Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 7. szám · / · Tábori posta · / · Dr. B. E.: Emlékek
A baonunk egyesülve egy hegyitüzér-üteggel (öt szétszedhető ágyú; apró lovak hátán az egyes géprészek) reggeltől délután háromig menetelt; akkor egy kis domb hajlásában rasztoltunk. Még semmi biztosat nem tudtunk ütközetről; de valami sajátságos izgalom az emberek közt előre jelzi azt, mint a vihart a légnyomás. - Néhány huszár jött jelentéssel, hogy a szemközti magaslatra kell felmennünk állást foglalni: azon túl egy másikon áll az ellenség. - Szemben a hegyoldallal, kis völgyi parasztházban ütöttem fel a Hilfsplatzot.
... Stratégiai részleteket, magyarázatokat nem tudok - alig is emlékezném, kevéssé figyelhettem s a rávaló talentumom végképp hiányzik. Annyit tudok, hogy tíz perc múlva fegyverropogás hallatszott a hegység felől, tizenöt perc múlva jött az első sebesült; aztán gyors egymásutánban még néhány. A fegyverzaj közeledett - gyalogsági tűz - míg kötöztünk, hallottuk a golyókat a ház külső falába is vágódni. Boldizsár a magaslat egyik oldalán - azt mondta - ki tudja venni tisztán az orosz uniformisokat.
Rossz helyen vagyunk, újságolta lihegve két ujjongott sebesült; nagyon járt itt is a golyó. A házigazda, a vén rutén paraszt terhes asszonylánya visítozva szalad be - vízért járt kinn, a pitvarajtóban vállon érte a golyó. Forgónak szóltam, kösse be - az öreg paraszt óbégatva nézte; egy vénasszonyra ordítozott, hogy ki ne menjen ez is! Én még nem voltam kész a második katonával.
"Mit csinálunk, doktor úr" - kérdezte Forgó gazda egész csendesen, tanakodva - "Menjünk!" mondtam sietve. "Hol van Fejér?"
"Kinn vannak már a lovakkal! Boldizsár, nesze a kosarat! Tessen sietni, itt veszünk!... Fejér, persze, hogy künn van már, előre indult a lovásszal... Semmi - a palánkba lőtt!... Amerre elfordul ott a völgy, arra tartsunk, ott mán takarva leszünk!"
Nem volt hosszú út és én valaha sportszerűen futottam; de most ötven lépésnyire elfulladtan kellett megállnom, egy fához támaszkodnom. Vagy két golyó belecsappanását hallottam a fa törzsébe, a levegőben is egynéhány sirregett. Futottam tovább, pillantással mértem az utat a kis völgy tokáig, melybe fordulnunk kellett. Tisztán emlékszem: valami rettentő, mély megszégyenülés volt a félelmen kívül legfőbb érzésem. Hogy így kell, mint egy nyúlnak, szaladnom fejvesztetten, meghajtott gerinccel - és ott szemközt emberek serege céloz rám, hogy elejtsen. Így sunnyogva és loholva - és bensőmben a pillanatokhoz imádkozva kell lopnom az életemet, melyhez minden igaz jogomat érzem. Ebben a percben nem volt bennem semmi rezignáció, belső felmondani akarás - csak riadt, vak életvágy és nagy szégyenkezés.
... És egyszer mégis csak beértünk abba a váléba - és egyszerre mentve, a domboldaltól védve, szabadultan. A futásunk lassult és szétnéztünk egymást keresve; mindegyiknek eszébe jutott, hogy a másik, a többi is van és ugyanazt állta ki, ugyanattól szabadult. Boldizsár,... Forgó,... a lovász előttem. Hát Fejér?
- "Doktor úr! - hangzik a hátam mögött. - Doktor úr, nem tört össze a tojás!... Megfőtt mind a hat, még meleg is - tessék!" Itt kocog a szolgám, kis zsebkendőbugyor a kezében. A szomszéd kamarában, a pitvar mellett főzte a tojást és dehogy is indult, míg gyorsfőzőt, kis csuprot, alvózsákot, mindent össze nem keresett. "Elég, hogy a minap a kislábast elhagytuk!"
Egy úthajlásnál elértük az egyik századunkat; az összegyűlt legénységgel erős menetelés következett B. Falu felé. Nagyon fontos volt az irány, mert csak egyfelé volt szabad az út; ék alakú front élén voltunk (így mondták), könnyen bekeríthettek volna, ha nem vigyázunk. Besötétedett; sietve és halkan haladtunk; cigarettának, pipának nem volt szabad égnie. Végre a második hegy háta mögé, biztos országútra jutottunk; negyedórányira a falu.
Bementünk. A Hilfsplatz nagy munkában, sok sebesült a másik két baontól; zsúfolt, meleg parasztszoba; mind a négy orvosa az ezredünknek együtt. Örömmel fogadtak, már-már elszántak volt - fogságra legjobb esetben; azt mondták: pihenjek csak! De sajátságos módon erre volt a legkevesebb kedvem. Megnyugtatóbb valami kellett - csinálni valamit, ami rendes, egyenletes, nyugodt dolgokhoz - az élethez hasonlít. Megláttam az asztalon a nyitott jegyzőkönyvet a sebesült-lajstrommal; leültem mellé és folytattam, ahol következett. A töltős tollamat kicsavartam a szokott, régi mozdulattal és hallatszott, hogy perceg. Nagyon pontosan, teljes odaadással jegyeztem be mindent a kellő rubrikába.