Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 9. szám · / ·
Amit nem kívánok. - Vérbőség. - Amiből száz kis balkán állam évekig megélhetne. - Disznótor. - Balzac Honoré. - Oh ifjúság! - Privát dolgaim. - Esős melankóliák. - A Rollinát-k neurózisa. - Önvallomás. - Fáradtságom némi hasonlatokkal. - Az emberi kultúra legszélsőbb magossága. - A téboly magja. - Visé előtt. - Karácsonyi dísz és karácsonyi ajándék. - Szimbolikus fenyő. - D. hadnagy és egyéb barátaim. - Egy fürdőkád és egy rozoga tube. - Rembrandt tónusok. - Haditudósító! - Elegáns zsiráf-csordák. - Rövid vázlataim. - Dawis inasom és Dandy kutyám. - Az idő. - Fantasztikus naplementék. - Georges Rodenbach. - Minden elhamvadt tanya vagy ledöntött fal. - Farnesei Herkules és Mária Antonia. - A világ. - Egy vakon őrlő malomkő. - Hat sebesült katona. - Louvain. - Amit el kell képzelni. - Egy halhatatlan szemétdomb. - Apró, ragyogó tündérkastély egy hegyszirten. - Egy kanári. - Cégtáblák és egy zongora. - Tyúkok és egy ló. - A temető. - Amit meg lehet szokni s amit nem. - Temetkezési módok. - Hősi halál és ami nem az. - A repkényes falak, és a repkények színei. - "Nous ressusciterons!" - Különös barikád. - "Pihenjék békével" és "Örök nyugalmat neki". - Panaszló nekrográfiák s ahogy elváltoztak. - Rengeteg pleureuse-ök. - Fakeresztek. - Egy fehér márványkripta előtt. - Egy egész család katasztrófája. - Styx-beli utasok. - Szerencsésebb hantok. - Mint a zuhany. - Valami keserű végítélet, lemondás vagy elunottság napja. - Nagyúri, becsvágyó és önérzetes halottak és bronz kurtizánjaik. - Valami igazságosztásféle. - Amire gondolok. - Egy utolsó kis képem. - Siralmas pillanat. - Fájdalmas visszaemlékezés. - Saint-Simon és Saint-Just. - A szcéna. - Gyöngéd, finom Machiavel. - Maintenant voil"ŕ!
Nem kívánom sem letagadni, sem szépíteni az eseményeket, s bárminő óvatosságra is legyek kötelezve az angol közhangulat érzelmi klaviatúrájával s a Stock Exchange finom érzékenységével szemben, mégis kénytelen vagyok bevallani, hogy egész Belgium úgy esik el a német invázió alatt, mint egy kövér sertés, felkoncolva. A vérbőségnek, a gazdasági meghízottságnak és opulenciának úgyszólván történelmi tragikuma az, hogy a gazdag szüretek egész létengerét zúdítja ki felszakadt ereiből az agónia pillanatában. Borzasztó vastag vér folyik Belgium testéből és ebben a halálban, túlzás nélkül szólva, még annyi fűszer és egészség van, hogy száz kis balkán állam évekig megélhetne belőle. Az igazság az, hogy soha különb disznótor még nem volt a világon és csak sajnálni lehet a műélvezők és irodalmi ínyencek szempontjából, hogy Balzac Honoré, aki imádta az effajta gazdagsági masszák és vagyonegységek fölkavargásának tintába mártott viharát, nincs jelen e pillanatban nagyszerű számtani lefejtéseivel, drága spekuláns! Aminthogy, sajnos, e sorok íróján kívül, amint önök erről nyilván már meggyőződtek idáig, nincs is jelen senki méltó palettával e Babilon számára. Nagy vásznakra kellene írni itten papír helyett s beletörni néhány tucat tollat, mint fogakat egy márványfalba, leírásos lendület közben.
Oh ifjúság, ha nem volna későn, s ha le nem kaszáltunk volna egy egész rózsaligetet ez öreg világ testén! Holott az életem oly tiszta most, mint az etoni oskolák éjszakája, amikor a rózsaszínű ifjak, leomló hajfürtjeikkel, mint az angyalok alszanak hosszú ágysorokban egymás mellett. Privát dolgaimról szólva, amit e dickensi modor mentesít, mit mondhatok? Bármennyire apresziálják is Önök, bizonyos megtisztelő érdeklődésnél fogva hivatásos kirendeltségem minden egyéni intimitását, mégsem lehet fogalmuk azokról az esős melankóliákról, melyek e percben a szívemet betöltik. Nem a brit spleen fanyar íze ez, az irish whisky zamatján keresztül. Nem is holmi skót kecske-kesergés, felborzolt szakállal a szélben. De nem is ama francia búbánat és eltévelygés, mely a Rollinát-k neurózisát pengeti öngyilkosságra termett ujjakon. Valami olthatatlan emberi elunottság betegje vagyok azonban, egyszerűen agyonfáradt idegzettel. Mint egy nedves táj, szomorú lelkem, az esőcseppek néma csengettyűit hullajtja bennem s el vagyok ázva erkölcsileg. Nagy utaim e vértől csöpögő és az emberi fájdalomtól harsogó áramlatban, végképp kimerítették, bevallom, minden fizikai, erkölcsi és szellemi készségemet. Fáradt vagyok mint Tiberius vagy Caracalla, a szagos rózsáktól megcsömörlötten, s amelyekből az emberi vér fanyar illata száll. Feldúlva, már-már oda jutottam, hogy a Jean Reszké cigarettám csendes elhamvadásában pillantom meg az emberi kultúra legszélsőbb magosságát és a fölkanyargó füstre úgy nézek föl áhítattal, mintha a Mont Blanc csúcsa volna fehér gőzölgéssel. E háborús fergetegben, kikapcsolva belőle a politikai értelmeket s főleg a szavak pompáját, melyek művészivé, sőt fenségessé egzaltálják olykor egynémely szcenáriáit, már csak a téboly magját látom, irtóztatóan kivirulva a vér-szürete minden förtelmével. A múlt hajnalban, Visé előtt, az elhagyott francia és belga lövészárkok mentén, az erdőszélen, egy fenyőfát láttam, micsoda fenyőfát! dúsan telerakva, átfűzve s begöngyölgetve az emberi belek karácsonyi díszével, az emberi végtagok, karok és combok karácsonyi ajándékával, az ágakhoz tapadva s az ágakról csüngve le, amint nyilván az árokmenti robbanás fölcsapta e fa gallytömegére a szétszaggatott testeket, ezt az egész emberi mészárszéket a lombokra aggatva és rothadva a napban! Szimbolikus fenyő, már szépen kikészítve, még jóval karácsony előtt - ha a Canterbury érsek látta volna ezt!
Mi van még egyéni hangulataimból, ami érdekelhetné Önöket? Kedves barátaimat már nagyon rég láttam, D. hadnagyról sincs semmi hírem Lüttich óta s úgy hallom Miss Petrás is elment Angliából. Kár. Egy fürdőkád, vagy akárcsak egy rozoga tube ha van alkalom rá, hogy kiterítsem, e földi lét legvadabb örömének tűnik. Egyszer még fogok fürödni, Ransgate alatt, a tengerben! Minden igényem a minimumra redukálva, gesztenyebarna árnyalatú fehérneműim helyenként Rembrandt-tónusokat mutatnak. Emberi méltóságomba lealacsonyodva, a mesterségem hitványságát is érzem bizonyos lelki krízisekben. Haditudósító! Megbolygatott képzeletem, kifáradta e szóáradatban, mely a festék szennyével mázolja be az Evening Standard fehér oszlopait, régi szépségek emlékeit idézgeti, és kibékítő víziókban látom viszont hajdani utazásaimból az elegáns zsiráf-csordákat, csöndes baktatásban távoli pálmák felé a horizonton, és kese farral a rövid farkuk alatt.
*
Csak rövid vázlataimat kívánom bemutatni Önöknek a vilverdei régiókból, mert ismét visszatérőben vagyok Reims felé, ahonnan a németek már kivonultak s ahol Dawis inasom s Dandy kutyám valahol megvonulva, nyilván türelmetlenül várnak rám.
Az idő hűvös és szomorú és esténként immár ez északi klíma hideg szele fújja a sápadozó lombokat az őszi égboltozat alatt. Fantasztikus naplementék vannak Brabantban s olykor úgy tűnik, hogy a leáldozás vörhenyes lámpafénye a régi szegény Georges Rodenbach verseit igazolja. Egészen bizonyos, hogy minden elhamvadt tanya, vagy ledöntött fal az alkonyat rózsaszínében, valami keserű szépséget mutat, és olykor, némi bizonytalan tömegek a félhomályban, kihányva a feldúlt kertek alá, vagy kőhalmaz tetején, felkéselt fehér nők benyomását teszik, a meztelen hulla jázmin és ámbra tónusával. Közelebbről nézve, e női testek templomi szobroknak és múzeumi nuditásoknak bizonyulnak, melyeket kisöpört s elhajított ide a fegyveres tumultus vihara. Néhány feldöntött rózsakaró között, a visé-i városháza beomlott tornáca előtt, melynek nyilván művészi díszét alkotta, egy farnesei Herkules utánzatát láttam, tört férfias részeivel valami obskúrus ölelkezésben egy másik szoborfélével, mely ha nem csalódom Mária Antóniát ábrázolta, rosszindulatú mitológiákban. Farnesei Herkules és ez a szerencsétlen francia királynő, micsoda pokoli hóbortja ez a mindent ledurvító idők brutalitásának, de micsoda kecses préda ama bornírtak számára, akik az effajta összetalálkozásokban bizonyos szimbolikus értelmeket keresnek.
A világ olyan öreg, oly ostoba, s oly keserű, holott a vér oly fiatal mely áztatja s ezen túl nem is kell keresni egyebet. Valami rettenetes mechanikája mindez a megsebesüléseknek és megcsonkulásoknak, valami borzalmasan nagyarányú gyári forgalma és gyáripara a sebeknek, egy vakon őrlő malomkő alatt.
A vilverdei úton hat sebesült katona ment, bús kis franciák. Valamelyik útszéli fáról törtek egy-egy ágat maguknak s úgy mentek e levéldíszes vándorbotra támaszkodva, bicegve és sántikálva egymás mellett, a kíntól sápadt arccal, fáradtan és elborulva. Nem is beszéltek, csak olykor köpködtek s jöttek csendesen a porban, amikor egy szomszédos udvarból, hirtelen, egy nagy öreg komondor ugrik ki elébük, vad ugatással. Mind megálltak egyszerre a sebesült kis franciák, ijedten mint a szegény vándorok a hazáért, mint a koldusok a nagy utakon s akik félnek az ilyen nagy kutyától. Oh nagy kutya, nagy kutya, ez csak ott forgott előttük, felborzolt szőrével s kinyúlva és csak ugatta őket. És volt olyan a hat sebesült között, aki fél lábon állt a kutya előtt és várt, és nem tudta mit csináljon.
*
Maga Louvain, főleg a déli városrész, csupa rom.
Egy nagy teret tessék elképzelni, egy végtelen nagy teret csonka kéményekkel, mint a római Forum tört oszlopai és még füstölgőn, bűzlőn, nyirkosan és nedvesen, a patakzó szurok és sárga enyv folydogáló masszáival, egy nagy teret, mely egy egész városrész volt, utcákkal, sétányokkal, kertekkel, gyárakkal és templomokkal s ahol most az utcák nyomai is eltűntek a leomlott falak s bedőlt tetők alatt. Színes cserepes tornyok hevernek, tört harangok bronz-sisakjaival kis szatócsüzletek faportáljai mellett s kitépett fák és rózsabokrok lombjai zöldell helyenként a közökben, elgurult és elgázolt narancsok ezreivel. Egy hallatlan, sőt mondhatnám egy halhatatlan szemétdomb az egész s amint a reggeli napfény bevilágítja, ott látok az egyik kőcsúcson vagy kőrakáson, kiválva s kiemelkedve s csillogón is a reggelben, egy kedves kis madárkalitkát, piros szalagbóbitával. Mint egy apró, ragyogó tündérkastély egy hegyszirten, olyan a kalitka. Közeledem, vizsgálom, megilletődve. Egy kanári fekszik benne a sarokban, hanyatt fordulva, a két vékony lábával a levegőben s fekete konttyal a fején.
Távolabb a romok között, egy csomó leszaggatott és elsodort cégtábla hever, a neveknek úgyszólván túlvilági jelentőségével mint a koporsófedeleken. S egy-egy ilyen cégtábla, mint a fapadló hajlik át az egyik romhalmazról a másikra. Cégtábla? Nem mind. Mert amint végigmegyek az egyiken, hirtelen megrecseg s beszakad alattam s rögtön felzúg harsogva. Egy zongora hangszekrényébe léptem.
Néhány jámbor házi tyúkot is jegyeztem fel itten abban az ősi kapirgatásban, amit semmi nem zavar. Egy holt ló körül vannak mind és falánkan a szemét csipkedik.
*
Aztán itt van a temető, ahol még megállok néhány percre. A temető! a temető! Azok bizonnyal nem hitték volna ezt, akik itt temetkeztek.
Angol home-érzésemben, mely talán minden erkölcsiség alapja bennünk szigetlakókban, bevallom, kissé meg vagyok rendülve. Az még megjárja, "ŕ la rigeur, hogy tradicionális breakfastembe egy scarbouroughi családi asztalnál, némi bombák hulljanak. Nehéz volt, de megszoktuk. Viszont azt mégsem szokhatjuk meg, minden etikai törvényünk feladása nélkül, hogy a háború, az élőkön kívül, a holtakat is elseperje rejtélyes álmaik helyéről. Ha az ember meghal, az meglehetős hosszú időre történik. Minden különösebb jóindulat nélkül, illik a holtakat békén hagyni a sírjuk fenekén, mert ezt az igénytelen és ambíció nélkül való helyzetet, ezt a haszon és kilátás nélküli szituációt senki sem irigyli tőlük. Még tovább fűzhetném, minden szellemi megerőltetés nélkül e shakespeari naivitásokat és még egyszer idézhetném a Montaigne és Fenelon posztumusz dialógusait is, hogy felzaklatott lelkemet kellőképpen kizengjem e belga temető siralmas képe előtt. Végre is hova térjen vissza az ember a lejtőről lefutván, hol legyen csakugyan otthon és végérvényesen otthon végre, micsoda elyseumi bárokban és ópiumszívókban, ha már a földből is kipiszkálják, mint az érett burgonyát? Mindenki nem temetkezhetik tengeri sziklákra, mint Chateaubriand, fekete hattyúk közé, mint Jean Jacques, vagy rengeteg porfír edényekbe, mint Bonaparte. Kell, hogy rendes, egyszerű és szerény temetkezők is legyenek, akik úgy vonulnak a föld alá, mint ahogy a Millet képein mennek a földmívesek valami távoli tanyára aludni, a trágyaszagú éjszakában. Az emberi életek legnagyobb átlagát, a föld békíti ki és váltja meg, ez evidens. Nem lehet a temetőket beszüntetni. Talán nem is akarja ezt senki, legalább nem most. De az mindenesetre furcsa, hogy éppen a háború dúlja fel a temetőket, mint ahogy egy rossz testvér cibálja meg a másikat. Viszont az is igaz, hogy teremt helyettük újakat.
Sajnos ez is olyan, mint minden igazság. Nyers és hatásos, de merőben vigasztalan. Egy kedves kis temető megtépázott kertészetét, felszaggatott sírjait s feldúlt nyugalmát mégsem hozza rendbe s nem enyhíti az a bús körülmény, hogy jobbról s balról a mezőkön az eltemetetlen hullák ezrei fekszenek. Amott a repkényes falak mögött, ahogy a belgák az effajta kerítéseket feldíszíteni szokták, a hantok, sírok, keresztek, sírkövek, márványlapok és kripták között immár rend volt, de micsoda példás rend! S az is micsoda különös és egészen új érzés, mely nem látja egyféle halottnak az elesett katonát egy régi sír kihányt lakójával. Amaz, a hősi halál. Ez itt valami csalás. Mindegy, azért mégis nagyon szomorú mindez.
A repkényes falak át vannak törve, felszaggatva s kivájva helyenként, olykor egészen precíz v-formára behasítva az ormukon, amint a gránát átjárta vagy felrobbantotta őket, vagy egyszerűen végigsepert rajtok. A könnyű munka egészen nyilvánvaló itten, egy temetőfal! A golyó nyilván csak játszott vele, s lebontva, fölhasítva s széjjeltépve is csak megkímélte. Helyenként, mint az átfúrt kártya, nyilván csak azért maradt éppen e fal, mert nem állott ellent vastag kőmasszákkal szokatlan sorsa viharának. De a repkény rajta, helyenként megpörkölten, gyönyörű színfoltokat mutat, a réz-sárga és parasztpiros minden tónusában. Vannak itt zöldarany repkénytömegek, mint a skót őszök legutóján, az apátságok bástyáin. És vannak itt egészen világossárga levélcsokrok és melegbarna repkénylombok mint a gyanta, és a sértetlen indák vastag zöldje mellett áthevített s megsült levelek, áttetsző és szinte virágformára göngyölt levelek, a kipattogott nedvük hólyagmiriádjaival. Távolabb, egy nagy massza repkényt valami finom csipketömeggé égetett át a tűz, mint milliónyi tűszúrással, valami pokoli hímzés bravúrjában. Másutt ellángolt levelek vékony cafatokban, mint a vörös-feketés hernyók csüngnek alá az elvonaglott indákon. És vaskos piros lombok fénylenek a réseken, megtépázva, szétzilálva és felborzolva, mint valami perzselő szélvihar alatt, fantasztikus koronák és felkínzott harangok formáiban, mint ahogy a kínai kertészet gyötri el a gallyakat természetes hajlásuk ellen, kegyetlenkedő ötletességgel. És egészen nagy, fekete repkénysávok vannak, a leveleknek elgöngyölt itt-ott átlátszó érhálózatával, mint a fekete íriszek, megszenesedve. És a végükben ismét dús vörös rojtok és vörhenyes szakállak vannak, egész skarlát drapériák gazdag redőkben és pazar leomlással, a felperzselt indák és levelek tömegéből. És valami sajátságos bűz, valami különös rőzseillat árad az egészből.
E gyászos falak mentén, két csonka oszlop között meglátom a faportált, vagy helyesebben szólva a faportál helyét, a faragványos paneau-k szitává lőtt roncsaival. Fölöttük, magosan, az oszlopok romjából nyúlva ki ímhol meggörbült vasrudakon, egy réztábla gótikus aranybetűi hirdetik azt a rejtélyes reménységet, mely részben fenyegetés is s amelynek e percben félelmetes aktualitása van: "Nons ressusciterons!"
Tehát itt volna a bejárat néhány kitépett és egymásra csapott márványtábla, sírkő és fakereszt barikádján keresztül. Különös ez a barikád az aranyba vésett nevek tolakodó cégjelzéseivel, darabokra törve, kihányva ide s a falhoz csapva a még ép bolthajtás alatt, mint az orvosi és ügyvédi címtáblák a bérházak kapuiban. Valami ijesztő és elkallódott élet lappang e halálos felfordulásban, valami bántó mozgás és rendellenesség, a "Pihenjék békével" s az "Örök nyugalmat neki" oly olcsó, bár tragikus iróniával, hogy szinte restellem leírni. Egész halottas versek, a maguk derékon tört kődarabján, valami rettenetes márványkönyv kitépett lapjainak tűnnek. Bánatos és panaszló nekrográfiák, személyes vonatkozásokkal, kettéhasadva és elröpítve, egyéb aranymondatos darabokba ékelődtek, és egybetapadva s a sort folytatva szarkasztikus értelmetlenségeket siratnak, "legjobb anyákat" férfi névvel, s egy "leghűbb apá"-t, aki csak négy éves volt "Mariská"-nak hívták. És lekaszált, kitépett, felperzselt temetői virágok vannak szanaszét hintve az egészen, és a szétszaggatott koszorúk műgyöngyeibe mindenféle szarkofiliák fonódtak, a vékony száraik s beteges szirmuk lázas vibrálásával a szélben. És egész nagy lombjai a szomorú füzeknek, letörve és elhajítva, mint rengeteg pleureuse-ök omlanak alá fantasztikus kőrakásokról, melyeknek emberi profilt kölcsönöznek.
Egészen nyilvánvaló, hogy e bús temető, még mielőtt bejutott volna a tűzérségi harc e végzetes szférájába, már előzőleg is ki volt téve némi fegyveres torlódás brutalitásának, részben a franciák és belgák részéről, mert angolok alig hiszem, hogy jártak volna erre. A sértetlenül maradt régi kripták körül, a megfigyelő állomások és fedezékek nyomait látom. Sok helyütt a hantok púpját ferdére taposták le, vagy egészen ellapították kegyelet nélkül való bakancstömegek, aminthogy a sírok mentén, a sírok fölött, és a sírokon keresztül a mély kerékvágásoknak egész labirintusa terjed százféle kitérőkkel, elágazásokkal és bifurkációkkal, mint egy komplikált sínhálózat egy vasúti pályaudvaron. Egész trénvonalak és ágyúütegek vonulhattak el erre és állomásozhattak itt hosszú napokon által e süppedékes kerékvágásokban és az elszáradt lótrágyák istállói pazarságában még rendületlen fakeresztek állnak és a földbe dermedten mutatják, a tárgyak méla heroizmusával, félig lerágott s felgyalult felületeiken, az éhes lovak fognyomát.
De amint megyek előre, kábultan sőt szédüldözve már e pokoli förtelemben, hirtelen meg kell állnom, elhűlve a rémülettől egy fehér márványkripta előtt, melynek vasrácsos ablakából egy hulla néz ki üres szemüregekkel, mint egy kiaszott rab a tömlöcéből. A gránát, áttörve a sírboltot, a fenék mélyéről ide az ablakhoz csapta föl a halottat egy hirtelen lendületben, arccal a fénynek és vigyorgón két sor sárga fogával, mely a vasrácsot harapja valami borzalmas elkívánkozással. Alig merek közeledni, elszorult lélekkel. Mégis, e feldúlt sírbolt romjai között, egy egész család katasztrófáját látom, síron túli szerencsétlenségét, fulmináns hajótörését e nagy utazásban az örök felé, ismeretlen óceánokon. A felszaggatott koporsók valóságos lomtárában, mind ott hevernek megcibálva e Styx-beli utasok, meztelen hullák makulás bronzszínekben, ocsmány opálos foltok rothadásában s amelyekből egész raja a nekrobiáknak nyüzsög elő vánszorogva és kábultan a világosságtól.
A szerencsésebb hantok egyszerűen csak le vannak hordva és sűrűn átlőve ürgelyukak módjára, a lőcsatornák egész alagútaival, melyek egyenesen a sír mélyébe vezetnek, ahol a golyózápor mint a zuhany érhette a halottat, örök álmában odalenn. Másutt a fölszaggatott sírok a maguk üres mélyét mutatják, ahonnan a halott elröpült valami rejtélyes ismeretlenbe, vagy egy másik sírba, mint egy vendég. Mert efféle látogatások és torlódások is észlelhetők, egymáson heverő hullák aránylag szűk üregekben, amint a förgeteg kirántva őket respektív gödreikből, ide-oda csapkodta bús megdermedtségüket, egy fölrázott halottas világ bacchanáliáján. És kihányt régi csontok s elgurult koponyák mentén, sok helyütt maguk a márványlapok és sírkövek dőltek be a sírba és rászakadtak halott gazdáikra, a nevök és emlékök fáradt feladásával, valami keserű végítélet, lemondás vagy elunottság napján. És vannak itt szobrok, könnyező angyalok, ifjú gyásztrombitások és márvány kolosszusok, melyek közös sírban pihennek nyilván nagyúri, becsvágyó és önérzetes halottakkal, hogy az effajta ornamentikát kívánták, szegény hívságosak! Egész dicsőségük most már csak annyi, hogy kardos lovagjaik, hirdető gyászheroldjaik, bronz kurtizánjaik és búsuló kőcsőszeik lerogytak rájuk otromba anyagiságukkal, amelynek csak bizonyos emberi konvenció tudott valamelyes értelmet adni. De sőt, egy helyütt a robbanás, nem tudom micsoda titkos értelmekkel, célzatokkal vagy jelentőségekkel, de szemmel láthatólag valami igazságosításfélét kívánt produkálni, amikor a sírból kidobott egy immár kipihent halottat s helyébe, ugyanekkor, azt a fáradt kőalakot lökte a földbe s temette el, mely kesergő lantosképpen évek óta állhatott a sír fölött s már nagyon fáradt lehetett.
A túlsó sarkon kiérek végre, egy elszenesedett repkényfal tövében! De künn vagyok és föllélegzem és sietek előre a föltúrt földeken, egy szinte átlátszóan kék égboltozat alatt, mely fölvonzza magához a tekintetem. S ekkor rögtön, nem tudom miért, és e förtelmek dacára, melyek még vibrálnak bennem, csak az élet lobogó csúcsaira gondolok, olthatatlan elragadtatással. Az ágyú szól nyugat felől, egészen messziről és tompán. És apró, vörhenyes füstbolyhok tűnnek elő lenn a mélyen a láthatáron, mint vörös selyem árnyékolások, tovaszakadva s feloldódva a kékben.
*
Még van egy utolsó kis képem a mechelni pályaudvarról, ahol Mercier bíbornok megérkezésének szemtanúja voltam.
Bár már rég túl vagyunk azon a zsurnalisztikán, mely a főpapok, főurak, táncosnők és színészek lelkiállapotának bemutatását szükségesnek, vagy pláne érdekesnek tartja a nagy nyilvánosság számára, mégsem tudom megállani, hogy egésze röviden és minden felesleges mise en scčne nélkül le ne írjam azt a siralmas pillanatot, amikor Mercier bíbornok viszontlátta, félig lerombolt állapotban a maga szeretett székvárosát.
A pillanat csakugyan siralmas volt, amellett, hogy elborult érzéseimre, leselkedő megfigyeléseimen keresztül, szinte megörvendeztető hatást gyakorolt. Mert lilaszínű segédpapjai társaságában pillantva meg ez egyházfejedelmet, amint kiszállott, finom öreg ember vékony lakktopánban, abból a gyönyörű szalonkocsiból, mely egyenesen Rómából hozta el ide, Rómából, ahol a konklávé márványtermeiben halk szavával az új pápára szavazott, ami kétségkívül igen úri dolog, bevallom, hirtelen azokra a kis sebesült katonákra gondoltam, akiket közben a vilverdei országúton megugattak a kutyák. Fájdalmas visszaemlékezésemet, ha már mindent meg kell mondani, szinte a gyűlöletig egzaltálta fel a jólétnek és kiváltságosságnak, a minden ember szenvedéstől való prezerváltságnak az a fellázító képzete, mely ez egyházfő fehér fejéhez, és lakkcipőihez, a megérkezése minden részletéhez, a tisztelgésekhez, hajlongásokhoz és kézcsókokhoz mintegy hozzátapadni látszott. Oh a püspökök és bíbornokok, csak azok tudtak megállani bizonyos feudális magaslatokon a maguk emberfölötti érzéktelenségével, mely a keresztényi fájdalmakat a nagy tömegek számára tartotta fönn - Saint-Simon nyilván így formulázta volna ezt. Viszont Saint-Just, hogy egy hasonhangzású nevet említsek, ezt a Merciert biztosan le is nyaktilózta volna.
Holott igazságtalanul.
Itt van aztán a szcéna.
Az öreg ember megindult, egyedül, és sietett. Úgy sietett, olyan szokatlanul, a papi ruháját megemelve, hogy gyorsabban léphessen, feldúltan és meggörbült gerinccel úgy sietett, mint egy mártír a máglyára, hogy minél előbb vége legyen az egésznek. Egyszerűen kínos volt nézni. Mint egy öreg koldus, akit kergetnek, mint egy tragikus nagyapa családi ravatalokhoz, a bíbornok kiért az utcára és rögtön felhorkant sírva, vén hangszálainak oly megrekedt húrjain, hogy valami farkasordításnak rémlett. Ott volt előtte, első szempillantásra, egy végtelen romhalmaz fölött, az érsekik papnevelde, az egymásba csapott két hosszú tornyával, mint egy rengeteg szorzási jel.
- Atyaúristen! - dadogta és elvágódott egy fal mentén.
De kimeredt szemekkel még mindig nézte a romokat, a kövön csücsülve és födetlen fejjel, amelyet felborzolt ősz fürtjei úgyszólván kidagasztva, valósággal ijesztővé tettek.
Senki sem mert közeledni. De egy kis kövér pap, lilaszínű övvel odajött hozzám.
- Az urak hibája - mondotta, egyéb lilaszínű társait jelezve azzal a megrökönyödött szemforgatással, amit csak a papok tudnak. - Én még a vonaton ajánlottam, hogy készítsük elő Őeminenciáját és vonjuk félre a függönyöket a szalonkocsi ablakain. Ily módon nem kapta volna az egész ensemblét, ilyen brutálisan. A vonal halad s kis darabokat mutat a tájból, a dolgok feltűnnek, eltűnnek, újra megjelennek és visszaesnek, az embernek van ideje megszokni a dolgokat, hát nem igaz? Ez volt az én ideám.
Micsoda gyöngéd, finom Machiavel, micsoda drága bölcs pap, gondolom magamban, s micsoda túláradt lélek, mely az első ismeretlent megfogja itt, kimagyarázkodó bonhomiával.
- Ez volt az én ideám - ismétli makacsul -, az én ideám. De az urak nem akarták Maintenant voil"ŕ!
És a vállait rángatva, az agg bíbornokra mutat, aki most eltikkadva s még egyre a kövön, egy pohár vízért könyörög.
(Folyt. köv.)