Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 7. szám · / · Tábori posta · / · Dr. B. E.: Emlékek
A kvártélyban úgy hírlett, hogy "Magyarország felé" - és így is indultunk; de egy órai menés után parancs jött a visszafordulásra. A tisztek tanakodtak, hogy és mint. Talán arra a helyre, ahová megyünk, hamarább érni a szomszéd völgyön át, Vagy talán train, tüzérség, miegyéb állja el erre az utat? Vagy - vélték némelyek - egy másik ezredhez kell csatlakoznunk előbb... A bakák csak azt mondták maguk közt: "Mindegy az, komám! Ne akarj mán mindent tudni!" - "Hát az elébb tán tudtad, mőrre mégy, azt' mégse kérdezted!" Végre a tisztek is bevallották titokban, hogy a bakának van igaza.
Elhagytuk visszafelé újra azt a falut, amelyikben háltunk volt és mentünk körülbelül délután négyig. Az én baonomat egy másikkal fölvitték egy magaslatra és ott azt a parancsot kapta, hogy ássa be magát. "Ez a század itt! Amaz innen odáig! Front előre!..." "Na, a doktor, az majd keres magának odalenn egy jó Hilfsplatzot!"
Lesiettem az embereimmel a túlsó lejtőn s valami félkilométernyire, a völgyben akadtam is három parasztházikóra. Itt voltak a gépfegyver-lovak is - negyven lépésnyire, a szomszéd házban a másik baon orvosa. Betelepedtünk; a bakák krumplit sütöttek, engem is megkínáltak. Esteledett; sötét lett; behordták a szalmát és megcsinálták a fekvőhelyemet.
Sehogy se emlékszem a szoba alakjára és arra sem (ez különben gyakori), hogy ott voltak-e a civil lakók vagy elmentek? Nagyon csendesen lehettek, ha voltak; s az ember itt sajátságosan nem törődik szegényekkel. Csak azt tudom, hogy asztal itt is volt a sarokban, mellette a szokott fapad (éjszakai alváshoz erre rakják a szalmát, ponyvát, hálózsákot) - és én sajátságosan magamnál lehettem az estén, mert ahogy letelepedtem, előrekerestem ami papiros, könyvféle, nyomtatott írás csak volt nálam; "Frankfurter Zeitschrift für Pathologie"-ból egy kivágott cikk; Istenem, honnét is keríthette meg szegénykém, hogy borítékban elküldte? Az a téma, amiben tavaly dolgoztam... lám! Hosszú levelet fogok most írni neki! Tulajdonképp miért is ne olvashatnék itt is néha komolyan; hiszen legtöbb napon van egy-két üres óra és küldetni is lehet, lám, dolgokat - és milyen hihetetlenül koncentrálna, nyugtatna ez! Valóságos gyógymód! Persze, a keresztülvitel, nem olyan egyszerű - itt szokatlan látvány is; de annál szebb, keményebb dolog volna megcsinálni!... Végre is, ez érdekelt szinte kölyökkorom óta és végre is: még élek! Az életem van valahol és vár reám és egyszer tán mégis folytatódni fog!... Végiggondoltam ezeket szépen, okosan, de azért jóformán csak nézegettem a nyomtatott betűk elszokott, régi, ismerős alakját; ez is jól esett.
Eltöltött sokféle, erős vággyal az otthonunk, a társam, a tiszta laboratórium; az érdeklődő, munkás, telt napok után. És furcsa szentimentalitással néztem a két alvó bakát, a kötszervivőket. Kivált a Forgó Pál gazda "szelíd", jó, korán-öreges parasztarcát. Arra gondoltam, milyen kedves volt ez ma a menetelésnél; ballag, ballag és mindegy magának diskurálva magyaráz. "Ahogy ez a hegy áll itt, amarra mintha vóna egy mezsgye; odáig az én szőllőm, az iharosi. Itt elöl a présház. Amoda éppen dógoznak a kötöző asszonyok. Hé! Ne pusztíjjátok hiába azt a rafiát, ha mondom! Gyertek csak, itt kihagytatok! Hol a kékkő-vizes kanta? Szaporán hé, avval a talyigával!... Éjnye, az ember csak úgy rögényezi magát oszt' milyen öröme telik benne!"
... Nagy sebbel-lobbal rohan be akkor egy asszony, ruténül, gyorsan povedál. Az "élelmes" felriad egy pillanatra és rárivall hunyt szemmel, hogy "Nye krics!" - De valahogy kiveszem, hogy a katonákról magyaráz. Felverem hát Boldizsárt, hogy kérdje csak meg mégis tótul, mi leli? Hát csakugyan, ... hogy a katonák mind elmentek már.
"Nézzék csak meg a Maschinengewehr-lovakat, itt vannak-e?" Bizony, nincsenek; elmentek. - Gyorsan cihelődni, segíteni a lovásznak a kosarakat felpakolni; egy-kettőre útra készen állunk kinn a sötét éjszakában.
Botorkálunk vissza találomra az úton, fel a lejtőn; a lovakkal szörnyű nehéz a sötétben. Emberforma közeledik szemközt. "Ki az?" - kiáltjuk csak úgy civilesen. "Maguk a Hilfsplatz mitőlünk?" - hangzik a még civilesebb válasz. Egy szanitécünk volt, akit az ezredtől küldtek, szóljon, hogy elvonulunk. "Nem tudja hová?" "Azt mondták, vissza a faluba a tegnapi kvártélyba." Kicsit mégis fellélegzettünk, hogy nem hagytak itt szó nélkül.
Azt mondta, a baon fenn volt még, mikor ő elindult; csak készülődött. "Tudja az utat?" "Hát igen, de azért nem könnyű ilyen sötétségben!" Botorkáltunk. Árkok, gödrök, bokrok - köves, lejtős út, megterhelt lovak, koromsötétség. A fedezékek odafenn már üresek voltak. Most visszafelé ugyanazon az úton.
Néhány házat láttunk a domboldalon; a muzsikőrmesternek támadt az a jó ötlete, hogy bemegy egyikbe lámpáért. Kinn vártuk, egycsomóba állva; kegyetlenül fújt a szél. Úgy láttam, a helyzet "kalandossága" a többieknek sem okoz különös örömet.
Két keszkenős fehérszemély jött ki a házból nagy riadva az őrmesterrel. Nem tudták mit akarunk tőlük, rémülten bizonykodtak, hogy nekik nincs lámpájuk, most is sötétben ültek. "Hát vezessenek le a faluig!" Előre siettek, fehér fejkendőjük mutatta az irányt a sötétben előttünk. De meg-megálltak, ijedten tanácskoztak egymással, végre negyedóra múlva: hogy ők tudnak egy embert, kinek lámpája van, majd ahhoz vezetnek. Egy ház felé tartottak aztán, ott besurrantak, végképp el is tűntek előlünk.
Rendesen öltözött öreg paraszt jött ki a lámpással és "Gud bei"-al köszönt. Nem látszott meglepettnek, sem ijedtnek; levezetett a lejtőn; megmutatta, merre tartsunk most már a faluig. "Na, Boldizsár, most köszönje meg az öregnek mindnyájunk nevében!" "Az ám, de itt is főd-sötétség van!" "Vegyük el a lámpáját!" - készségeskedett mindjárt Boldizsár. "Na, azt úgy nem lehet, hanem kérdjék meg, mennyiért adná?" Két koronát kért érte; adtam hármat örömemben. Jól megnézte a pénzt, meg is köpködte, aztán alázattal, mélyen süvegelve (ez már megint a tót volt, nem az amerikai!) elindult visszafelé a puszta, vad sötétségnek, melytől mi úgy megriadtunk volt az imént - s mely neki otthona volt.
Mi felszabadultan az aggodalomtól mentünk aztán a biztos országúton a kvártélyba; másnap hajnalban az ezreddel - most már csakugyan Magyarország felé...
"Hát e mi vót, komám?" "Én meg nem mondom, hé, pedig én is okos ember vagyok, meg öreg baka!" - "Hász' elég is, ha az urak tudják!"