Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 7. szám · / · Tábori posta · / · Dr. B. E.: Emlékek
Soha úgy nem fogok szembenézni élettel és halállal, mint szegény Julius ágyánál. Három márciusi délutánon keresztül. Az utolsó belenyúlt az éjszakába, vasárnap volt és budai sétálók, hűvösvölgyi kirándulók vonultak a csendes utcában, melyet csak néha szelt át dübörögve a villamos. Szobánk félemeleten volt s a kocsi föld feletti vezetéke kék szikrát cikáztatott el ablakunk előtt. Mikor újra meg újra helyreállt a csend: cselédlányok vihogása hallatszott fel a kaszárnya sarkáról. Kipucolt és peckes bakák udvaroltak olyanformán, hogy a nagykendőt húzogatták. Közbül gyerekek sivalkodtak, egy kis ecetes hang rikoltotta: ujjujjujjujj! Mennyi cukor! És Julius vasárnap délután hat óráig minden új hangra kifelé figyelt. Szólni már nem tudott, de szeme nyugtalanul kinn járt az ablakon, aggodalmasan összeráncolta homlokát, mintha hozzá szólottak volna s ő kérdezné: mit is mondanak? Szerettem volna bezárni az ablakot, hogy azok ott kinn ne zavarják Juliust nagy munkájában. De nem lehetett. Az ablak három napja tárva állt a hűvös márciusnak, a vaskályhában nem győzött pattogni a koksz. Hiába minden, levegő kellett, mert a szobát ellepték a rothadás atomjai s a gennyszag oly erős volt ágya mellett, hogy zárt ablak mögött elájultunk volna. Én talán nem, mert nem akartam. De a szanitéc.
Milyen szép és kedves fiú lehetett Julius. Ép szívű, erős tüdejű, tiszta vérű, fehér fogú, huszonkét esztendős kis legény. Bécsi suszter volt, szinte látom, inas korában, zöld köténnyel milyen fütyörészve vitte haza a vígan lóbálódzó tiszti csizmát. Biztos, hogy fütyült, danolt is. Mikor fel-felszállott a láz negyvenegy fokra, negyvenegyen egy kicsit túl is: akkor mindig danolt. Lalla-lalla, trallileilam... Himbálódzott panaszosan, puhán a hangja, mintha valami lüktetést mondana el. Mintha valami lüktetést túl akarna danolni, valamikor bölcsőben hallott ringató énekkel.
Első nap megkérdeztem tőle: "Julius, van neked édesanyád?" Akkor még felelt mindenre. Mikor beléptem és a főnökasszony azt mondta: "Julius, itt az új testvér. Ez benn marad nálad." Akkor még kibontotta kezét nagy nehezen a takarók alól, valami mosolyfélével nyújtotta felém s azt mondta: Guntag, Schwéstr. A kezétől akkor még egy kicsit megborzadtam, mert viaszsárgaságán a körmök és az ujjak hegye alig-alig szivárgó vértől voltak pirosak: felfeküdte szegény fiú a kezét, a háta alá nyomkodta mindig, hogy a háta ne fájjon úgy. Mert három hónapos ágytól a háta is fel volt fekve. A kezét persze bekötöztük - de arra a kérdésre, van-e édesanyja, Julius nem felelt. Szigorú ránc jelent meg haránt a két szemöldöke közt, elfordította fejét és kegyvesztett lettem.
A főnökasszony intett. Odamentem az ablakhoz. Magyarul beszélt és halkan, kettős ok, hogy Julius ne értsen, mert akkor már nagyot hallott. "Ne kérdezze az anyját, kedves testvér. Van neki anyja, bécsi mosónő, múlt héten összeadtunk pénzt, sürgősen elhozattuk, egy nagynénivel jelent meg, aki a fiút nevelte. Mert otthon még négy testvére van és szegények. Az a bécsi mosónő, mikor meglátta a fiát, azt mondta: Ibrau'net szo a Kint. Ter wirt ja sterben. Ter szol ja auch sterbn! Ter wirt ja nie kszunt. Szo an Elent brau'i net. Ezt mondta szemébe a fiának és a nagynénivel együtt huszonnégy órán át sopánkodtak és elparentálták a fiút. Akkor felültettük őket vonatra és sürgősen hazaküldtük. Azóta fél a fiú a haláltól."
Most már aztán igazán egyedül voltam Julius-szal. Itt ebben a zajos, primitív kaszárnyakórházban, hol kinn a jeges folyosókon kanálisszag és karbol vegyesen áramlott, ahol mindenki csapta az ajtókat s ahol külön kis szobánkban is a szanitéc olyan érzéketlenül ült, mint a fatuskó - egészen egyedül Julius-szal, aki ment el lassan az élettől. A szanitéc dühös és mogorva volt a rossz szag, a nyitott ablak s a folytonos szolgálat miatt. Újságot olvasott, nézte a lányokat az ablakból, ha fázott, megpattanásig telerakta a kályhát, piszkált és lármázott a szénkotró vassal, aztán lement és órákig uzsonnázott. Lement raportra és órákig vacsorázott. Éjszakára s délelőttre hivatásos ápolónő váltott fel Juliusnál. Ilyen egyedül voltam vele.
Beszéltem hozzá. Azt mondtam neki: édesem. Édesem, akarsz-e most kis limonádét. Édesem, most megisszuk a forró feketét. Nem, édesem, bort nem adok. Ő pedig dühös volt rám két napig, utált, kiabált velem, mert nem hívtam be az orvost, hogy morfininjekciót adjon neki. Azt mondta: "Gén szi wek, Schwéstr, gehn'sz wek, hörn'sz, was sténsz tenn hier, wen'sz ten Daktr net rufn. Rufn'sz ten Daktr, Schwestr, rufn'sz mir ten Daktr, mir tut olles weh ooh! jeeh! mir tut olles weh, szo weh tut mir Schwestr" - és ordított csak halkan, épp csak annyi erővel, amennyi még volt benne. Nem bírtam ki, embertelen kín volt ezt végignézni. Mondtam: "Igen, most megyek, Julius, hívom a doktort." Kimentem, megálltam a folyosón, tűnődtem, mit is tehetek, orvos itt már nem használ, morfiumot nem szabad kapnia, mert ha van még remény felgyógyulására, akkor már nem lehet morfiummal gyengíteni. Tízszer hallottam az orvos és a tanár szájából, nem egyszer: át kell húzni a napot morfium nélkül. Elég, ha éjszakára kap, hogy aludjék. Erős, legerősebb vérmérgezés, de a szíve egészséges, a tüdeje ép, ilyenek nagyon sokat kibírnak, hátha ő is túléli ezt a krízist és felülkerekedik a fiatal vére. Istenem, csak nem morfiumot. Hátha: csoda történik.
Visszamentem. Gyanakodva nézett rám. "Nincs itt a doktor, Julius, bement a városba. Fél óra múlva megjön, akkor behívom." "Nem igaz" kiabálta, "maga hazudik, testvér. Ott se volt a doktor szobájában. Nem akarja behívni, schlecht sein'sz zu mir, woll'nsz, dass mir weh'tut, oh! jeh! oh! jeh!... és ez így ment szakadatlanul. A szanitéc belerúgott a szenesládába, telelapátolta a kályhát s a hirtelen nagyranőtt láng majd megsütötte a szoba egyik felét. A szag irtózatos lett, orrfacsaró, szédületes és az émelyedés felszökött ajkamig. Leszidtam magam s minden újra rendbe lett.
Hét órakor behívtam az orvost. Adja meg már azt az éjszakai nyugalmat, mert a fiú őrjöngött. "Her Daktr!" mondta Julius örömtől elcsukló hangon és mialatt karján feltűrtük az ingujjat s az orvos a levegőben kipróbálta a fecskendőt, már rátelepedett arcára a béke és fájdalmatlanság derűje. A megrögzött morfinista átszellemült gyönyörével engedte átszúrni karját s amint megtöröltük a tű nyomát a bőrön, máris lecsukódott két fáradt szeme. Hihetetlen szilaj erő lobogott fel ennek a szegény félholtnak életnél is erősebb akarásában. Milyen poklokat szenvedhetett, hogy így sóvárogta a megváltást.
Másnap, ahogy csak a küszöbön álltam, máris méltatlankodva fogadott. "Maga nem akarja hozzám a doktort hívni", mondta kicserepesedett, fehér ajakkal és hideg tejjel erővel megitattam. Hanem amit mondtunk neki, már nem értette. Csak ő beszélt, egész délután, zakatolva, el-elfúló erővel, hogy neki az orvos kell, se étel, se ital, se svésztr, sem orvosság. Igaza volt, neki csak az orvos kellett. Hat óra után megkapta.
Harmadnap: vasárnap volt. Már akkor nem legénykedett. Nem akart ő már semmit, morfiumot se. Néha motyogott valamit, ráhajolva sem értettem meg. Rám sem haragudott. Tűrte, hogy üljek az ágyánál, ha felkeltem mellőle, követte szemével minden lépésemet és szemével visszahúzott az ágyához. Most már nem akart semmit, ő mindennel leszámolt, csak egyedül nem akart lenni, kellett neki az anyja. Az ember az élet komoly számadásait nem szívesen végzi az anyja nélkül. Kezem ott volt a kezén vagy a homlokán, ahogy egy tekintettel dirigálta. A homloka olyan volt, mint a tűz, negyvenkét Celsius fokkal égett, kezem olyan volt, mint a jég s úgy képzeltem, ez jól esett neki. Néha megtörültem a homlokát, néha megtisztogattam száját feltóduló gennyektől. És akkor láttam meg tulajdonképpen a szemét. Nagy, fényes dióbarna szemét, tükrét minden életrezzenésének. Komolykodva nyugodott meg szeme vállamon, asszonyalakomon a fehér köpeny alatt. Rajtam keresztül búcsúzott minden asszonytól. Éreztem tisztségem egész méltóságát s mintha súlyos terhet vinnék, úgy hordtam nézését fél órákon át magamon. Aztán elnézett felettem is és komolyabbat látott. Már elfordult a hívságoktól, csillogó örömöktől, már most egymagában maradt: ember az élettel a halál küszöbén. Már most látott ő mindent és fogott mindenhatót, most már ő volt a legnagyobb ember, az egyetlen, ki tudta az életet. Szeme elmondhatatlanul megmélyült, a szenvedés-barázda alatta setétebb lett, megértette a keserű pohárt és nem vonakodott többé elfogadni.
Hat órakor megtört a szeme, tüdeje dolgozott, mint a gőzgép, melynek hegyre kell felvonnia túl nagy terhet, kilenc órakor már csak néha lélegzett, negyed tízkor felszabadult. Egy kis hab a szája szélén, két kibuggyanó könnycsepp a szeme sarkában és az arcára szempillantás alatt ráboruló béke. Kiengesztelt és gyönyörűséges béke, milyet még a morfium sem tudott adni. Kilenc után húsz perccel bejött az orvos s a főnökasszony megkezdte a halotti elrendezést.