Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 9. szám · / · Ambrus Zoltán: Háború
A revánsról volt szó és valamelyikük Paul Déroulčde-et magasztalgatta, a Katona dalai-nak költőjét, aki akkortájt sokat szavalgatott, írt, tósztozott és tüzelt mindenképpen, hogy propagandát csináljon a reváns eszméjének.
- Megvallom, nekem nem tetszik ez a mozgolódás - mondta Lambert tanár úr. - Nem tartok ugyan tőle... nem tulajdonítok neki valami nagy jelentőséget... abban bizonyos vagyok, hogy ennek a lármás fészkelődésnek mostanában nem lehet jövője. De mégse szeretem, hogy egyre kapargatjuk a sebünket... egyszer valami nagy vérmérgezés lehet ebből... Franciaországnak tartós békére van szüksége, nem Elszász-Lotharingiára... Franciaország még nem heverte ki a sebeit...
Ellentmondások hangzottak el.
- Mondjuk, hogy: kiheverte!... el merek én menni tovább is!... Tegyük fel, hogy készen állunk... Tegyük fel, hogy a siker reményével bocsátkozhatunk bele a harcba... Mert a sikernek csak a reményéről lehet szó... a siker mindig bizonytalan... Ki hitte volna 1870-ben, hogy meg fognak verni bennünket?!... Hát tegyük fel, hogy most már több joggal remélhetjük a győzelmet, több okunk van a bizakodásra... Akkor is azt mondom, hogy: inkább a lemondás, mint a háború iszonyata!... talán nem is csak egy második, hanem ki tudja még hány háborúnak az iszonyata!... Elszász-Lotharingia, ha már elvesztettük, inkább maradjon a németeké, mint hogy örökkön Érisz almája legyen két nagy nép között, amelyeknek közös hivatása az volna, hogy a világbékét oltalmazzák a terjeszkedni kívánó országok ellenében. Franciaország elég nagy, elég gazdag Elszász-Lotharingia nélkül is... hiszen ez a két tartomány nem volt mindig a miénk... Elszász ma is egészen német... Nekem beszélhet Déroulčde akármit!... én nem adnám oda ezért a két tartományért egyetlenegy derék, munkás francia életét sem... Elég dicső Franciaország e nélkül az ígérgetett, de bizonytalan, nagy győzelem nélkül is!...
Ebben a pillanatban Weingartner Frici foglalta le a figyelmemet. Valahogyan - alighanem úgy, hogy Wimmer Jancsi szándékosan veszített, amikor összekerültek - a legszánalmasabb sorsüldözöttségből fölvergődött néhány bankjegy és egy kis arany-oszlop tulajdonosává... ezzel bankot adhatott és eleinte nyert... már közel volt hozzá, hogy minden veszteségét visszanyerje, sőt egy kicsit meg is tollasodjék... de nem vonult vissza a kellő pillanatban, hanem a sokat nyerés vágyától megrészegülten, leosztotta a kártyát akkor is, amikor már nyereségben volt... és vesztett... Szétvitték mindenét,... s aztán a zöld posztón már csak egy tízfrankos arany sápadozott előtte, mint egy árva kis gyerek, akit egy nagy földrengés megfosztott az egész atyafiságától.
Ez a zajtalan tragédia elvonta figyelmemet a beszélgetőkről. Csak félfüllel hallottam, miről folyik tovább a vitatkozás. Meg-megütötték a fülemet ezek a szavak:
- A korhadt béke...
- Csak az a nemzet élhet a békének, amelyet győzelmes háborúk félelmetessé és erőssé tettek...
- A háború kiemeli az embert a kicsinyességből, az elpetyhüdtségből, a hitvány élvezetekbe süppedtségből...
- Fölemeli a lelkeket... nagy energiákat kelt életre... az altruizmus felé terel... elválasztja a búzát a konkolytól...
- A nagy háborúk termik a nagy embereket, a hősöket... Azok a nagy események, amelyeknek a nemzedékek egész sora köszönheti a jólétét...
- A háború nyomán a kultúra mindig virágzóvá válik...
- A háború benne van a természetben...
- Meglehet... (ez a Lambert tanár hangja volt)... de hát mi más egész civilizációnk, ha nem: szakadatlan küzdelem azért, hogy megenyhíthessük azt a sok rosszat, amit a természet szigorúsága könyörület nélkül róna rá az emberre, ha nem adna neki értelmet...
Engem csak az aranyka sorsa érdekelt. Rossz sejtelmeim voltak.
És csakugyan, a következő szempillantásban az aranykát is elragadta a balsors.
- Most rajtam a sor - gondoltam. - Végre is, nem nézhetem közömbösen, tétlenül, hogy éppen az én honfitársam legyen a legelső, akit a bakk-asztalnál letepernek. Segítségére kell sietnem a néhány aranyommal... az utolsó aranyomig ki kell tartanom mellette...
De már elkéstem. A gondolatom még nem magasztosulhatott tették, amikor Wimmer Jancsi már egy pohár pezsgővel ott termett Frici barátunk mellett, a bakk-asztal mellől magához ölelte a játék súlyosan sebesültjét, aztán, miközben mondott neki valamit, amit nem hallottam, odavezette hozzám és így szólt:
- Tartsunk össze, mi, szolnoki fiúk, és ürítsünk egy pohárt a jó öreg hazáért, amíg ezek a svábok kártyáznak!...
Koccintás és ivás után olyan szerencsésen állottam oda a spanyolfalnak a "szolnoki fiúk" meg a beszélgetők közé, hogy Wimmer Jancsi a mellénye zsebéből észrevétlenül csempészhette át Weingartner Frici markába a játék folytatásához szükséges kisebb nemzeti kölcsönt. Majd ismét hörpintettünk egyet a hazáért s aztán a szolnoki fiúk, az egyik jobbról, a másik balról, visszaoldalogtak a bakk-asztalhoz, olyan ártatlan arccal, mintha csak a honfibú meg a hirtelen föllelkesülés szólította volna el őket onnan s nem egyszersmind a prózai pénzügy.
De Wimmer Jancsi előbb, nagyokat ütve a vállamra, a lelkemre kötötte, hogy - mint jó szolnoki fiúhoz illik - okvetlenül tartsak ki mindvégig.
- Édes öregem - mondta - valahogy eszedbe ne jusson kereket oldani!... soha se bocsátok meg, ha most cserben hagysz!... ha "elugrolsz" mellőlem, amikor a legnagyobb bajban vagyok!... Tudom, hogy ez neked nem csárda!... nekem sem az, a kutyafáját!... De ne félj, pajtás, nem lesz az mindig így!... Ha majd hazamennek ezek a svábok, mink, három szolnoki fiúk, elmegyünk innen egy jobb kocsmába, aztán elhúzatjuk a cigánnyal, hogy "Ritka búza, ritka árpa, ritka rozs!"
Eldúdolta, hangosan, az első két sort, kurjantott és bokázott egyet, akkorát ütött a hátamra, hogy csak úgy puffant, megölelt, megcsókolt s a következő percben már ő adta a bankot.
Mit tehettem volna egyebet, ilyen körülmények között?! Egy darabig még elnéztem, hogyan küszködik Weingartner Frici a balsorssal, hogyan merül el ennek árjában és hogyan bukkan fel a hullámokból újra meg újra... aztán, mert ez a folyton egyforma váltakozás egyre unalmasabbnak tűnt fel előttem, a beszélgetők csoportjához húzódva kerestem az elszórakozást.
Ezek közül egypáran már kezdtek belefáradni a vitatkozásba s épp akkor, amikor a bakk-asztalnak végbúcsút mondva, visszatelepedtem a helyemre, a reváns-eszme leglelkesebb híve - akiről csak annyit tudtam, hogy egy igen szigorú arcú és még pókerezés közben is félelmetes külsejű Júnót vall hitveséül - így akart véget vetni a gondolatok harcának:
- Hát persze kényelmesebb a kályha mellett üldögélni, mint a csatamezőn ázni-fázni és a gyilkoló szerszámok fütyölését, zizegését vagy dörgését hallgatni!...
- Hiszen - replikázott Lambert tanár úr és mintha gúnyosan mosolygott volna -ha én azt, ami 1870-71-ben történt, egy hivatalszoba ablakából szemléltem volna végig, akkor most vagy hallgatnék, vagy alighanem magam is sürgetném a revánsot!... Hiszen éppen azért szónokolok... azért merek szónokolni az új háború ellen, mert a régiben ott voltam... mert én hallottam azt a koncertet, amelyről szólni méltóztatik... és azóta tudom, hogy mi is hát az a háború... amit olyan könnyű kimondani!...
Látnivaló volt, hogy a szigorúan kártyázó Júnó férje nagyon kellemetlennek találja ezt a megjegyzést.
- Csakhogy azóta másfél évtized telt el... és azóta, úgy látszik, egy kicsit megváltozott - felelt éles hangon.
Aztán tüntetően másról kezdett beszélni, azokhoz fordulva, akik messzebb ültek.
Lambert tanár úr nem volt hajlandó elnyelni, ami még a begyében volt és hogy könnyítsen a lelkén, hirtelen megfogta közönségének azt az öregurat, aki eddig egyetlenegy ellenvetést se hallatott s aki, buzgón viszkizve, olyan lelkesen pislogott mellette, mintha egyetértene vele.
- Hát az igaz - szólt, a hallgatag úr felé fordulva -, hogy azóta öregebb lettem egy kicsit. Az is, hogy azóta megszoktam a nyugalmat, meg a kényelmet. De ma se ejtene kétségbe, ha újra oda küldenének, ahol olcsón adják a halált... sajnos, egyedülálló ember, özvegy és gyermektelen vagyok. Ha pedig fiatalabb volnék... kérem, ne tessék engem félreérteni... nem gondolom én azt, hogy két fiatalember közül, akik közül az egyiket elviszik a háborúba, a másik pedig otthon maradhat, a hivatalban, az a szerencsésebbik, aki csak újságolvasással küzd a hazájáért, hogy aztán öregségében a revánsot sürgesse!...
A zord Júnó férje úgy tett, mintha egy szót se hallana. De ez Lambert tanár urat nem tartotta vissza attól, hogy ideálisan szótlan közönségének el ne mondja, hogyan gondolkozik a háborúról.
Elmondhatta, hosszan, anélkül, hogy valaki megzavarta volna az előadását. A reváns-pártiak már nem akartak tudni róla... és ha hallgatóinak a száma az én személyemmel kettőre szaporodott: illedelmesebb hallgatóságnak még aligha beszélt. Mert csöndesség dolgában én még a viszkiző öregen is túltettem; mint az a két vén hal, amelyeknek örök hivatásuk, hogy a zodiákus jegyeiül szerepeljenek: mi ketten olyan némák voltunk.
Ha szótlanságom nem is az áhítatos érdeklődést jelentette, hanem csak azt, hogy szükségben az ördög legyeket fog és hogy az éjfélt mindenáron meg akartam várni, a mulatságban pedig nem nagyon válogathattam: végig hallgattam és azt se mondhatnám, hogy csak néha-néha figyeltem a szavaira. Nemcsak éppen szimuláltam a hallgatást... amit már nem mernék elmondani társamról, az öregúr is... mert ennek a látszólagos figyelmessége, meglehet, csak ürügy volt arra, hogy semmivel se törődve, zavartalanul iszogathasson tovább... de, ha be is tudtam volna számolni vele, hogy mit hallottam, Lambert tanár úrnak az előadása nem kapott meg és csak akkor ébresztett fel bennem valamelyes kíváncsiságot, amikor azt mondta, hogy: amióta résztvett az 1870-71-i háborúban, azóta meg tud érteni minden forradalmárt, minden hitetlent, meg tudja érteni még azt az embert is, aki fütyöl az erkölcsi törvények minden parancsára.
Már éppen meg akartam kérdezni: miért?... amikor Wimmer Jancsi fölkelt a bakk-asztal mellől, a fal mellé állott, ahol a csöngettyű volt, elővette az óráját és így szólalt meg a kikiáltó hangján:
- Hölgyeim és uraim, ez a szegény öreg 1885 nagyon a végét járja és a kis rongyos 1886 már kopogtat a kapun. Mezítláb van odakünn, a hidegben. Eresszük be szegénykét!... és kérem, engedjék meg, hogy ebben az ünnepies pillanatban úgy üdvözölhessem önöket, kedves vendégeimet, ahogy nekünk, vendégszerető magyaroknak ősi szokásunk!...
Megnyomta a csengőt s minden világosság kialudt... "Hurrá!... - bömbölte túl Wimmer Jancsi baritonja a meglepett hölgyek halk sikongását meg az urak nevetgélésének többféle hangját. - Éljen a kis piszkos 1886!..." Erre megint kigyulladt minden láng. Cselédek vonultak be... ketten karos gyertyatartókkal, amelyeknek minden gyertyája égett... mások puncsot hoztak be és hordoztak körül... Wimmer Jancsi és Piroska boldog újévet kívántak vendégeiknek... a meghívott hölgyek és urak is üdvözölték a vendégszerető házaspárt meg egymást... a két cseléd, aki a karos gyertyatartókat úgy helyezte el, mintha karácsonyfákat állítottak volna fel, a pezsgőspalackok új kirendeltségét kezdte bontogatni... Wimmer Jancsi elbődült: "Kondorosi csárda mellett!..." Júnó hosszasan rázogatta a kezem, minthogy véletlenül én akadtam az útjába... Ki volt ő? - nem tudom... sem előbb, sem utóbb soha se találkoztunk, csak ebben a szíves kézszorításban... az öröklétnek erre az egy pillanatára...
A vendégek közül többen nagyon kedvesnek találták, hogy már az ősmagyarok is a szoba elsötétítésével búcsúztatták el az óesztendőt és világosság-gyújtással köszöntötték az újat. De Wimmer Jancsinak a hagyomány-tiszteletét különösen hatásossá a villamos világítás szerepeltetése tette; a villamos világítás pedig akkor még egészen friss világcsoda volt, Párizsban is nagy ritkaság. Ezen tűnődve, egy rózsaszín hajú hölgy megkérdezte Piroskát, hogy a puszták fiai hogyan szoktak segíteni magukon, ha az újév véletlenül a nagy magyar sivatagok valamelyikén találja őket, olyan helyen, ahol a villamos világítás nincs mindjárt kéznél. Piroskát zavarba ejtette a kérdés. Sokkal okosabb asszony volt, semhogy Wimmer Jancsinak a magyarkodása bosszantotta volna; tudta, hogy nem árt, ha férjét Párizsban magyarnak tartják... a német nyelv Párizsban akkortájt se volt éppen népszerű. De egy kicsit nehezen találta bele magát a magyar menyecske szerepébe. Hamarjában azt felelte, hogy nem ismeri eléggé a magyar népszokásokat, mert ő Magyarországnak olyan vidékéről való, ahol a városi emberek inkább csak németül beszélnek... de a férje, az már mintha egy csikós volna... különben Weingartner úr is. A hirtelen előrántott Weingartner úr erre, csöndesen röhögve, hajmeresztő bárgyúságokat kezdett mesélgetni a rózsaszín hajú hölgynek. Hogy Szilveszterkor a pusztán csikósok jelennek meg a kastélyokban és karikás ostoraikkal oltogatják ki a csillárokban égő gyertyákat, de pontban éjfélkor lakásruhába bújtatott kanászok vonulnak be, ezüst kandeláberekkel, amelyekben óriás fáklyák égnek... hogy ez a nemzeti szokás abból az időből maradt fenn, amikor a magyarok még napimádók voltak... hogy Magyarországban itt-ott még ma is vannak napimádók, akik nem akarnak áttérni a keresztény vallásra... hogy ezek, ősi hitüket féltve, egész életükön át bujkálnak a hatóságok elől és nádasokban, mocsarakban, puszta szigeteken vagy a Bakonyban rejtőznek. A rózsaszín hajú hölgynek nagyon tetszett ez és kijelentette, hogy az ő szívének minden vallás közül a napimádás a legkedvesebb. Mindjárt ki is fejtette Piroskának, hogy miért s én ezalatt megkérdeztem Weingartner Fricit: mi jut eszébe, hogy efféléket híresztel hazánkról?! Azt felelte, hogy: ez a rózsaszín hajú hölgy a legravaszabb és legfélelmetesebb kártyás a világon... minden bankjának ez volt a gyilkosa... és ő most bosszút áll, amikor bolonddá tartja az ellenségét.
Alig mondta el ezt, a játékosok újra munkához láttak. Most már Lambert tanár úr is egy kis kártyaasztalhoz ült le, ékartét játszani azzal az öregúrral, akinek igénytelen s a feltűnéstől bölcsen tartózkodó alakja az én emlékezetemben mindörökre hozzákapcsolódott a viszkihez meg a szótlansághoz, akinek a nevét azonban ma se tudom, mert soha se kérdeztem meg.
Úgy találtam, hogy elérkezett az az idő, amikor már el lehet párologni és megkísérlettem az angolos elsomfordálást. De Wimmer Jancsi utánam rohant s éppen a lakásajtónál fogott el, ahol nem tagadhattam le, miben sántikálok.
- Ohó, nem úgy verik a cigányt!... - kiáltott rám s miközben egy-kettőre lefejtette rólam a télikabátot, így folytatta: - No, édes öregem, ne izélj már!... A svábok egy óra múlva már nem lesznek itt... és mihelyt odább állottak, azonnal elmegyünk mulatni... mink hárman, szolnoki fiúk!... A Bondy utcában van egy jó kis kávéház... a cigányok ott találkoznak muzsikálás után... elmegyünk oda és elhúzatjuk a "Fekete szem éjszakájá"-t... Elhúzatjuk és megtáncoltatjuk a kövér Fricit!... No ne izélj már, aranyos öregem!... Csak nem hagytok magamra, amikor egyszer egy esztendőben magyarosan akarok vigadni?!... Tudom, hogy nem szereted ezeket a svábokat... Én se, erre, arra, azt a fűzfán kopogó rézangyalát!... De, tudod, az asszony, az másféle!... És el kell nézni neki, mert különben jó, magyar asszony!... Ne hederíts rájok!... igyál addig, amíg kiböjtöljük őket!... Egyszer esik esztendőben Szilveszter, mi az ördög!... Hát csak nem veszed a lelkedre, hogy ezen a szent estén, éjszakának idején egyedül induljak el a Bondy utcába, amikor a szegény hazáért kell inni és az öreg barátaimmal szeretnék mulatni, amúgy magyarmiskásan?!...
Ezzel igazán nem terhelhettem meg a lelkiismeretemet. Úgy se mehettem volna ki az utcára télikabát nélkül; ezt pedig Jancsi elzárta egy szekrénybe. Hát maradtam és tovább nézegettem, hogyan forog a szerencsekerék.
Két óra tájban a vendégek csakugyan elszéledtek. Mikor az utolsó csoport is elvonult, Wimmer Jancsi végre rászánta magát, hogy ideadja a kabátomat. Aztán elővette a magáét is, panyókára vetette a vállán és így búcsúzott el Piroskától:
- No, szervusz, te kis öregasszony! Vagy visszajövök még valaha vagy soha. Tűzre, vízre vigyázz és a pincekulcsot el ne veszítsd! A kecskeméti bort úgy őrizd, mint a szemed fényét! A többit majd megírom, levélben.
Úgy látszik, Wimmer Jancsi már eleve elmagyarázta Piroskának, hogy nem volna hazafias dolog, ha cigányozás nélkül kezdené el, amit az új évben alkotni akar... és Piroskának alkalmasint két rossz közül kellett választania: vagy veszekedés nélkül ereszti el férjét a Bondy utcába vagy haza hozatják a cigányt, aki aztán még másnap délben is náluk cimbalmozik... amely két rossz közül Piroska, természetesen, a kisebbiket választotta.
Elég az hozzá, olyan nyugodtan búcsúzott el Jancsijától, mintha a legkevésbé se lepné meg ez az - első éves házasembernél legalábbis szokatlan vagy szigorúbban ítélve: botrányos - elhatározás.
Lábujjhegyre ágaskodott, hogy hátba vághassa az urát, és azt mondta neki:
- Eredj, vén korhely, de azt megmondom, hogy már ébren ne legyek, amikor haza tántorogsz!
(Folyt. köv.)
[+]