Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 8. szám · / · Tersánszky Józsi Jenő: A gyilkos
Korán volt még mikor Vojnyik bejött. Vacsoráltak és vacsora után világ nélkül üldögéltek a szürkületben. A legnagyobb kislány anyjának segített az ágyakat csinálni; a két kisebb nagy bizalmasan beszélgetett a küszöbön s a legkisebb, a kedvenc, apja ölében üldögélt. Apja inge gombjával játszott álmosan s bajuszán, arcán motozott kis kezeivel.
- Hallod te! - hagyta egyszer félbe Vojnyikné az ágyvetést, abban a mozdulatban maradva, amivel a párnákat eligazította. - Hallod te! Csakugyan hová lehettek azok a kontraktusok a miénkek? Hogy azokat nem találták meg.
Várt egy kicsit s tovább folytatta:
- Tőlem kérdezték mennyivel tartoztunk? Én nem tudom, mondom. Hát arról tudok, hogy kifizettük volna őket a kománénak? Hát mit mondjak erre! Hát szólj te rá!
Vojnyik hosszú ideig váratta a felelettel. De ezt már így szokta. Hanem kislánya láthatta volna közelről az erős szürkület dacára is, hogy elsápadt. Valahogy felmerült előtte, ha tán veszekedések alkalmával vetné fel ezt újra felesége, vagy tovább firtatná máskor is, vagy csak szóba hozná egyáltalán. Tarkójába szaladt a düh s nem sok jót jósolt feleségének. Végre így szólt mogorván:
- Mit tudjam én? Ha nem kérik, nem fizetem. Azért neked jó ha nem sokat jár róla a szád!
Kislánya eközben bajuszát huzigálta, kis ujjaira tekerte s egészen apjáé volt arcának játékába merült kifejezése. Még egyik kis szemöldökét is felhúzta kissé.
De amiről imént szó jött, se az asszony, se Vojnyik nem szólt többé egy szót se.