Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 8. szám · / · Tersánszky Józsi Jenő: A gyilkos
Estefelé megint a ház előtt ültek a padon: Vojnyik, Jávorszki, meg a két asszony s körülök egy-két gyerek. Jávorszki nagyjából már elmesélte a kihallgatást, de nem apróra, kedvére s most éppen Juhász vallomásánál tartott.
- Volt má éjfél is, mondom én. - Ááá, kezdi rázni a fejit a dadogó. - Na! Na! Micsoda? - mondta az az öreg, fehér, pápaszemes - folytassa csak! - Eee mimikor bebebementem, nénéztem a zozozozórát... Égyik másik kezdtek kacagni. - Kérem! - azt mondja az az öreg a okuláréval - ez nem kacagni való!... Na osztán ő elmondta. Mind hebebebebebebebe. Jól van... - Megesküszik rá maga? - kérdezi osztán éntőlem...
- Meg!...
Az apró gyerekek kacagtak, mikor Jávorszki túlzottan mórikálta Juhászt. Jávorszkiné bement éppen, Vojnyik pipáját verte ki. Ekkor észrevették Juhászt, jött haza, a sor végin. De csak sandított errefelé s úgy tett, mint aki nem látta meg a társaságot:
- Itt jössz dadogó? Rontsa ki a nyavalya azt a csonka nyelvedet, hogy ne tudj vele dadogni se! - mondta lassan, gyűlölettel Vojnyik, épp mikor Juhász odaért háza ajtajához. Vojnyikné kontrázott neki, aztán kiegyengetve derekát az üléstől s hívta urát haza. Vojnyik kiszabadulta óta, nagy volt köztük a szeretet s egyetértés.
- Várjál mindjár - szólt Vojnyik s felesége elment.
A Róka érezte, mily igaztalan ez a beszéd Juhásszal s hogy Juhász a tisztalelkű ember, nem pedig ő. De elnyomta magában s Vojnyik ítélkezésére ő is szúrósan nézett arrafelé. Furcsa, mióta annyi rossz percébe, lelkifurdalásba, tépelődésébe került a Rókának Vojnyik barátsága, ez nem hogy elidegenítette volna tőle, ellenkezőleg. Most is míg együtt ültek a padon, úgy érezte, szinte valami gyengéd, boldog érzelem köti őt Vojnyikhoz. Újra kész lett volna érte bármi áldozatra. Pedig imént is mást várt tőle s zokon esett, hogy egy jó szót alig kap szájából, ellenben könnyen úgy járhat vele, mint Juhász. Mi is érdekelte iménti beszédéből Vojnyikot más, mint Juhász galádsága? Hogy ő mit csinált, arra ügyet se vetett.
Vojnyik felállt s jóéjszakát kívánt.
Jávorszki még szeretett volna valamit mondani, ami becses vagy mi legyen Vojnyik előtt, de hamarjában, maga se tudva mi végből, így kezdte:
- Tudod te, mikor én mondtam akkor este azt a vándorlólegényt, ha emlékszel még,... és te nem akartad hinni...
Itt elakadt.
Vojnyik furcsán, várakozva nézett rá s Jávorszki nem tudta ráemelni arcát. Valahogy sietősen legyintett, mintha nem akarná fenntartani:
- Na osztán, már nem tudom - hadarta. - Csakhogy, hát...
De újra csak ötölt-hatolt értelem nélkül.
Vojnyik várt még egy kicsit, aztán még egyszer köszönt:
- Na adjon isten.
Jávorszki éppen olyasmit érzett, mint akkor este, mikor a kísértetekbe kétkedett Vojnyik. Keserűséggel feküdt s az ágyban lett ingerültebb Vojnyikra:
"Na megállj! Hiszen még nincs künn a hurok a nyakadból" - fenyegetőzött magában. De hősködését nyomban követte a lekicsinylés. Ugyan! Hát mit tehet? Menne kinevettetni magát? Hogy most jut eszébe, hogy Vojnyikot látta éjjel...
Épp úgy forgolódott ágyában most is s csakugyan, most jutott eszébe teljes világossággal: mi is lett volna, ha váddal áll elő? Mit látott? Mire esküdött volna meg? Hát akkor megesküdött volna arra, amit nem látott biztosan?
Ezen nagyon megvigasztalódott. Minek is rontotta magát eddig is, mikor semmi bűne?
Ám valami legbelsejéből most is mind állította; hogy igen, Vojnyik a gyilkos. De csodálatos, ha most ezen tépelődött, lelke mélyén inkább szerette, hogy: igen, az lett volna, mint hogy: nem.
Már több ideje feküdt, mikor magában erős fogadást tett:
Holnap négyszemközt lesznek Vojnyikkal. Komolyan s ünnepélyesen így szól: - Jakab! Mondani akarok neked valamit! Mondd meg... Nem! Elébb szépen, meggyőző szavakkal biztosítani fogja barátságáról. - Hidd el Jakab, soha se lesz neked ilyen barátod, mint én. Én olyasvalakid vagyok, aki sohse árul el téged. Megbízhatsz bennem, mint magadban... De ha tagad? Ha nem akarja bevallani?... Akkor ő fenyegetésre emeli ujját: - Vigyázz Jakab! Kezemben vagy, én láttalak akkor éjjel, mikor elmentél az ablak előtt és utánad lestem és láttalak... Akkor a nagy Vojnyik megtörik, bevall mindent, de esdve kéri, ne akarja vesztét. Akkor megöleli s azt mondja: - látod Jakab... és biztosítja örök barátságáról és... Ezzel elaludt.
De se másnap, se később, se Vojnyiknak, se másnak, soha egy mukkanást nem ejtett ki arról, mit látott akkor éjjel.