Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 8. szám · / · Tersánszky Józsi Jenő: A gyilkos
Vojnyikért másnap délben jöttek a csendőrök, a bánya elé s kihívatták a munkából. Ebédelni se mehetett haza, bekísérték s vallatták estig; aztán másnap vallatták újra elölről.
Hanem Vojnyik csak míg az első három mondatot kimondta, aztán már elemében volt. Csak hallani kellett őt s látni felháborodását s csodálkozó, megilletődött arcát, mikor a gyanú árnyékát is hárította magáról.
Ő tette volna? Akinek mindig jótevője volt szegény kománé. És mikor tette volna? Hiszen együtt ült késő éjjelig két szomszédjával házuk előtt. Azok látták, mikor bement s fél háromra már ott volt munkában. Hogy tartozott Borsodynénak? Igaz, de nemrégiben megfizette.
Akkor előmutattak neki egy 25 pengőről szóló kötvényt. Ezt véletlen ott felejtette akkor éjjel Borsodynénál az asztalon.
De ijedelme s zavara a kötvény láttára, ez is csak mellette szólott és Vojnyik töredelmesen beismerte, hogy ezzel még tartozik.
Kihallgattak másokat s valóban mindenki úgy tudta, hogy Vojnyikék utolsó napig jó barátságban voltak Borsodynéval. Kihallgatták Jávorszkit és Juhászt s azok váltig bizonyították, hogy Vojnyikkal együtt ültek akkor este s látták őt bemenni. Csupán az volt a kérdés: milyen időtájt? S itt már nem egyeztek a vallomások. Jávorszki úgy mondta közel éjfélhez, Juhász azt vallotta jóval korábban s ebből nem engedett.
Jávorszkin valóságos láz volt, mikor igazát bizonyította. Akárcsak cinkosságot vállalt volna Vojnyikkal, vagy tán lelkében kiabáló kétségeit akarná hangos erősködésével túlkiabálni. Égő arccal, kábulatban esküdött, míg Juhász nevetni valóan dadogva s makacsul ragaszkodva vallomásához, mintha épp ellenkezőleg ne akarna cinkosságot vállalni Vojnyikkal.
De épp ez a hebegő rosszindulat tette Juhász vallomását a hatóság szemében rosszhiszeművé; ugyanakkor, amikor Vojnyik a kihallgatások végivel alázatosan kérte, hogy ne húzzák itt sokáig idejét szegény munkásember létére, akinek családja van otthon, felesége, négy kis lánya s elesik a béritől.
Ám önmagát a Róka nehezebben csalta meg esküjével.
Mert az még hagyján, ha nem hajt rá, amit nem látott egész biztosan; ha mindjárt mind elevenebb is lett emlékében az éjjeli jelenet, mióta titkolni akarta magától. Dehát hogy esküdhetett rá, hogy éjfél volt mikor Vojnyik bement? Holott tudván tudta, hogy Juhásznak van igaza. Nem igaz! De igaz! Hamisan esküdött! Nincs isten? De van!... De vajon kije is neki ez a Vojnyik, hogy istenét is meg akarja csalni érte? Kivel vállalt cinkosságot? Egy gyilkossal! Nem igaz! De igaz!...
Meg-megállt és magában beszélt az utcán. Száz borzasztó eset jutott eszébe csapásokról hamis esküért, cinkosságért. Megtámaszkodott a palló karfájába s sokáig bámult le a meder szikkadt köveire. Jobb volna, ha fejelágyára eresztené magát a kövekre.
S így volt egész nap. Nehéznek érezte mindenét, mégse volt nyugta, mind ment volna, ment volna. Enni nem kellett s annyira megtörte a lelkiismeret kínja, hogy felesége is észrevette, sőt társai is a munkában. De félt tréfáiktól s elkerült mindenkit. Juhásszal azóta úgy viselkedtek, mint az ellenségek.
*
Vojnyikot kieresztették s ki a többit is akiket befogtak, legvégül bizonyítékok teljes híján a gyanús kertészt is.
Mikor megint kinn volt az utcán Vojnyik, nem fojthatta le, hogy magosra ne lobogjon benne a vad diadalom. Jött, hogy mint valaha legény korában, duhajon, félelmesen nagyot kurjongasson az utcán. De ami csudálatosabb, még ő volt tele megvetéssel s féktelen gyűlölettel megvallatóira.
- Heeeee kutyák! - gondolta a fal tövébe köpve s megcsikorgatta fogait.
Eszébe jöttek egy egészen ősz ügyész kérdései s éles, higgadt, kék szemei pápaszeme mögül s gúnyosan ismételte meg magában szavait: - várjunk csak!... várjunk csak!... - hogy lehet az?... hogy lehet az?... - Heeee! Vén kutya! Mindent akart tudni!... - Vojnyik barátom!... Vojnyik barátom!... Edd meg a ...
*
Előző nap még Vojnyikné jajveszékelve s átkozódva szomszédolt s egyik szavában azon jajgatott: hogy férhet urához gyanú, mikor annyi jóval voltak szegény kománétól; más szavában meg minden régebbi keservét kiöntötte a drága kománéra. Borsodyné hozott rájok minden szerencsétlenséget; azóta nincs istenáldás rajtok mióta ismerik; ő tette urát kikapóvá s korhellyé s kártyássá s most íme halálával is ezt hozza rájok.
Annál nagyobb volt izgatottsága s tördelte kezeit a törvény igaztalanságán, mivel magányos pillanataiban nem bírta elrejteni lelkében a gyanút, hogy ura keze benne van a bűntettben.
Mióta Vojnyikot kieresztették, ahelyett hogy csappant volna, még erősödött benne ez: bujkáló, feszegető kíváncsisággá:
Ágyából jött akkor?... - Be hideg vagy, - mondotta ő, emlékszik... s ura egész magaviselete... mikor őt magához szorította... aztán másnap, a nézése... És a bíró is azt kérdezte:
- Emlékezzen csak akkor éjjel...
Persze ott Vojnyikné sírt és esküdözött gyermekei boldogságára, hogy ura este haza jött s vele hált egész éjjel. Többen el is nevették magokat mikor bizonygatta.
Azóta azonban egyéb is járult sanda hiedelméhez.
Kihallgatása alkalmával úgy vette észre, hogy nekik csak egyetlen 25 pengőről való adóslevelüket találták meg Borsodynénál, holott ő tudta, hogy több írásuk is volt, 200 pengőnél többről s a másokéit hallotta, meg is találták, mind az utolsó petákig.
Ám, mikor adósságról, fizetségről tettek ott hozzá kérdéseket, ő valahogy megrebbent s azt felelte: - nem tudok semmiről semmit. Hogy ura őt effélébe sohse avatta. S megmaradt végig emellett.