nélkül inni a brandyt.
- No matter - mondom.
- Igaza van - feleli -, ez legyen a legnagyobb baj.
És abban ismét van valami hallatlanul grandiózus, valami Falstaff-szerűen nagyszerű és megkapó, amint ez elázott utcán, e letört házsorok mentén, itt-ott elhányt és csonka fegyverek fölött, melyek a kövezeten hevernek, Sir Durner-Werzens, élvező omlatagsággal az ajkához emeli az üveget s felszívja az italt, a lezárt pillák kéjével. Mögötte, az utca végén, a sárga hold egy kettéhasadt templomtorony résében tűnik föl, mint egy aranylámpa, mely egy családi asztalra lógna le az estében.
A németek, mint azt kitűnő kollégám volt szíves elmondani, egy csütörtöki napon vonultak be Reimsbe. Pénteken korán reggel küldözgették első lövegeiket a városra, amikor a szász ezredek már igen vígan itt tartózkodtak. Ezek nem nagyon értették a dolgot s bizony elég sokáig tartott, amíg a tüzelés megszűnt. Akkor jött néhány csapat katona a 2. és 3. hadseregből, rengeteg trénekkel, míg maguk a hadseregek a külső utakon és földeken vonultak át, borzalmas porfellegekben. Ezek a tömegek a Marne felé nyomultak Epernay és Montmirail irányában. Reims, francia részről, teljesen ki volt ürítve akkor. A németek elég jól viselkedtek. Igaz, hogy rettenetes sok mindent kértek magától a városi hatóságtól és az egyes kereskedőktől is, de mindenért fizettek, részben utalványokkal, részben készpénzzel. Főleg kenyeret és mindenféle babokat és zabokat kértek, olyan fantasztikus mennyiségben, hogy ebben természetesen nem lehetett rögtön szolgálatukra állani. Mire egy német tábornok felkiáltott: Was?! És talán még rövidebben egy millió frank kauciót kívánt a beszállítandó hüvelyesek biztosítására. Meg is kapta. Viszont az is igaz, hogy ez összegről elismervényt adott. Aztán, egy szombati napon, hirtelen kivonultak a szászok. Már akkor francia ágyúk dörögtek. A német tisztek, akik még itt maradtak volt, gyorsan lóra kaptak, vagy autókon robogtak el Rethel irányában. Dél felől, az összes magaslatokat a franciák tartották. Ott voltak ők is, Reims fölött, sajnos, a franciák! Mert bizony ők is lőttek a városra. Aztán szombat este, bevonultak végre. Mind nagyon örültünk. Főleg a nők örültek, a nők! Kicsi, öreg asszonyok sírtak az örömtől, kicsi, öreg asszonyok!
- Ön mióta van itt Sir Durner-Werzens? - kérdem elsápadva.
- Vasárnap hajnalban jöttem.
- Nem látott semmit?
- Luçon bíborost láttam, aki sírt, mint egy szegény zsidó Jeruzsálemben, egy csonka templomfal alatt.
- No isten vele - mondom elfulladva.
- Good bye!
És szaladok.
*
A székesegyház fölött, már-már kibújva a résen, sárga-aranyban süt a hold. A tetőzet be van szakadva helyenként és valami rejtett tűz éghet a mélyben, mert barnás füstök szállnak, megpörkölt tömjén illatával. A főbejáraton át, a nyílt ajtók között, egészen lassan, egy embert hoznak sötét katonák, mint Krisztust az utolsó menetben. S a küszöbön, e menet mögött, valaki csöndesen betámasztja az ajtót. Egy fáradt, kis öreg ember, a sekrestyés.
Még el tudom érni.
- Már nem ég odabenn - mondja -, csak füstölög. Ez egy sebesült, akit ott találtunk a főoltár alatt - még ezt is mondja. - Két hétig a templom pincéjében laktam. Tele van ott patkánnyal, de bizony tele. Mindenki a pincékben élt különben, egész Reims! No mi van még? Újság! Az érsek nagyon beteg. Langlet úr is beteg, a polgármester. Én bírom még, öreg ember, ha érdekli. No mi van még? Semmi. Megyek aludni. No igen, és Veuve Cliquot, aki meghalt. Jó éjt.
(Folyt. köv.)