Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 8. szám · / · Figyelő

Laczkó Géza: Ambrus Zoltán: A tóparti gyilkosság

Művész, aki a szívével néz, de a legszigorúbb objektivitással lát; aki ámulva áll meg az élet csúf kicsinyességei s nagy, emberszerető szíve ellentéte előtt; nyomorék öntudatok egyenes lelkű ábrázolója; bolondságok, apró aljasságok, jelentéktelenségükben riasztó meglepetések komoly szemlélője, aki nyugodtsággá fegyelmezett ijedelemmel néz szemükbe; könnyű mesélő, akit azonban ki nem mondott következtetései nemes erkölcsbírává emelnek; fölényes ítélő, aki az ostobaságok fölött érzett ingerültségét hideg mosolyba tudja göngyölni; akinek úri könnyedsége csak színes palást a mély megbotránkozás égető Nessus-inge fölött; hideg ész, amely gyűlölni akar s csak szeretni tud. Az ő kezében nem csattan az ostor a templom kufárjai hátán, egy pillantással megérti őket, fáj neki s elámul rajta, mint bosszantó csodán, tán mosolyogni szeretne végül, de azt se, szívében sírva zeng valami s hidegen, büszkén tovább megy.

Könnyűsége mélységet takar, humorát fájdalomnak hívták gyermekkorában, hidegsége vonz, fejtegetése mentől hosszabb, antul érdekesebb lesz. Valaki, aki semmit sem akar mondani s többet mond, mint sok Paralipomena.

A gyakorlatlan olvasó tartózkodással veszi kezébe minden kötetét s csak végére érve kap észbe, mily gyorsan s egyre fokozódó érdekkel siklott át enyhe lejtésű, egyszerű, csillanásaiban is diszkrét sorain. Leteszi a könyvet, de tartalma tovább zsong lelkében, a történet folytatódik, más irányt vesz, a szereplők más nevet kapnak, sógorét, ismerősét s a költészet a valóságban él tovább. Ambrus elbeszélései nem az élet egy zugának tükörképei, filmjei, hanem az élet nagy láncának egy-egy valóságos szeme. Elhatározások ébrednek bennünk, saját kis bajaink meglátásához csodás pápaszemül kínálkoznak e történetek s kifejlik belőlük minden igazi művészet csak soha ki nem mondottan igazi végcélja, az Eszme. Műve tudomásul vételével Ambrust nem intéztük el, mint Jókait, sőt ez csak az első lépés, amelytől fogva, míg csak könyveket olvasunk, mindvégig közünk lesz egymáshoz.

Most megjelent négy elbeszélésének kötete az első történet címét viseli. A tóparti gyilkosság rémes titkát sok hókuszpókusz, álarcos hűség-esküvés, a néma cimborák kéttagú társaságának megalapítása után beszéli el a fantaszta színész fiú új barátjának, a töprengő, érzékeny lelkű, benyomásokra rendkívül fogékony, de ép, egészséges kis debreceni diáknak. Lóránt Agenor megölte Satopper Főbusz kapitányt, mert elrabolta nővére becsületét, rálehelvén szájára; egy parti padról taszította bele a tóba. Az elbeszélésnek ez a tetőpontja s egyik legszebb lapja Ambrus egész munkásságának: Flaubert-rel temperált Cervantes Bourget tollából. Elején a verekedés kissé hosszadalmas; az író látható gyönyörűsége azonban, amellyel mellette időz, ellenállhatatlanul visz magával. A vége szükséges rossz, a szerkezet követelte záró-motívum, amely más megoldásban elmaradhatott volna, hogy a fődolog önkénytelenebbül kerekedhessék ki. A házibarát stíl-bravúr: egy és ugyanazon rövid párbeszéd egy férfi s egy nő között háromszor megírva, a férfi marad, a nőt saját lánya, majd unokája váltja föl. Tán nem annyira a nagyközönségnek, mint inkább tollforgató embernek való, de annak aztán csemege. A Családalapítás és a Bajnokok abba a pesti világba vezet, amelyet más írók is rajzoltak már, de amelynek szegényen is uraskodásából fakadó fura erkölcstelenségét csak Ambrus látta meg a maga teljességében.

Az Arany Jánosra emlékeztető lelkiismeretes, komoly ihlet e nemes forrásból fakadó, gondos művészetű megnyilatkozását tisztelettel, szeretettel tegye asztalára magyar közönség, magyar kritika.