Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 8. szám · / · Figyelő
Az író vagy gyermek, vagy kamasz: írja valahol Nietzsche és ez amondás, amit régen láttam s azóta régen elfeledtem, hirtelenül eszembe villan most, e könyv olvasása után. Karinthy Frigyes a játékos művészek közül való, de nem gyermek. Sokkal fürkészőbb, tanultabb, mámorosabb. A gyermekek nem így játszanak. Ő furfangos, körmönfont, izgalmas játékokat eszel ki, mint a kamaszok, a komoly és kíváncsi, koránérett tizenöt évesek, a gimnazisták. Azzal játszik, hogy széttöri a játékokat s megnézi, mi van bennök. Bontsuk szét a konyhában a villanyos csengettyű telepeit, vegyük ki a penészes sárgaréz csavarokat, kapcsoljunk össze két idegen drótot, hadd lássuk, milyen zenebonát ver, bár a ház meg is sikerül tőle. Törjük szét a hegedűt. Meg kell keresnünk, hogy a néhány örökbél-húron és a favázon kívül, mi a hegedű lelke. Kísérletezzünk az állatvilággal is. Adjunk a kanárinak húst és rumoscukrot, hogy megtudjuk, mint viselkedik velünk szemben ez a vegetáriánus és antialkoholista állatka, aztán zárjuk a szennyes-ládába a kutyát és forrasszunk a macska farkára egy ökölnyi szurok-kupacot. Egyéb problémák is vannak, amelyeket nem eléggé hánytak-vetettek meg az iskolában. Mi lenne például, ha a vérünk zöld lenne és a fák levele piros, ha a tűz nyirkos lenne és a víz gyúlékony, ha a fejünket le tudnánk srófolni és labdázhatnánk vele? Mind sürgős, megoldásra váró problémák, amelyekkel a fizika óra után szoktunk bíbelődni. Mert a fizika után jön a metafizika, amely nem szerepel a tanrenden.
Áldott, boldog kamaszkor, rugékony és termékeny, csupa rügy és bimbó, költők kora. Már ismerjük a valóság elemeit, de szerencsére még nem gyökeresedtek agyunkba, még nincs nevük, mint a nyárspolgárok agyában, még lehet mozgatni őket. Játszunk velük. Tudásunk által csak a játékszobánk gazdagodott. A valóság skálájának egyik végén - az alsóvégén - a humor van, a szatíra, a másik végén - a felső végén - a metafizika. Mind a kettővel tiltakozik az író az élet sanyarú rendje ellen, az ellen, ami a többieknek törvény, a kopás, a múlás, a halál ellen. Lefelé licitál és aztán fölfelé licitál. Semmi se természetesebb, mint az, hogy a humorista egy ponton a csodálatos felé fordul s az embert, akit bemutatott már a hibái csonkaságában, sántán, vakon és bénán, bemutatja mindenhatóságában is s megnövekedett alakját a képzelete reflektorával vetíti az égboltra. Számára a valóság mind a két esetben csak kiinduló pont, ugródeszka, ahonnan lehet lefelé is ugorni, de lehet fölfelé is ugorni. Carinti például elkísér a körúton egy totyakos urat, neveti, hogy bukdácsol, aztán megállapítja, hogy az ember általában még járni sem tud. Aztán Karinthy Frigyes, a másik, novellát ír ugyanerről az emberről, szárnyakat csatol a vállára, ujjongva kiált föl, hogy az ember röpül, túl a téren és az időn, a lehetetlenség határ nélkül való világába, a meséskönyvek mennyországába. Micsoda antagonizmus és micsoda rokonság. Nagyon egységesnek, egy-testvérnek érzem ezt a két írót. Szatírája és metafizikája egy tőről fakadt, a keserű és mérges gyökérről, amely az élet televényébe ereszkedik. Minek homlokán az a sok osztályozó enyves cédula. "Szellemes csipkelődő", állapítja meg róla egyik kommüniké. "Csodákat bolygató, titokzatos író", szól egy másik ítélet. Mennyivel illőbb lenne leírni ezt az egyszerű szót: "költő".
Mert igazi költőnek mutatkozik ebben a könyvében, a választottak, kiváltságosak fajtájából, akinek csak a legfontosabb dolgokkal van köze. Minden, ami van, csak anyag a számára, hogy valami nagyobbat és magasabbat mondjon vele, hogy a köznapi szavakkal és történetekkel egy mélyebb és tündökletesebb képet varázsoljon elénk, amely már az igazi valóságot tükrözi s egy új érzelmi megismeréshez segít. Ennyiben rokon az új nemzedék általános művészi törekvéseivel, amely nem éri be egy sikerült verssel, vagy egy nyelvgyakorlat-szerű, ismertető és ábrázoló novellával, de túl ezeken a merőben mesterségbeli ügyességeken, az írásműveket jelképeknek s útmutatásoknak egy ismeretlen világba. Ilyen írásmű a kötetje kétségtelenül legtökéletesebb novellája: a Cirkusz. Ez az önvallomás azoknak a szerencsés pillanatban odalehelt makulátlan írásoknak a veretét viseli magán, amelyek sikerültén nemcsak az olvasó meg a bíráló csodálkozik el, de később maga az író is. Sokszólamú zenekart szólaltat itt meg, a fájdalom és a szeszély, a humor és a tragikum, az öngúny és a gőg, az ember és az író, az élet és a művészet koncertjét, biztos kézzel, hatalmas fortissimóval, de mégis nagyon egyszerűen. Egy hegedűművészről szól ez a novella, vagy egy bohócról, aki hegedülni tud, de előbb fel kell másznia a cirkusz kötélhágcsójára, légtornász-mutatványokat kell produkálnia, álomban, élet és halál peremén, hogy egyszer végre, cserébe a tréfáiért, a szíve mélyéből hegedülhessen is. Tragikus csepűrágó... igazi, nagy költő... akiről ma is azt írják, hogy "szellemes csipkelődő"... és a cirkusz nagydobja csak azt buffogja: "... tessék besétálni... nagyon vicces..."