Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 10. szám · / · Ambrus Zoltán: Háború
- Elszászban történt, egy nyomorúságos kis faluban, meglehetősen véres ütközet után.
Ez az ütközet a mi győzelmünkkel végződött. Nem mi támadtunk, hanem a németek, de mi sokkal többen voltunk és hosszú, kemény küzdelem után sikerült eltérnünk, hogy a németeknek a majdnem kétszer akkora ellenséges erő elől, ha nem is éppen pánikszerű, de kivételesnek mondható rendetlenségben kellett visszavonulniok.
Jó messze szorítottuk vissza őket, de szó se lehetett róla, hogy örömünkben ujjongjunk. Minthogy a németek támadásukkal megleptek bennünket, a mi veszteségeink is nagyok voltak.
Parancsot kaptunk, hogy azt a kis falut, amelynek irányából a németek ránk törtek, gyújtsuk fel. Ebben a nyomorúságos fészekben árulóknak kellett rejtőzniök, egy árulónak mindenesetre. A németek nem lephettek volna meg bennünket, ha itt nem kapnak semmi útbaigazítást.
Közbevetőleg mondva, Elszászban ez majdnem mindig így volt. A német eredetű és nagy tömegében csak németül beszélő lakosság szívesen kezére játszott az ellenségnek, ha titokban tehette, és mindennapos dolog volt, hogy rettenetes szigorúsággal kellett elbánnunk a kémek egész sokaságával, azt mondhatnám: a kémek seregének elesettjeivel.
És ez az Elszász, mely a németekkel érzett együtt, amíg Franciaországhoz tartozott, most, amikor már a németeké, visszakívánkoznék Franciaországba?! Nem, én nem tudom elhinni Daudet Alfonznak, hogy Elszászban az utolsó francia leckét olyan sírás-rívás követte volna. Daudet Alfonz ezt csak hallotta. Igen, sírt a francia tanár, sírhatott a gróf, aki előbb prefektus volt, sírt a püspök, a telekkönyvvezető, az adószedő, sírt az egész hivatalos Franciaország, de Elszász népe nem sírt, hanem örült, hogy egy darabig megint békében élhet.
Elhiheti nekem, mert én a legválságosabb időben jártam be Elszászt és mindenütt ott voltam, ahol egy kicsit vígabban lobogott a láng.
De megint politizálok, önt pedig csak az esetem érdekli.
Szóval, mindennapos dolog volt, hogy kurtán kellett végeznünk kémekkel, árulókkal... és az is, hogy büntetésül, vagy inkább: az elrettentés okáért ezt vagy azt a falucskát fel kellett gyújtanunk.
Abban az esetben, amelyről szólók, nekem parancsolták meg, hogy perzseltessem fel az árulók fészkét és söpörjem ki a világból ezt a nyomorult falut.
Húsz-harminc viskóból állott. Némelyikben már nem volt se ember, se állat. Aki tehette, elmenekült innen is, amióta a környéken kezdett nagyon meleg lenni.
De egyik-másik előtt még ott bámészkodott egész pereputtyával az az ember, akinek ez a viskó volt mindene. Még ma is mintha látnám egy csepűhajú, sokgyerekes parasztnak a bamba arcát meg egy-két elfelejthetetlen tekintetben a rémület kifejezését. Rá volt írva az arcukra, meredt nézésükből ki lehetett olvasni, hogy nem értik, mi történik.
Kiadtam a rendeletet, hogy kergessék őket világgá. Mondják meg nekik, hogy szedjék össze a cemoncáikat, de ne sokáig kapkodjanak, hanem: egy-kettő!... és aztán: amerre látnak!... Addig is, azonnal meg lehet kezdeni a már lakatlan házak felgyújtását.
Egy kis szaladgálás... és nemsokára láthattam, hogyan csap ki a láng az első kunyhóból... aztán hogyan gyullad ki a többi is, egyik a másik után.
Szeretem a hazámat, ha nem is vagyok olyan elsőrangú hazafi, mint Déroulčde úr... de lehetetlen volt arra nem gondolnom, hogy micsoda szegényes motyó fog elhamvadni egy pár perc alatt ezekben a kunyhókban... és sírni szerettem volna.
- Ezek közül, akik itt most földönfutókká válnak, a legtöbb ártatlan... aki bűnös, az nem tudja, mit csinált... és a nyomorultaknak nem volt egyebük ezen a koldus-szegénységen kívül. De hát igazán szüksége volna a hazának arra, hogy eltapossunk ilyen hangyabolyokat?!... így tűnődtem, amíg elnéztem, hogyan falja fel a tűz azt a keveset, amellyel eddig olyan sok nyomorúság tudott betakarózni, annak erejénél fogva, hogy a biblia csodájának ma is újra és újra meg kell ismétlődnie.
Egyszerre csak azt veszem észre, hogy két katonám előtt, akik egykedvűen nézték a kivilágítást, egy öregasszony jelenik meg és minduntalan az egyik égő kunyhóra mutogatva, a kétségbeesés hangján kiabál valamit, de az én két katonám csak a vállát vonja, olyan mozdulatokat tesz, mint aki nem érti, mit kívánnak tőle, aztán egyik se mozdul el a helyéről, hanem tovább cigarettáznak.
Oda siettem. Az öregasszony, mihelyt meglátott, elibém rohant és jajveszékelve, már messziről kiáltozni kezdett németül, hogy annak a kunyhónak a padlásszobájában egy súlyosan sebesült német tiszt fekszik, akit ő rejtett el oda, és aki, ha nem mentjük ki hamar, el fog ott pusztulni, mert mind a két lábán megsebesült, felkelni nem bír, különben is nagyon rosszul van, átlőtték a karját is.
Mikor ezt elmondta, térdre rogyott előttem és könyörgésre összetett két keze úgy reszketett, mintha a hideg rázná.
Rárivalltam a két katonára és berohantunk az égő viskóba. Nem kellett megkockáztatnunk a testi épségünket: a sebesült már ott feküdt az ajtó közelében, eszméletlenül.
Nyilván, mikor észrevette, micsoda veszedelem sandít be az ablakon, piros fény alakjában: összeszedte minden erejét, hogy kimenekülhessen és a lépcsőn még le tudott vánszorogni, de már nem juthatott ki a szabadba, mert a kijárattól pár lépésnyire az ereje cserben hagyta.
Kicipeltük és nemsokára magához térítettük.
Egészen fiatal ember volt; amint később megtudtuk: csak huszonkét esztendős.
Mialatt élesztgettük, két hadnagy-társam jött hozzánk, hogy lássák, mi történik; aztán előkerült a kapitányunk is. Valamivel odább az öregasszony aggódó arccal leste, hogy a sebesült magához tér-e?
Az aggodalmas tekintet láttán eszembe jutott, hogy:
- Mit keres itt ez az öregasszony még most is?!... nem éri fel ésszel, milyen bajba kerülhet az, aki ellenséges katonát rejteget a padlásszobájában?!... Hogyan lehetne észrevétlenül figyelmeztetni az istenadtát, hogy szedje a nyakába a lábát és párologjon el,!
Elkéstem. Egy altiszt éppen akkor fogta meg a karját.
- Ezt a banyát pedig jó lesz lefülelni - mondta és már lehetetlenné tette, hogy a szerencsétlen elmenekülhessen.
Az következett, amitől féltem. Mikor a sebesültet, aki immár foglyunk volt, kihallgattuk: a halál torkából kimentett ember hamarosan megásta megmentőjének sírját. Elmondta, hogy grófi családból származik s hogy az öregasszony valamikor cseléd volt az ő szüleinek vesztfáliai birtokán... ez a jó asszony kisgyermeknek ismerte őt és hálával emlékezve rá, milyen jól bántak vele annak idején Vesztfáliában, azzal szolgálta meg egykori gazdáinak sok szívességét, hogy menedékhelyet adott neki, ahol bizonyára elkerülhette volna a fogságot, ha rá nem gyújtjuk a házat.
A kapitányunk erre barátságos beszélgetéssel tisztelte meg a foglyot. Közölte vele, mennyire meglepett bennünket a németek támadása és megkérdezte, miből következtette a támadó sereg, hogy ezen a ponton sikert érhet el? A fogoly elbeszélte, amit erről tudott. A kapitány lelkesülten kezdte magasztalni az ellenség pompás értesültségét, cigarettával és konyakkal kínálgatta a sebesültet, elmesélte neki, hogy büntetésül gyújtottuk fel a falut, mert nem lehet kétségünk a felől, hogy az ellenség csak itt szerezhette meg a legszükségesebb útbaigazítást és ezt, végre is meg kellett torolni... aztán hirtelen ezzel a kérdéssel lepte meg a hadifoglyot, változatlan nyájassággal mosolyogva rá:
- Mondja csak, kedves gróf úr!... vajon nem éppen ez az öregasszony adta meg önöknek a szükséges útbaigazítást?
Az ifjú grófot zavarba ejtette a sok nyájaskodás után nem várt megrohanás. Hebegni kezdett, hogy: nem, nem... ő arról nem tud semmit, hogy feljebbvalói honnan szerezték meg a kellő értesültséget...
A kapitány arca elkomorodott.
- Hadnagy úr! - szólalt meg, most már hivatalos hangon. - Felszólítom, nyilatkozzék tiszti becsületszavára!... igaz-e, az, amit most mondott?... meri-e kijelenteni, katona létére, hogy nem ez az öregasszony volt az, aki...?
És a fiatal gróf vallott. Talán nem tudta, hogy ezzel megöli a jótevőjét.
- Nos hát: igen... ez az öregasszony mutatta meg az utat. De csakis az utat mutatta meg... és bizonyosan fogalma se volt róla, hogy tilos, amit...
- Elég! - mordult rá a kapitány.
A rögtönítélő hadbíróság tagjai között nekem is helyet kellett foglalnom. Amíg a kihallgatás tartott, a fák ormait nézegettem, mert ahányszor a pillantásom oda tévedt a vádlott egészen ősz hajára, mindannyiszor forogni kezdett velem a világ és úgy éreztem, mintha a szívem helyén egy gumilabda izegne-mozogna a mellkasomban.
A vádlott semmit se tagadott. Képtelen volt megérteni, hogy ugyan mért ne mutatta volna meg az utat Egonnak, az ő kis Egonjának?!...
A rövid tanácskozás során megpróbáltam egy pár szót dadogni a vádlott védelmére. Azt akartam elmondani, hogy ezt a hazaárulást talán nem kellene halállal büntetni, hanem, tekintetve véve az enyhítő körülményeket, csak szabadságvesztéssel... hiszen így se árthat többé a hazának... mire kiszabadul, a háborúnak már régen vége...
De még félig se mondhattam el, aminek a kinyilvánítását a lelkiismeretem lecsillapítására szükségesnek tartottam, amikor a kapitány már rám ordított:
- A szentségét ennek a felfogásnak!... Szép hazaszeretetre taníthatja a hadnagy úr a fiúkat, amikor otthon, a katedráról, Franciaország dicsőségéről szól nekik!... Az iskolás gyerekeknek is azt mondja, ha Jénáról vagy Austerlitzről beszél nekik, hogy: "Milyen kár a sok emberéletért?!..." Aztán, ha ezt a banyát csak becsukjuk... ki fogja őrizni?... a hadnagy úr? Arra való a legénység, hogy a temérdek árulót és kémet őrizgessék, dajkálják, dédelgessék? Ki marad akkor a csatamezőn? Eh, aki elárulja a hazát, az lógjon!
Más valaki is megszólalt, hogy: a banya nem kerülheti ki méltó büntetését. Föl kellett hagyni minden reménnyel. Hát befogtam a szájamat. Neki már nem használhattam, de magamnak árthattam volna, ha még sokat beszélek.
Nem tudom, így van-e másutt is, de nálunk nem sokat teketóriáznak azzal, akit a hadbíróság halálra ítélt. A banyának se sok időt engedtek. A kapitány tudatta vele, hogy abban a kis erdőben ott, amelyet bizonnyal jól ismer, fel fogják kötni a legelső fára.
A banya nem arra nézett, ahová a kapitány mutatott, hanem éppen az ellenkező irányba. Tekintete alighanem Egont, a kis Egont kereste. De a fiatal grófot akkor már elszállították a legközelebb eső tábori kórházba.
Szólni nem szólt egy szót se. Alaposan hozzászokhatott, szegény, hogy abba, amit az uraságok kimondottak, bele kell nyugodni, okoskodás, ellenkezés, kapálózás nélkül.
Talán azért, hogy egy kicsit engem is megbüntessenek, a halálos ítéletet nekem kellett végrehajtatnom. Ezt a kötelességemet már nem teljesítettem azzal a túlságos lelkiismeretességgel, mely különben egész életemen át nem annyira jó tulajdonságom, mint inkább a hibám volt. A kivégzés színhelyére menet, intézkedtem, hogy a katonáim ne lehessenek mindjárt a sarkamban, hanem úgy kövessenek, hogy az elítélttel jó messzire maradjanak el mögöttem; mikor ők is megérkeztek az erdőbe, csak annyit mondtam az őrmesternek, hogy menjenek be jó mélyre, ahol már nagyobb a sűrűség... és a többit rá bízom; aztán kisiettem az erdő szélére és hátat fordítva annak a helynek, amelyre az elítéltet vitték, azon méláztam:
- Ha volna bennük annyi szánalom és annyi mersz, hogy behunynák a szemüket és szökni engednék!...
Haboztam, ne fogjam-e be a fülemet a tenyeremmel, hogy semmit se hallhassak?... De idegen nyugtalanságomban nem tudtam megállani, hogy ne hallgatózzak.
Semmit se lehetett hallani.
Végtelenül hosszú perce múltak el... és egyre ugyanez a mély csend. Aztán, egyszerre, valami zörej: nehéz katonalépések gázolják az avart. Az őrmester elém bukkan és jelenti, hogy minden megtörtént. Meg akarom-e nézni? Dehogy akarom!
Alig érkeztünk "haza", parancsot kaptunk az indulásra. Az úton rettenetes fergeteg ért utol bennünket. Égiháború, zuhogó eső, vadul fütyülő, hideg szél, minden kellemetlenség, ami szabadban utolérheti az embert, valóságos orkán. Valamennyien bőrig áztunk és az iszonyú sárban nagy nagynehezen tudtunk előbbre haladni. A katonák káromkodtak; szidták a szenteket, sőt - tüzetesebben meg nem jelölve, hogy kikre gondolnak - még azokat a közelebb található, földi hatalmakat is, amelyeknek, akárminő címen, joguk van a parancsolgatáshoz. Magam sem találtam a helyzetet valami kényelmesnek, de még egyre csak ezek a kérdések jártak a fejemben:
- Tiszti becsületszó... gentleman szava... sohase hazudni... ez mind gyönyörű. De jogunk van-e, még akkor is ragaszkodni az igazmondáshoz, ha ezzel megölünk valakit, aki maga nem bántott senkit és - ha csakugyan ártott is - nem tudja, hogy mit csinált?!... Nem kötelességünk-e, ha nem is a hazugság, legalább a hallgatás, ha az igazmondásunkkal megöljük az életünk megmentőjét, még ha ez csakugyan vétett is mások ellen, amivel nem lehetünk tisztában?!... Ezt az életet, amelyet neki köszönhetünk. Ellene fordíthatjuk-e, akárminő esetben?!... az ő élete ellen kiránthatjuk-e tőrnek azt, hogy még beszélni tudunk, az ő jóvoltából?!... Vajon mit csináltam volna én az ifjú gróf helyén?!... Egon, a kis Egon!... Ha ez az öregasszony nem sokat törődik a kis Egonnal, ha nem ragaszkodik kutyahűséggel az egykori gazdája háznépéhez, ha nem követ el mindent, még a tulajdon életének kockára vetésével is, hogy megmenthesse a kis Egon életét, akkor az öregasszonynak most semmi baja... nem ő, hanem Egon a halott. És el lehet-e képzelni olyan esetet, akárminő világfelfordulásban, amikor Egon ezt elfelejthetné?!... amikor Egonnak szabad volna ezt elfelejtenie?!... mert, ha Egon nem is hallotta senkitől, hogy ott veszett volna az égő házban, ha az öregasszony segítség-kiáltozása és könyörgése ki nem menti onnan, legalább is gyanítania kell ezt... és azt bizonyosan tudja, hogy. Amikor társai sorsára hagyták és sehogyse volt képes elmenekülni előlünk, ez az öregasszony rejtette el őt, annak ellenére, hogy azzal már mind a ketten tisztába lehettek, milyen sokat kockáztat az, aki ellenséges katonát rejteget a padlásszobájában...
Aztán:
- Salus reipublicae!... mindenesetre: suprema lex! De ennek hangoztatása nem mindig egy azzal, ami csakugyan a haza javára szolgál. Hányszor követtek el bűnöket, ezt a jelszót ordítva!... Ma egy halálos ítélet végrehajtására rendeltek ki... De... onnan tudom, mi biztosít róla, hogy ennek az öregasszonynak az életét csakugyan a haza üdve követelte-e? Mi nyugtathat meg afelől, hogy nem: csak gyilkosságot parancsoltak rám... néhány ember, aki rosszul okoskodott?!...
És:
- Van-e valami... akármi... ami fölötte állana még a lelkiismeret törvényeinek is?...
Két katona beszélgetett mellettem, amint a sárban cammogva, cuppogva, lassan haladtunk előre és a szél még egyre sebesen szitálta szemünkbe az esőt.
- Bezzeg jó volna most, ha nem siettünk volna felégetni azt a falut, hanem egy kicsit megpihenünk benne!... - mondta az egyik.
A másik azt felelte, hogy:
- Hidd el, ezt az az átkozott banya hozta ránk!...