Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 7. szám · / · Tábori posta · / · Dr. B. E.: Emlékek

Dr. B. E.: Emlékek
V.

Nem tudom már, honnét jöttünk és hová mentünk - (ezt többnyire sohasem tudtam, de nem is törődtem vele; az egyes úgy sem láthatja itt soha az egész dolognak rendjét, tervszerűségét, összefüggését) - egy estefelé, egész napi menetelés után, már sötétben értünk D. Faluba. Megjegyeztem a nevét; ott találkoztam a Vasorrú Bábával.

Ilyennek képzeltem, mikor gyerekkoromban mesélték; ilyen förtelmesnek és gonoszarcúnak. Kétségbeejtőn, öklendeztetőn csúnya vén asszony volt a kvártélyunk gazdája. Ripacsos és szőrös, apró, dagadt arcú; elképzelhetetlenül csúnya tekintetű. Úristen! Hogy ezt is megölelhette valaha valaki! Hogy ez is lehet valakinek a kedves édes anyja.

A szörnyű banyának egy elég csinos - hogy úgy mondjam: egyemeletes - faháza volt a falu szélén. Igaz, hogy a földszinti rész hegyfalnak tapadt s így csak az utcáról nézve volt emeletes; a felső részbe a tornácnak támasztott lajtorján kellett belemászni.

Jobbra és balra egy-egy padlós szoba nyílt a szűk pitvarból. Egyikben már "őrmester urak" ültek, kártyáztak és éppen tésztát főzettek maguknak, a másik szoba, a még lefoglalatlan, jutott nekünk. Ott ült a boszorkány.

Szörnyűségesen piszkos, ragadós volt a szobája is, meg minden körülötte; vagy tán csak a jelenlététől annyira utálatos; az ember szinte a levegőtől is undorodott, ami körülvette. S ez a fantasztikum a tűzhelynél állt és főzött, zugybolt, forrázgatott sok apró, piszkos csanakjában és közbe egyre beszélt, kerepelt.

Émelygetően siralmas, csuklós panaszhangon és nagy meglepetésemre - ha tótosan is, de: magyarul. Hogy ő nagyon, nagyon szegény, árva, elhagyatott, beteg; senkije, semmije nincs és annyit kell szenvednie. Ő nagy, előkelő helyeken szolgált Magyarországon és sokat dolgozott és most itt vannak a katonák; oroszok, magyarok és mind csak az övét veszi el, csak őt fosztogatja, már a koporsónakvalóját is feltüzelték, meghalni se engedik békén...

De eközben főzött, fortyogtatott, füstölte teli a szobát szünetlenül. Mi az Istent tud ez annyit főzni?... Jó idő múlva figyelmeztettek aztán, hogy holmi máléstésztát meg teát készít, összes piszkos lábosában teavíz forr; ha kész van, a katonáknak árulja; kihordja az utcára, a szomszédos házakba is, ahol szállások vannak. És méregdrágán. Az enyimektől négy hatost kért egy csésze cukortalan löttyért; egy darabka meleg tésztáért egy koronát vett. És hihetetlen szinte; de vették. Mindene elkelt. Ha csak három napig űzi ezt, megkereste esztendőre valóját. Szegény bakát, akármilyen durva és "ravasz", hát már mindenki be tudja csapni! - Egy-két óra múlva faszolnak a tréntől - nem győzik már kivárni? Így dobálják az otthonról kapott, keserves kis zsebpénzüket! Az én embereim is csak a háta mögött csúfolták. "Nézd a, hogy főzi mán tizedszer tulajdon azt a füvet!" - "Még egy hétig arrul főzi!" "Arrul a, még az oroszoknak is!"... Egyik odaszól kedélyesen: "Ugye, asszonyság, drága lehet most a tejafű errefelé? - Gondolom!" - De azért, Isten csudája - röhögve, káromkodva: ők is vették.

Nem tudom, volt-e sok értelme, de abban a percben meg tudtam volna fojtani ezt a szipirtyót. Minden egyéb ellen való, összegyűlt, elfojtott dühömet rágyűlöltem. Mit csináljak vele?... és akkor végiggondoltam: Úristen, de nagy eset, de híres humanitás, ami most ágaskodik bennem! Hát az ágyúk, a gépfegyverek, amik holnap tán halálra-találják őket; rá se érnek jobbra költeni a garaskáikat. Hát ha ez szórakoztatja őket? Ha tetszik nekik a bizarr üzlet; ha játszódnak vele, hogy ők itt most független vásárlóközönség, rendelők; kiszolgáltatják magukat, mint otthon,... És nem avatkoztam a dolgukba.