Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 9. szám
Derék, kedves barátunk, Zuboly, mikor azon az utolsó, nagypénteki napon századát a harcba vezette, el tudom képzelni mire gondolt. Legelőször bizonyosan katonáira, akiket alighanem nagyon szeretett, mert egész életében a szegény, elnyomott és szenvedő embereket szerette, akikkel igazságtalan az élet vagy igazságtalanok az emberek. Szerette őket és sajnálta, hiszen ki tudja, melyik fogja közülük megérni az estét. Bizonyosan volt valami harag a szívében, mert enélkül nem tudott lenni: mindig haragudott, sohasem a maga sérelmeiért, hanem a világ gonoszságaiért, melyeket mindenütt meglátott s amelyek nélkül nem esett volna jól neki az élet. Egész bizonyosan eszébe jutottak az itthonmaradtak, akik közül sokakra haragudott, egy kis lenézéssel gondolt rájuk: ezek a paraszt-bakák többek, mint ti - ők itt vannak. Gondolt - rájuk mindig gondolt - néhány barátjára, szeretettel gondolt rájuk, gyöngéden, búcsúzkodó lelki kézszorítással, gondolatban felkereste őket szerkesztőségi szobájukban, kávéházi asztaluknál. Gondolt a maga rendes kávéházi asztalára is és talán nem gondolta, hogy sohasem fog többé melléje ülni, elővéve a zsebében mindig készletben levő kutyanyelveket, hogy megírja cikkét a holnapi esti lap számára. Aztán belecsapott a golyó és Zuboly többé már nem gondolt semmire.
Az a fajta ember volt, aki a háborúban okvetlen elesik. Vehemens, lobogó temperamentum, aki lélekben mindig harcolt, soha semmiféle körülmények közt nem kímélte magát, ha kellett, neki tudott menni a falnak is. Megvolt benne a harc virtusa. Élete semmi komoly dolgában nem hallgatott másra, mint az impulzusára és mint magától értetődőt tudta viselni a következményeket.
Aznap, mikor augusztus elején elment katonának, egy-két órával indulása előtt beszéltem vele utoljára. Szeretettel búcsúztunk el. Mondtam neki:
- Vigyázzon magára. Visszajöjjön ám baj nélkül.
Nem szólt, csak egy jellemző, széles mozdulatot tett a kezével. Kezet fogtunk, egy pillanatra a szemébe néztünk egymásnak; az arca izgatott volt, az ajkán a szarkasztikus mosoly megmelegedett egy pillanatra. Meglátta, hogy nehéz a szívem. Aztán utána néztem, amint végigsietett újdonatúj katonaruhájában a Ferenciek terén és befordult a Kossuth Lajos utcába. Szegény Zuboly, utoljára láttam.
Sokáig helyőrségi szolgálatban volt, eleinte gyakrabban, később ritkábban, írt barátainak, reméltük, mint afféle öreg népfölkelő - negyvenkettedik évében járt - nem is kerül a harctérre. Március első felében hallottuk, elvitték s pár napra már azt is hallottuk, hogy elesett. S csak azóta érzem, milyen kedves volt nekem és milyen veszteség a halála. Ez az első személyes gyászon a háborúban - csak azóta sejtem, mit éreznek az apák, az anyák, a testvérek, az asszonyok, akik elesett kedvesüket siratják.
Ismertem, mióta Kolozsvárról felbukkant Budapesten. A Nemzeti Múzeumban volt kis kezdő állása, alig számbavehető fizetése, volt beteg felesége, gyermeke (hamar meghalt mind a kettő). Kolozsvárott már belekóstolt az újságírásba, Budapesten is azzal próbálta jövedelmét pótolni, hogy cikkeket helyezgetett el lapoknál. Nem volt arravaló, hogy meg tudjon maradni a múzeumi hivatal uniformis-életében, amint munkája kissé kelendőbb lett, egészen a zsurnalisztikába vetette magát. Ez volt neki való, ez a nyugtalan, állhatatlan élet, amely megszünteti a határvonalat a nappal és az éjjel, a tanult ember és a proletár között, nem köti sem életmódját, sem gondolkodását társadalmi osztályhoz, sem más kész standardhoz, egyszerre ad teljes szabadságot és teljes kötöttséget, minden nap újra megfeszítteti az ember minden energiáját, de megengedi a lankadt, energiátlan tétlenség napjait is. Zuboly szenvedett ettől az élettől és szerette. Szenvedett érte, mert, mint mindenkiben fajtánkból, élt benne a honvágy a rendes polgári élet után; néha-néha össze is szedte magát, reggel kelt, pénzt vitt a takarékpénztárba, állandó állást vállalt egy szerkesztőségben. Sokáig ez sohasem tartott. Szerette ezt az életet, mert természetének ez volt való: a napról-napra élés, a pénz apálya és dagálya közti veszkődés, a mindennapi harc a szerkesztőkkel, kiadókkal, a hosszú éjjeli beszélgetések, elkeseredett vitatkozások egy színdarabon, egy könyvön, egy versen, a dühöngések a budapesti élet, a sajtó, az irodalom csúnyaságai miatt, forrongó gondolatok kicserélése, irodalmi pártharcok kiküzdése - az örökös nyugtalanság, a mindennapi újra nekifeszülés, a fokozott, intenzív élet, a társadalmi formáktól, hagyományoktól, előéletektől nem kötött függetlenség. Mindebben azonban Zuboly meg tudta őrizni magában - amit nem könnyű és nem mindenki tud megőrizni - az úriembert. A gallérja mindig tiszta volt s a lelke is romlatlan maradt. Lelkes, hívő, gyöngéd és becsületesen haragudni tudó. Akikben bízott, akiket tartott valamire, azokért vakon ment a tűzbe, akit megsajnált, annak odaadta az ingét is.
Arra aligha lett volna képes, hogy naponta bizonyos megszabott munkát elvégezzen, ahogy hivatalnokok szokták - ha szokták. Ha azonban nekifeküdt, rettenetesen tudott dolgozni. Egy ízben napról-napra láttam, hogy két vagy legfeljebb három hónap alatt megírt egy harminc íves népszerű történeti könyvet. Három-négy cikket egy nap megírni, a hozzávaló idő és idegpazarló nyomozással, lótás-futással, könyvtári keresgéléssel, neki gyerekjáték volt. Ez a módja a munkának volt neki való: mint minden születet újságíró, a teljes idegrendszerével dolgozott.
Volt egy specialitása: Budapest ötven-hatvan év előtti múltja. Erről nagyon sokat írt, jól ismerte a színhelyeket, embereket megtudta eleveníteni maga előtt és az olvasó előtt, Zuboly nevének leginkább erről írt cikkével szerzett ismeretséget. A jó újságíró szemével látta a dolgokat, meg tudta bennük látni és ragadni az érdekességet. A mai budapesti publikum tőle, a szamosújvári fiútól tudja, amit városa múltjáról tud. Ha ennek az elégedetlen, csúnyán és oktalanul simfelő, mindenbe beleokvetetlenkedő, képzelt külföldi példákkal hasonlítgató, de másfelől mindent birka módjára eltűrő, lelki szervezettség és összekötő kapcsok nélküli budapesti ember-konglomerátumnak a tudatában kezd derengeni valami szeretet és együttérzés városával, ebben a Zuboly kis cikkeinek is van részük: ezek tartották elevenen apáink és nagyapáink Pestjének emlékét. Zuboly érdeme az volt, hogy ezeket az emlékeket érdekessé tudta tenni a maga eleven zsurnaliszta érzékével.
Különösen az utolsó időben riporter is volt: aktuális eseményeket, amelyek mellett mások észrevétlenül haladtak el, megfigyelt, kinyomozott, interjúkat csinált, azzal a született ösztönnel, amely meg tudja szólaltatni a jelentéktelen dolgok érdekességét és érdekes mondanivalókat tud kifacsarni érdektelen emberekből is.
Élete munkája száz meg száz elhangzott újságcikk, száz meg száz tükördarabja a mai magyar életnek. Élete igazi munkája, amelyre készülődött, sírba szállt vele. Erősen hiszem, hogy többre volt hivatva és többre lett volna képes ennél az újságíró-produkciónál. Sokat így is elárult írásaiban: látásának és gondolkodásának egyéni színét, írásának bár egyenetlen, de erősen sajátos, senki máséhoz nem hasonlító ízét, azt a vehemenciát, amellyel a mondani való formába igyekezett tagolódni és mondatokba alakulni. Aki ült vele órák hosszat tartó beszélgetésben, hallotta elbeszéléseit az árvaházról, amelyben nevelkedett, kolozsvári élményeiről, kritikáját a körülötte kavargó budapesti életről, az még többet is tudott róla: észre kellett hogy vegye különös, forrongó, teljesen még ki nem alakult világnézetét, lázadó szenvedélyét az igazság iránt, egészen sajátszerű elbeszélő és megjelenítő képességét, intenzív gondolkodását. Nehezen formálódó és nehezen kifejeződő talentum volt és szenvedett az alatt, hogy sohasem fejezhette ki nyilvánosan az igazi gondolatait. A gondolkodása, az ítélete dolgokról, emberekről sokkal radikálisabb volt, semhogy a mi társadalmi, üzleti és egyéb cenzúráktól megnyomorított sajtónk elbírta volna. Azt a publicitást, amelyre neki szüksége lett volna, hogy igazán és teljesen kifejezze magát, nálunk talán el se lehet érni, kicsiny hozzá a mi világunk. Talán nem is volt még a mondanivalója eléggé kiforrva, hogy irodalmi formába tudjon simulni - az agya olyan volt, mint a vulkán, amely ha egyszer forrongani kezdett, nehezen tud meghiggadni. Így csak néhányan, akik szimpátiával és megértéssel fordultunk hozzá, tudtuk, mennyivel ér többet annál, amit nyilvánosságra kerülő munkája mutat.
Abból a nemzedékből való volt, amely tízegynéhány év előtt jött nagy zaj és ellentmondás közt az irodalomba és a sajtóba s amely azóta magához ragadta, ha nem is az irodalmi reprezentációnak, de minden esetre az irodalmi produkciónak java részét. Ennek a fiatalságnak, tudja mindenki, lett a fő irodalmi harctere a Nyugat. Bányai Elemér is ebbe a körbe tartozott s ha nem is a szorosabb munkatársi viszony - ha jól emlékszem, csak egyszer-kétszer írt a Nyugatba - de a szimpátia és a gondolkodásbeli közösség idekötötték át mihozzánk. S azokra a vádakra, amelyeket most, a háború folyamán a mi irodalmi törekvéseinkre szórnak, felelet az ő sírja.