Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 9. szám · / · Figyelő
A Kisfaludy-Társaságban, amelynek tagja volt - és ő ezt a tagságot úgy viselte, mint egy kokárdát, az élet és az irodalom arszlánját megillető szép díszt - emlékbeszédet mondtak Cornelról. Néhány alkonyi percre egy ékes ember támadt fel és vele együtt egy korszak is, amelyet ő képviselt a személyében, a sikereiben, az emelkedésében, későbbi lehanyatlásában és elmúlásában is. Kultúrtörténelmi emlék a ragyogása és az az időpont is, amikor pályájának egykoron asztrális világossága néhány gyertyafénnyel haloványabb lett.
A forradalom leveretésének esztendejében, szilveszter napján született Ábrányi Kornél. Még néhány évvel előbb az irodalom és a művészet a kenyérszerző pályák komolyságába kezdett belenőni Magyarországon, ám azon a napon, amikor ő megszületett Jókai kenyér nélkül és egy pszeudonym álarcába rejtőzve bujdosott Magyarországon és Arany János azért dicsérhette Istenét, hogy a professzúra kenyeret ad a költőnek. Cornel eredete egy szabolcsi nemesi família, régebbi nemzedékeiben végsőn konzervatív, ám az édes apja már a zenéből tudott is, akart is megélni. Míg fölserdült, azokban az években, Kemény Zsigmond szorgalmasan írogatta a leveleket, bátyjának Jánosnak, Pusztakamarásra, ötven és száz pengőforintnyi elszámolásos kölcsönöket sürgetvén tőle azzal az indokolással, hogy Magyarországon nem lehet az írásból megélni. Tompa Mihály a cenzúrától nyaggatott költő volt, Kecskeméthy Aurél nyaggatott cenzor. Prottmann ellen gyakran nagy tüntetések voltak Pest szűk utcáin, a szegény Forinyák fiú temetése a nemzet ütőerének legvakmerőbb hullámzása, Széchenyi Istvánra a döblingi foglár vigyázott és az Eszter szerzőjének brüsszeli száműzetésében az adott kenyeret, hogy a neje - Podmaniczky Júlia baronessz - csipkékkel kereskedett szorgalmasan. Ám Shakespeare fontosabb művei már le voltak fordítva magyarra, Byront sokan eredetiben olvasták és a fiatal emberek nemzeti ruhában járva persze favorist növesztettek, mint Lamartine, aki nemcsak a szabadság dalnoka volt, hanem a szabadság köztársaságának elnöke is egykor. Kemény Zsigmond akkor írta legszebb esszéit, Eötvös József társadalmi és lelki problémáktól feszülő regényeket és egyben filozófiai és publicisztikai műveket, amelyekhez hasonló komolyak számára ma nem lehetne könyvkiadót kapni. Még kevesen olvastak az országban, de figyelemmel és tisztességtudással. A heves fiatal ember, aki a közlönyökbe a színházakról szokott írni egy Gyulai Pál volt vagy egy Salamon Ferenc és nyugodtan mondjuk, hogy annyi intellektuális magva a magyar irodalomnak azóta sem volt, a magyar mágnás és a magyar dzsentri műveltségének akkor állt tetőfokán. De ugyanakkor lőn a magyar beszélyírás vezérévé P. Szathmáry Károly és az országban népszerű elbeszéléskönyv a Búvirágok, egy Emília nevű írónő tollából. Lisznay Kálmán első poétának számított és más írók és költők beszélyeiket és verseiket a Gombostű című divatszemlében igyekeztek elhelyezni. Még élt a hóhér, aki a tizenhárom honvéd főtiszttel végzett, ámde tragikus élmény, bonyolódott érzelem volt a migrén is. És úri házak szobáiban egy megkésett biedermeier rózsa és "emlény" füzéres háziáldásai borították a titkos, a fali rekeszt, amelyben a Kossuth-bankókat és a Teleki-féle proklamációkat Kufsteinnel játszva őrizték.
Ilyen időkben serdült ifjú emberré Cornel.
*
Hírlapíró akart lenni. Amikor Ábrányi Kornél kezdte, akkor az újságíró minden volt egy személyben: költő, riporter, szépíró, politikus és párbajhős. A város népe személy szerint ösmerte az újságírókat. Ha az utcán mentek, úgy fordultak utánuk az emberek, mint ma a primadonnák és a pártvezérek után. Az újságíró előtt nyitva állt minden pálya. Egyiknek-másiknak fejét még a Bach korszakban elszenvedett hazafias mártíromság övezte és ez díszt és becsülést adott az egész karnak, amely így a nemzet közkincseinek sovány tárházába tartozott bele. Ábrányi Kornélban, mint minden igazi tehetségben pedig úgy domborodtak ki korának sajátosságai, mintha azok az övéi lettek volna, csak az ő személyéhez tartoztak volna. Ha valaki a kiegyezés utáni Magyarországról hű retrospektív képet akar, csak őt kell megrajzolnia, Ábrányi Kornélt, aki egyszemélyben volt költő, műfordító, divatfi, színházi szerző, képviselő, eposz- és regényíró, gavallér, miniszteri tisztviselő, publicista, lapszerkesztő, politikai fogoly és - az ő személyéről szólva ez nem frázis - hölgyeknek bálványozott eszményképe. Minden volt, ami csak egy az ő képességeivel megáldott ember Magyarországon lehet és végül hatvannégy éves korában szegényen halt meg, két esztendővel ezelőtt egy márciusi napon.
Románcokat írt és hivatalt vállalt a minisztériumban, volt lapszerkesztő, az egyházpolitika idejében egy püspöki párt mozgatója, politikai vétségért államfogházba kerül és ott megírja verses eposzát az Iván-t, közben a legszebb könyvet is ő csinálja Ferenc József királyról, de névtelenül, nehogy ő, az államfogoly, egy utilitárius bizantinizmus látszatába keveredjék, a meggyőződés hevével és a neofita impetumával késő férfikorban konvertál a szabadelvűség javára, sajtófőnöke lesz az ifjabb Andrássynak, ő, Kákay Aranyos II., aki valamikor a legharagosabb pamfletot írta az öreg Andrássy ellen, operaszövegeket fordít közben, küzd a pénzzel, nagy nőket ural és párbajokat vív, zenei író is ha kell és dalárvédnök, a kiegyezés gazdasági komplexumát hivatalból magyarázza az ifjabb publicisztikai nemzedéknek, öreg korára is drága arszlán, az öltözködése, a gesztusai (a vérnek ez a külső habitusa) mind csupa bűvös modorosság és soha egy pillanatra nem panaszkodik azért, hogy szegény és hogy hosszú életéből nem telt öt perc érkezés arra, hogy a halhatatlanság számára is alkosson. Rendkívüli módon élt és rendkívül sokat.
*
Szívének nemessége, elméjének graciozitása még a régi nemes emberé volt és gyakran lehetett hinni, hogy e tollforgató főkolléga alakjában egy Szabolcs vármegyei Rochefort jár közöttünk. Vicomte-nak kellett volna szólítani gyakran őt, aki a tollat és a pengét forgatta és hímzett erszényében mandátumot helyezett a lírai vers mellé. És igazában újságíró volt, fejedelme és poverellója ennek a pályának, egy régi nagy kapitány és az élete végén bús és kifosztott, mint egy menházi szobafőnök. Mindezt akart, mindent tudott és mindenhez hozzájutott és a végén semmit sem tarthatott meg. Cornel öröksége annyi volt, hogy egy irodalmi társaságban mód és alkalom kínálkozott arra, hogy emlékbeszédet mondjanak fölötte, a saját életéből annyit tudott megfogni, mint kéz az elfolyó vízből és feltornyosult sorsa csábítás díszes koszorúja, ám riasztás szeges örve is nekünk, kik haladunk a pályán, melyen ő elmével és szívvel - dús tehetséggel főként! - olyan jelesül vitézkedett. Országnagy volt valamikor közöttünk és mégis, amikor az eltűnő Magyarország e nagy hírlapíró palatínusának ravatalát két esztendővel ezelőtt egy híres márciusi napon körülvettük, némelyek közülünk már azt vélték, hogy az Ábrányi-kultusz egy letűnt vallás holt rítusa. És érzelmes önzéssel elfelejtették azt is: mi marad meg belőlünk, mi belőlünk, ha Cornel, tollnak és kardnak, szárnyaló pennával leírt és hangos ökölből kimondott szónak e nagy fejedelme végleg elterülvén nem izmosabb egy aszott növénynél és a testi elmúlása megsorvasztja nevének életét is. És elfelejtették, hogy az idő, amely első verse és utolsó vezércikke között eltelt, nem egy, de három Magyarországot is jelentett és hogy ő életében és munkájában három nemzedékét pazarolta mindig aznapi valutával. Mindent odaadott, azt a nagyon sokat, ami benne volt és felelőssé tették őt a korért, amelyben élt, a mesterségért, amely úgy fogyasztotta, mint egy égő gyertyát és az országért - országáért, országunkért! - mely falánk gyomor, telíthetetlen zsák és ahol a karrier szükséges irama végül is fuldokló lélegzetűvé teszi az intellektust, amely - mily furcsa, mily dőre, mily halálos, mily gyalázatos egy játék ez! - magát tékozolván kénytelen gyarapodni és a felfalt, ebédben, kocsiban, kávéházban és kesztyűben megevett mából kénytelen felépíteni az elítélt holnapot. Öt perc! Öt szabad perc, csak ennyi! Hol van ebben az országban öt perc. Cornelnak hatvannégy esztendő alatt sem jutott ennyi és ezek után - kérdem - nem piszkos matrica a reménységnek az a képe, mely után futunk mindnyájan ezen a pályán, amelynek a végén ő, Ábrányi Kornél, magyar úr, méltóságos, közszavalmányoknak is költője, főszerkesztő és pártagyvelő, sugárzó értelem és pompás test, egy valóságos emberi trezor - nyűtt Hannibálként áll előttünk.
*
Felejtéssel fizették ki őt sokan és a halálakor megkérdezték, hogy vajon az utolsó napok modernje volt-e Ábrányi Kornél. Egyetlen órába kapaszkodnak bele ezek és dőre elmével azt hiszik: a világ akkor áll meg, amikor ők huszonöt esztendősök. Száz esztendő múlva, amikor az emberek, ha éjjel álmukból fölkeltik őket, nem fogják tudni pontosan megmondani, hogy ki volt húsz éves 1870-ben és ki volt az 1910-ben, az Ábrányi Kornél neve még élni fog és a szépsége, e név szépsége, fiatal lesz, mint egy most kezdődő óráé. Az emlékezésben sok évszázad egy glédába és egymás mellé állítva tülekedik a dicsőség, e mérges erkölcsi jav körül és Ábrányi Kornélra akkor is emlékezni fognak, mert ő egy korszakot jelentett, egy korszak lelkét, verejtéké és fantáziáját.
Mint ember bájos volt, elragadó, nobilis, igazi lovag. Mint hírlapíró tökéletesség jelzője egy tökéletlen pályán. Mint író egy elpazarolt művész. Tehetséges volt és erényes. Ez volt Cornel.