Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 7. szám · / · Tábori posta · / · Dr. B. E.: Emlékek

Dr. B. E.: Emlékek
VI.

Egy hosszú, fárasztó menetelés; sárban, rossz úton, erdőn, hegyen át - majd újra lenn a völgyben, szekérúton -, megint hegynek fel; ütközet elé vagy visszavonulóban, ütköző csapatok által fedezve valahol.

A vezényszókat, melyek a kiképzésnél szerepelnek, senki se hallja itt, a "takarás"-t, "igazodás"-t, "lépés"-t; legalább nem vezénylésszerűen. Hanem már úgy a célszerűség magával hozza, hogy az emberek körülbelül négyes sorokban lépegetnek, ha az út elég széles; ha meg elkeskenyül, akkor kettő-kettő áll össze - persze nem az összepárolás szerint, hanem hogy melyik komázott épp abban a percben egymással.

Hanem, ha aztán - elég gyakran - árok következik kis áthágóval, keskenypallós patak vagy szűk völgy: "válé" - mindjárt bajosabb a dolog. Aki átjut, előre siet, hogy helyt adjon a mögötte megszorulóknak - ezek is, ha átérnek, utánuk szaladnak, amíg beérik, s így tovább. De mert minden pár áthaladása lassúbb jóval a rendes menetnél - minél hátrább van valaki a sorban, annál nagyobb darabot kell így szaladnia. Pedig a sor nagyon hosszú, néha több ezred is vonul egymás után. Békében, gondolom úgy tanítják, hogy az elsők ilyenkor lassabban menjenek; de itt sietősebb az út - végre is csakugyan előbb érnek célhoz, ha nem lassítanak -, s aki hátul megy, hát szaladjon, ha bír. S ha nem bír? Dehogyis nem!... Hiszen a tiszteknek, altiszteknek kell a "Stand"-ról elszámolni; nagy felelősség van őrajtuk is, hiába!

Én hátul, a sor végén mentem, de cókmók nélkül és lovon; ráértem sajnálgatni hős bakáinkat. Egyébként pedig azzal foglalkoztam, hogy vívódtam orvosi lelkiismeretemmel. Mit csináljak a lemaradókkal? Van köztük "dekkolni akaró" huncut is elég, az bizonyos, de hogy ösmerjem meg? Mindegyik fáradt, kimerült arcú és joggal az; hogy állapítsam meg előre, hogy belepusztulna-e előreláthatólag a következő négy órai gyaloglásba? Gémberedett arccal kuporognak az útfélen. "Mi bajod fiam?" "Nagyon megy a bélem, kérem szépen; igen el vagyok gyengülve!"... Na jó, hát ez még legalább rögtöni diagnózis, szemmel látható. De a többi, aki betegnek vallja magát és leül, hogy egy lépetet se bír tovább. Ha ott levetkeztetem az agyonizzadt legényt, hogy megvizsgáljam; csakugyan belepusztul - azonkívül úgy elmaradok magam is vele együtt, hogy tán soha be nem érem az ezredet. És ha csakugyan betegnek találom, mit csinálok vele, mivel "kezelem" ott az országút közepén szegényt? - legtöbbet helyresegítene egy kis pihenő, meleg étel; de ilyenkor nem érni rá. Nem marad más, mint a "szuggesztív gyógymód" - kicsit megbiztatni, megvigasztalgatni vagy ráreccsenteni; kinek mi használ jobban -, de utóbb ezt se győzöm, át kell engednem a stratégáknak és legföljebb annyit tehetek, hogy agyonfáradt, megterhelt szolgámat ültetem a lovamra és velük baktatok - végeérhetetlen úton, némán, fásultan.

Késő, téli délután; hamar sötétedik. Még mindig megyünk; lefelé egy lejtőn, síkos, sáros talajon. Végre megállnak az előttünk haladók - hirtelen, vakon, váratlanul, hogy szinte beléjük ütődünk. Ők is így mentek neki az ő előttük menőknek, kik elébb álltak meg. "Valami akadály van megint?"... "Meddig állunk itt, komám?"... "Istennyilát,... az eleje mán a kvártélyba van!" Lenn, a lejtő alján valami kétszáz lépésnyire erős fényű acetilén-lámpát, olyan bicikli-elejébe valót tart valaki. Egyik hadnagy; a hangja is felhallatszik; magasra tartja kezében a világot és kiabál: "Na, egy-kettő! Átjött az első század? Haladjunk, nem várok tovább!"... Szóval csakugyan akadály; éppen jókor! A lámpa elhalad s mi csak pár lépést tehetünk a homályban. "A lámpát hagyják ott! Nem látunk!"... Nagyon türelmetlen ilyenkor mindenki, hiszen "kvártély"-ról van szó s tudják, hogy aki átjutott, nem vár most senkire, hanem előre siet. - Odaérek végre én is. Az akadály egy szélesebb árok; két fenyőszál hídnak átvetve rajta, egyik oldalt kis korlát; de mondták, hogy nem tanácsos megfogódzni. Teljes sötétség! A túlsó oldalon egyik altiszt végre meggyújt nagy bajjal egy kis füstös olajmécsest. - "Gyerünk, doktor úr kérem, nagyon a végire maradunk!" - biztat az "élelmes" Boldizsár. Forgó a kezét nyújtja. "Erre tessen, gazdánk, amodább gödör van! Már el is tetszett botlani! Majd lekeféljük a sárt, ha megszárad! Nem esett baj, ugye?"...

Még egy síkos, nedves kapaszkodó, aztán az úton vagyunk. Úgy sejtjük legalább - de az út nem látszik a sötétben; kiáltozunk egymásnak. "Tizennégy erre!" - hangzik előttünk. Sietünk a hang iránt és ordítjuk vissza mi is: "Tizennégy! Tizennégy!" Most már a mögöttünk jövő eltévedt bárányokat is ezzel igazítjuk útba. "Hetedik század merre, mért nem szól?" - hangzik távolabb, elöl. Végre tömegben vagyunk, az visz előre. Negyedóra múlva, agyonfáradva, szörnyű sárosan elérjük a csapat zömét, körülbelül együtt vagyunk...

A kvártély!... Igen, ha olyan könnyű volna rálelni. A szekérúton állunk megint s a kimerültségtől ilyenkor már minden megáll az emberben. Még az a belső, állandó küzdelem is, ami ilyen napokon a lelket állandóan zaklatja; mikor folyton váltakozik, cserélődik két ellentétes érzés; egyik a rezignáció, a "bánomisén!" - a "most már mindegy, dögöljek meg, jöjjön akármi!" - a felmondani akarás, a kísértés, hogy "mi történik, ha nem megyek tovább, ebben a zűrzavarban megállok; csak az élettel kell leszámolni és minden jól van!"... és evvel szemben a másik, a kényszernek engedelmeskedő, minden áron megmaradni akarás; a hősi élethez ragaszkodás, a jelennek megadás egy jobb jövő fejében, vitalitás, bizalom, valami, ami ideköt - a reménység, múltunk, jövőnk; dolgunk, szerelmünk. - Nem tudom, jól magyaráztam-e ki, tán nagyon is megcirkalmaztam - de ezt a belső vitát és csaknem épp ilyen tudatosan, világosan - nem egyszer éltem át e háború alatt. Az életenergiámnak sokszor kellett "hősi" küzdelmet vívni a passzív halálnak engedéssel. Igaz, hogy ez utóbbi nem a nagy veszélyek, hanem a nagy fáradtságok csúcsán volt a legerősebb.

Szóval; az országúton állunk már szinte érzéketlenül, állati kimerültségben. Balra tőlünk látszik néhány házikó. Az ám, csakhogy a mi csapatunknak úgy szólt a parancs, hogy: "A négy első ház jobbra" az övé. Vonszolódunk odább kissé, keressük; hiába, jobbra nincsenek házak. Előre küldenek egy altisztet, nézze meg, nincs-e odébb; visszajön, hogy nem lel házat sehol. Menjen egy másik hát visszafelé (újabb negyedóra) hátha beljebb az úttól voltak házak és elmellőztük. Megérkezik, hogy igen, van is kettő, de abban már katonák vannak szállva... "Hát akkor mégis itt balra kell nekünk is kvártélyt lelni!" - dönti el végre a kommandáns. Még tűnődtek egy ideig, vajon hová, merre lehet a többi "jobbra" parancsolt század - még egy kis parázs-összezördülés a másik parancsnokkal, kinek emberei már balról lepihentek - végre jutott a mieinknek is egy szénapadlás - mi meg behúzódtunk egy szűk, hideg, füstös kamrába. Egy éjszakára - mégis jobb, mint a hideg ég alatt. S még ha nem volna is jobb: ha egyszer az a parancs mára, hogy az egész "Mannschaft" fedél alatt háljon.