Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 8. szám · / · Tersánszky Józsi Jenő: A gyilkos
Tán másfél év se múlhatott el, Vojnyik Jakab megint gyanús lett, valami nagyszabású aranytolvajlásban. Akkor visszatették munkába újra a hegyekbe, egy messzi, vad szurdokba, ahol augusztusban érik a cseresznye s körül erdő, meg erdő, akár szülőhelyén volt.
Egyszer - valami géprészeket s robbanószert szállítottak oda a bányatelepre s a mérnök Vojnyikot hozta magával az átvételhez ide a városkába.
Akkor még látta Vojnyikot utoljára a szőlőhegy.
Május vége volt éppen, délután s a szekerek csak hajnalban voltak indulandók. Vojnyikot épp úgy vonta ellenállhatatlan kíváncsiság a szőlőalji házhoz, mint valaha a Rókával a csődület közt.
A ház még állott. Az alsóba, ahol régente Vojnyik lakott, a birtok új gazdája valami csúf koldusnépet telepített. Ám a felső, a Borsodynéé is megkopott. Üresen, elhagyottan állt; jobbára lehullt róla a vakolat s zsalui bezárva. Körüle nagyra burjadt a fű, óriás lapuk, bürkök.
Vojnyik elébb körüljárta a házat, hol nézhetne be belsejébe s sorban megpróbálta az ablakokat. A legutolsó zsalun kissé engedtek a redőnyök. Benézett a szobába, de alig bírt valamit kivenni a homályban.
Lelépett a párkányról s újra visszalépett jobb helyzetbe s megfeszítette a zsalut, hogy jobban lásson. Üres volt, falak, padló, szegletek, porosak, mállottak, pókhálósak.
"Látja ezt?" - jutott eszébe furcsán Vojnyiknak s megmeredt álltában.
Körül a fák törzsei elvesztek a dús, kalászos fűben s a domboldal telihintve fehér margarétával, meg vöröses sóskavirágfürttel. Részút az égen óriás-hosszú fehér felhősáv s egy almafa legfölső ágán sárgarigó fütyölt.
Vojnyik egy lapos kőre ült egyik diófa alá. Pihent s eltűnődött. Egyik szemöldökét kissé felhúzta és egyszerre, maga se vette észre miként, csak álla reszketni kezdett, torka vonaglott s nehezen, nehezen kibuggyantak szemein a könnyek.
Riadtan suhantak át érzékein régi idők emlékei. Valami hűvös fanyar szag, hordók, pince, vörös ászokfák, egy délután, ének, szüret, sokféle ízek. Ő erejét mutogatja a sajtó vasrúdján Borsodyné ténsasszony előtt s csorog a must, mint imént a könnyek szemeiből s egyre jobban erőlködve sajtolja... Ő szerelmes a ténsasszonyba. Tízszer is eszében egy nap, mint szabadulhatna feleségétől, gyermekeitől érette... Borsodyné sajátságos, erős beszéde zeng a szüretelők közt: - siessetek, az anyátok tejit!... Aztán pityókásan a tornácon énekel... S egy este, erős szürkületben, mikor először hagyta őt ölébe Borsodyné s látta fehér combjait a fűben s jövet kacagtak, de azt ő nem szerette...
Ahogy most Vojnyik vágya visszasajgott, tán csak a felleg fehérsége hasonlított emlékében Borsodyné testére s a kalászos, napsütött fű szőke hajára s az ég kékje szemeihez. Na és most itt ül a kövön, puszta a ház s körüle mindenütt szörnyű tette kísért.
Mit cselekedett? És mit nyert vele? Lám itt volt, ha volt valaha boldog életében. Na és most puszta a ház s nincs mit keresnie itten. És minden azt mondja körül: ezt te cselekedted Vojnyik Jakab...
Mélyet lélegzett s nehezen felállott. Aztán körülnézett nem leste-e ki valaki? S szemrehányást tett magának, hogy gyanúba hozza magát oktalan.
Ólom bánattal, nehéz szívvel ment vissza a város felé.