Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 10. szám · / · Ambrus Zoltán: Háború

Ambrus Zoltán: Háború
Elbeszélés
IV.

- Hát Frici hová lett? - kérdeztem, mialatt lementünk a lépcsőn.

- Megkértem, hogy kísérje haza azt a nőt, aki elnyerte a pénzét. Ez a nő minden áron gyalog akart hazamenni, mert itt lakik, a szomszéd utcában. Frici azóta már hazaszállította és kocsiba ült... mire megérkezünk, ő is ott lesz, a jó kis kávéházunkban... Hogy te ezt a kávéházat még nem ismerted!... Holnaptól fogva mindig oda fog húzni egy olyan "Cserebogár, sárga cserebogár", amilyet még Szolnokon is keveset hallottál!... Ha én király volnék, ezt a Piros Pistát tenném meg a miniszteremnek és egész nap húzatnám vele.

Rozoga kocsink hosszú bandukolás után egy elriasztó külsejű lebuj előtt állapodott meg. Az egész környék csupa sötétség... és a jó kis kávéházból is csak a tejüveges, alacsony ajtón át szűrődött ki valami bágyadt világosság.

Benyitottunk. A gyéren világított, keskeny és hosszú, meglehetősen ronda teremben a kiszolgáló személyzettel együtt alig tíz ember lézengett. Hanem a kávéház legbelső részében, a kassza és a biliárd között, egy nagy, vörös márványasztal mellett már ott találtuk Weingartner Fricit - Lambert tanár úrral.

A tanár tudniillik ugyanakkor ment el Jancsiéktól, amikor Frici is útra kelt a rózsaszín hajú hölggyel. Ennek a lakásáig együtt haladtak és Frici, miután eleget tett küldetésének - nem sejtve, hogy a tanár meghívásnak vélheti a dolgot - elárulta, hogy hová igyekszik és mire készülődünk. A tanár magától vállalkozott rá, hogy ő is résztvesz a kirándulásban... hadd hallja egyszer, milyen hát az a magyar nóta... és Frici, udvariasságból, nem merte megvallani, hogy a mulatságot zártkörűnek terveztük, olyannak, amelyben csak szolnoki fi vehet részt.

Hát örültünk a szerencsének. De egy kis baj volt. Cigányt nem találtunk a kávéházban; egy szál cigányt se. Máskor már két óra tájban tele volt velök ez a spelunka; hanem Szilveszter éjszakáján a cigánynak Párizsban is több volt a munkája, mint máskor.

A kávés, akiben már ősidők óta Párizsban lakó magyar embert üdvözölhettünk, ha nem is éppen rég ideje, de jól ismerte Wimmer Jancsit. Természetesen, nem akarta elszalasztani az elsőrangú vendégeket és azt ígérgette:

- Mindjárt lesz itt ember, kérem!... annyi, hogy nehéz lesz kiválasztani közülök a legjobbat. Egy negyedóra se telik bele és özönleni fognak, mindenfelől.

- Hát várunk, ugye? - mondta Wimmer Jancsi, megkeresve szemünkben elhatározásának helybenhagyását. - és addig megiszunk egy üveg puttyogós bort... De fűttessen be jobban, mert itt megveszi az embert az Isten hidege!...

A legjobban pásztortüzet szeretett volna. Sajnos, csak egy rossz cserépkályhába lehetett befűteni, amely sehogy sem akart felmelegedni. A jó kis kávéháznak a berendezéséhez már hozzá tartozott, hogy a vendégek a lélegzetükkel melengessék egymást.

- Addig talán játszhatnánk valamit - indítványozta Weingartner Frici.

- Nem bánom, játsszunk durákot - mondta Wimmer Jancsi.

- Nem társasjátékot gondolok én, hanem hazárdot. Sokat vesztettem; hadd nyerjek vissza tőled valamit.

- Jól van, akkor játsszunk huszonegyest.

És hogy Frici "regresszálhassa magát", nem vesztegették az időt, hanem azonnal munkához láttak.

Valami éktelenül piszkos, zsíros kártyát hoztak nekik, amelyek egy egész cigány-generációnak a keze nyomát már messziről meg lehetett látni. De éppen ez kellett Wimmer Jancsinak; ebben ő valami pusztai zamatot talált. Kiborította a vörös márványasztalra minden aprópénzét, belemarkolt és "bank"-ot tett maga elé, megkeverte a piszkos kártyát, osztott Fricinek is, magának is, aztán - a télikabátjukat magukon tartva, de egész lelkükkel belefeküdve abba az igyekezetbe, hogy túl tudjanak járni egymás eszén - játszani kezdtek.

- Így erőlködhettek Moltke és Mac Mahon, hogy egyikük megfojthassa a másikat, meg a másiknak százezer és százezer emberét - szólalt meg Lambert tanár úr mosolyogva.

Ránéztem Lambert tanár úrra. Az ő szemében is ott találtam azt a kérdést, amely engem már néhány perc óta furdalt:

- Mit keresek én ebben a farkasordítóban, hajnal közeledte idején, a Mementó éjszakáján, amikor arra kell gondolni, hogy az idő szárnya megint lebbent egyet?!

Ő is rám nézett. Mondanom kellett valamit, ha nem akartam, hogy kukának tartson. Eszembe jutott a vitatkozása... mondtam neki, hogy a megjegyzése erre emlékeztet... és azt is, hogy már akkor meg akartam kérdezni tőle, amit most kérdek:

- Ha jól értettem, úgy nyilatkozott, hogy az 1870-70-i háború óta meg tudja érteni azt az embert is, aki fütyöl minden erkölcsre... Miért? Történt önnel valami ebben a háborúban... valami olyan megrázó esemény, amely egyszerre meg tudja változtatni az ember egész gondolkozását... valami olyan nagy dolog, amely halomra tudja dönteni minden hitünket, meggyőződésünket, mint a földrengés ereje a házakat?...

- Semmi különös - felelt. - Bár volt egy élményem, amelyet soha se felejthetek el, ha száz esztendeig élek is... De talán nem ez tette... Hanem, lássa, békében nem fogja el az embert annyiszor a mindenben kételkedés, mint háború idején. És ez természetes. A háború nemcsak temérdek emberéletet semmisít meg, nemcsak a javainkat tiporja el... milliók hosszas, keserves fáradozásának lassú, kitartó munkával szerzett, gyűjtött, féltett eredményét... a háború eltapos minden igazságot is. A háborúban én nem a szörnyű vérontást találom a legszörnyűbbnek, hanem azt, hogy: a háború csupa igazságtalanság.

Leolvashatta az arcomról, hogy nem értem egészen, mit akar ezzel mondani, mert így folytatta:

- Hogyan mondjam el hamarjában, hogy mit gondolok? Nem tűnt fel önnek háború idején, hogy temérdek olyan dolog, ami ellen a bennünk élő rejtelmes, ösztönszerű - tehát: ősi, tehát: talán isteni - igazságérzet, ha nem is szóval, legalább belső hangokban... valami, a lelkifurdaláséhoz hasonlatos, talán meg nem szólaló, de el nem nyomható elégedetlenségben tiltakozik: a hadüzenet pillanatától fogva egyszerre csak mindennapossá lesz?!... Mindenekelőtt: a különbet viszik el a halálveszedelembe, a testileg vagy lelkileg satnya marad itthon... az, aki az összesség számára kevésbé értékes. Aztán, nem szólok arról, hogy: azok közül, akiket elvisznek, az egyik meghal vagy nyomorékká válik, a másikat pedig kitüntetik... amit a vak véletlen, a szerencse vagy szerencsétlenség csinál a háborúban, azt még a legkevésbé szörnyűnek találja a gondolkozásunk meg az érzésünk, amely már hozzászokott, hogy meghódoljon az elemi erők hatalma, a természet rendelése előtt. De szólhatok arról, hogy: a harc istene rendkívül igazságtalanul fizet... aki a csatamezőn is bujkál - aminek sok módja van - az rendesen meg is óvhatja a bőrét, hogy aztán learassa, amit a halottak kivívtak, hogy a békében felöltözködhessék ezeknek meg az életben maradó vakmerőknek a dicsőségébe és még évtizedeken át éreztesse az elsőrangúságát a jámborabb polgárokkal, a békésekkel, talán olyanokkal, akik a következő háborúban el fognak vérezni... amaz pedig, aki halálmegvetéssel vállalkozik a nagy feladatokra, az igazán hősiességet követelő cselekedetekre, vagy legalább mindig szentnek tartja, amit kötelességének ismer el, ez a sok derék, kitűnő ember ezer és ezer számra pusztul el a csatatéren... vagy, ha nem is marad ott örökre, csak kis részben őrzi meg a testi épségét... még akkor is szerencsésnek mondható, ha csak könnyebben sebesül meg... mert rettenetesen sok esetben elnyomorodottan, bénán, fél lábbal vagy sántikálva, vakon vagy örökre betegen tér vissza, hogy aztán egy életen át merengjen azon: vajon kielégítő jutalmat talál-e honfitársainak hamar elhalkuló tisztelet-nyilvánításában és abban a tudatban, hogy szépen teljesítette a kötelességét?!... Vagy, hogy egy más igazságtalanságra térjek át, ott van, másik példának: a földrajzi helyzet!... Az egyik, aki ott lakik, ahová az ellenség elhatol, és szegényebb, semhogy idejében el tudna menekülni, kénytelen eltűrni az ellenség minden garázdálkodását és minden kegyetlenségét, amely néha nemcsak kifosztja, nemcsak megalázza, hanem megnyomorítja vagy meg is öli... s másik ellenben, aki a hadműveletek színterétől jó messze lakik, ha kitűnő idegek birtokosa és az érzelmességnek nem betege, tovább is éli világát; úgy mulat, ahogy szokta; nem törődik vele, hogy mi történik az ország másik részében; még csak annyit sem szenved, hogy részvétet érezne. Mért kell amannak mindent kiállania és mért szabadulhat meg emez még attól is, hogy a meggyötörteknek illő kárpótlással adózzék? Arról, hogy a háború az egyiket gazdaggá teszi, a másikat pedig máról-holnapra megfosztja az egzisztenciájától, nem is beszélek. De gondoljon csak a háború szokásaira! Ha valahol egy-két franktirőr rálő a bevonuló ellenségre, ez felgyújt a közelben minden házat, megbünteti az egész falut vagy várost, azokat is, akik könyörögtek a franktirőröknek, hogy hagyjanak fel a már hiábavaló ellenállással és ne erőszakolják ki az ellenség bosszúállását. Máshonnan túszokat visznek el és ezeket a legérdemesebb, legjelesebb polgárok közül választják ki; a naplopót ettől a veszedelemtől megóvja az ismeretlensége, de a legkülönbeknek vezekelniök kell azért, mert egy hosszú életen át érdemesek és kiválóak voltak. És a megtizedelés! A katonák közt akad egy pár elégedetlen és izgága fráter, aki azt hiszi, hogy okosabb, mint a többi s elképesztő értelmetlenségében nem tudva számot vetni azzal, hogy lehetetlenre vagy esztelenségre vállalkozik és hogy ennek az oktalan erőlködésnek micsoda következményei lehetnek, rá akarja bírni társait a követelőzésre, a lázongásra vagy a szökésre; persze, a dolog kipattan és hogy az elrettentő példa a zendülésre való hajlandóságot egyszer s mindenkorra letörje: a századot vagy az ezredet megtizedelik... agyonlövik minden tizediket, véletlenből talán éppen azokat, akik tiltakoztak minden lázongás ellen és csak annyit vétettek, hogy nem akarták elárulni a bujtogatókat... ezeket pedig megmenti az ártatlanok vére, hogy majdan pátriárka-korban haljanak meg, miután előbb rengeteget mesélgettek hőstetteikről a lelkesedéstől és a büszkeségtől könnyes szemű gyermekeiknek meg a térdükön ringatott sok unokának, akik éppen olyan gazemberek lesznek, amilyenek ők voltak... Elismerem, van a háborúnak olyan igazságtalansága is, amely szükséges. Például: azok, akiknek a katonáskodás élethivatásuk, akik békében azért tekintélyesek, azért elsőosztályúak, azért részesülnek a legnagyobb tiszteletben, azért ideáljai a nőknek, mert életpályájukat minden más életpályának feléje emeli, hogy alkalomadtán életüket is fel kell áldozniok a közért: háború idején igen nagy számban maradnak távol - nem tehetnek róla: kénytelenek távol maradni - attól a legelső sortól, ahol az ütközet a legvéresebb; a hivatásos katonák közül sokan a háborúban csak adminisztrálnak: intézkednek, vezényelnek vagy tanítanak... a harc legelső vonalában pedig, azokon a helyeken, ahol már nagyon meleg van, olyanok állnak, akik a békében tanítanak vagy adminisztrálnak. Jól van; mondjuk... lehet, hogy ez helyesen van így. A hadviselés érdekének a nézőpontjából egy történelem-tanárnak az élete nem olyan drága, mint a hivatásos katonáé... ha a történelem-tanár elesik, sebaj; állítunk helyébe másik katonát, aki lehet vaskereskedő, lehet ügyvédjelölt is... de ha a hivatásos katona esik el, az már veszteség... mert neki kell kiképeznie az újoncokat... a hadseregre nézve az egyik legnagyobb baj, ha már kevés a tisztje... Hát ez rendben van. De az már nem mondható se igazságosnak, se szükségesnek, hogy vannak olyan hivatásos katonák is, akik háború idején a harctérnek még csak közelébe se kerülnek, nem azért, mintha szükség volna rájok és éppen őrájok volna szükség ott, ahol intézkedni kell, hanem azért, mert jól választották meg a papáikat vagy a nagybátyjaikat. Mondom, nem azokról beszélek, akiknek az intézkedő képessége becsesebb, mint a fegyveres szolgálatuk volna; hanem száz meg száz olyan, "jó családból származó" fiatalemberről, akik azon a címen, hogy a tábornoki karnak a csatatűztől legtávolabbra küldött veteránjai mellett teljesítenek szolgálatot vagy más efféle címen, száz meg százféle címen, még az égszakadás esetében se kerülhetnek a tűzbe, hanem - míg kevésbé szerencsés vagy kevesebb összeköttetéssel rendelkező társaikat ezerszámra pusztítja az ellenség - a hadjárat első percétől fogva a békekötés napjáig mindig páholyban ülnek, az ellenségtől legmesszebb lévő városokban sétálgatnak, mulatnak, a leggyönyörűbb uniformisban parádéznak és ahol csak megjelennek, mindenütt úgy feszengenek, mintha ők volnának azok, akik megmentik a hazát. Szükséges az, hogy ezek mindig kinn legyenek a veszedelemből?... nem volna lehetséges, igazságos és helyes, hogy néha-néha felváltsák azokat a társaikat, akik már kifáradtak?... No és... mondjak még több igazságtalanságot is? Bajos volna elsorolni, így, rögtönözve, ami mind ide tartoznék. Hát csak a legszörnyűbbet említem. Vannak sokan, akik azt erősítgetik, hogy ez is szükséges. A kémekkel szemben szokásos - így kellene mondani: hagyományos - eljárásra gondolok. Hogy mindenki kém, aki gyanús. Nem találja iszonyúnak ön is, hogy minden háborúban temérdek ártatlan ember pusztul el, csak azért, mert ellenök fordult a szerencsétlen látszat vagy a hamis vád?!

- Olyan sokszor történhetik meg ez? - kérdeztem.

- Számtalanszor - felelt Lambert tanár úr. - Persze, még több az olyan kém, aki csakugyan megmutatta az utat az ellenségnek... vagy felvilágosítást adott neki... mert megijedt az ellenség fegyverétől... mert rémületében nem tudta, mit feleljen... vagy, mert nem is tudta, fogalma se volt róla, hogy mit cselekszik. Mért kellessen ezeknek meghalniok?

- Azt hiszem - mondtam - nem szabad elfelejteni, hogy a kém nagy szerencsétlenségbe döntheti az egész hadsereget... hogy egyetlen ember ezer meg ezer katona pusztulását idézheti elő. Tehát megokoltnak látszik a legnagyobb szigorúsággal való elrettentés is.

- Erre azt felelem - vitatkozott velem a tanár - hogy szükségképpen csak nagyon kivételes lehet... csakis a legeslegnagyobb bajok közt fordulhat elő az olyan eset, amikor a hadsereget már az ellenség puszta jólértesültsége is katasztrófába sodorhatja... és az is csak rendkívül ritkán történhetik meg, hogy egy ember százak vagy ezrek halálát okozhatja... De hát jól van... mondjuk, hogy azok dolgában, akik csakugyan megtették a kémszolgálatot anélkül, hogy tudták volna, mit csinálnak, vagy akaratuk ellenére... mondjuk, hogy ezek dolgában önnek van igaza. Erről nem vitatkozom. Hanem az ártatlan emberek halála!... azoké, akik semmit se vétettek, csak gyanúba keveredtek!... és a hadviselés, legalább a mi katonaságunk, mégis arra az álláspontra helyezkedik, hogy háborúban nem lehet az igazságot keresgélni... nincs rá idő... ilyenkor az emberélet úgyis olcsó... tehát inkább száz meg száz ártatlan pusztuljon el, mint hogy ez az aggodalmaskodás bajokat okozhasson, megrövidíthesse a haza érdekét, vagy - amint mondják - veszedelembe sodorhassa a salus reipublicae-t... amiről valójában soha se lehet szó, mert hiszen, ha azt a szegény gyanúsítottat elzárják, ezzel éppúgy ártalmatlanná teszik, mint ha kivégzik. Nos, arra hivatkozva, hogy kevés az idő és mással kell foglalkozni, nem ilyen kicsiségekkel, rövidesen főbelövik vagy felakasztják azt is, akik csak gyanúsítanak... kivégzik, bár semmit se tudtak rábizonyítani. De hát az állam, mely tőlem mindenféle fajta lelkiismeretességet követel, maga fölébe helyezkedhetik-e a lelkiismeretesség parancsának? A hatalmánál fogva mindenesetre megteheti... csakhogy, ha azokat a törvényeket, amelyeket csupán az erő kényszerít rá a gyöngére, amelyek tehát nyilvánvalóan nem isteni eredetűek, az így megriasztott gyönge lelkének mélyén nem tekinti szentnek, ezt már meg lehet érteni, ugye?... No és ha ez a gyönge, attól fogva, hogy az erkölcsöt kormányozhatónak és kikapcsolhatónak látja, fütyöl minden erkölcsre, ez csak természetes következés. Ennyit akartam mondani azokkal a szavakkal, amelyen ön megütközött... semmivel se többet.

Megkérdeztem, mi volt az az élménye, amelyet nem tud elfelejteni. Azt felelte:

- Semmi különös. Fel kellett akasztanom egy embert... egy öregasszonyt... akit kémnek nyilvánítottak... Az is volt, szegény... kém... csakhogy egy kissé tudtán kívül... Nemcsak éppen gyanúsították... megvallotta, hogy kémszolgálatot tett. És ki kellett végezni, bár sejtelme se volt róla... se akkor, amikor megtette, se akkor, amikor megvallotta... hogy hazaárulást követett el. Mert hiszen háborúban nem csak az a kém, akit az ellenség felbérel, hanem az is, aki valami ostoba cselekedettel árt a hadviselésnek. Hogyne!... mikor az is kém, akit csak gyanúsítanak!... Nem is maga az eset volt nevezetes... száz meg száz ilyenről hallottunk akkor... inkább a körülmények tették, hogy nem tudom elfelejteni.

Észre kellett vennem, hogy Lambert tanár úr már semmit se talál különösnek. De nekem akkor még minden különösnek tűnt fel. És másodszor is abban a helyzetben voltam, hogy nem tehettem okosabbat, mint ha Lambert tanár úrra figyelek. A két szolnoki fi ekkor már annyira belemelegedett a játékba, hogy se látott, se hallott. Nem törődtek velünk, nyilván abban a hiszemben, hogy a cigányt várva, belemerültünk a vitatkozásba és a - bár egyedül még nem üdvözítő, de mindent felejtető - bor mellett csak olyan jól mulatunk, mint ők.

Kijelentettem tehát Lambert tanár úrnak, hogy engem azok a bizonyos körülmények is érdekelnek... és Lambert tanár úr elmondta az élményét.