Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 7. szám · / · Tábori posta · / · Dr. B. E.: Emlékek
Rasztolunk. Reggel fél hat óta masíroztunk, most dél van; egy falu szélin, egy patak partján, kis dércsípte, asszufüves területen. Fejérem a teát főzi borszeszmasinán mellettem, én összegöngyölt hátizsákon ülök és levelet írok. - A teát most egy csajkába kell önteni, mert az otthonról hozott kislábost elhagyta az öreg az utolsó kvártélyon. Zavarja, hogy nem korholom érte, hát magaszántából eteti a fenével "azt a vén bolond fejit" végre bölcsen a helyzetre keni: "Mert minden is elvész, elkallódik ebbe a büdös kódorgásba!"... Egy kis idő múlva újságolják nekem, mint nagy örömhírt nevetve, hogy az egyik főhadnagy csizmasarka sarkantyústul beleragadt, ottveszett az úton a sárban. Hát nem ugyanazt böki erre is Fejér? - Ugyanavval a szóval: "Mert minden is elvész, elkallódik... stb."
Sebesültek jönnek messziről a hegyeken túlról - ballagnak lassan az úton -; fagyott lábú sánták elmaradva a csapattól, magánosan, elanyátlanodva; némelyik két mankón jön és oly kicsiny, alig mozgó pont a messze, fehér hegyoldal útján vagy egy völgy mélyén, elveszve a széljárta nagy hegyek között. De hazafelé tartanak!...
Most új csapat érkezik; más ezredbéli zászlóalj; ők is itt fognak megpihenni a vizecske mellett. - A bakák rögtön elegyülnek, ösmerkednek - átkiabálunk. "Ejnye, van-i köztetek gyomai?" - "Hát orosházi köztetek?" - Van a, Albert István nevű; szójjatok csak neki!" Mind segítenek egymásnak meglelni a földit. Ezek azután messziről szaladnak neki egymásnak, nagy fennszóval kedélyeskednek "szerbusz komám!" - "Szerbusz, - ejnye az anyád erre-arra!"... Ez a köszöntés. Aztán jön néhány egyszerű, emberi szó. "Hogy van Bodrogi Tóni!" - "Mit csinál az öreg bíró?" - De mindjárt újra a cifrázó virtusos, trágár kiszólások - "fel sem vevő", "férfias" gesztusok. Néha-néha ilyen is: "Hát, hallod-i, ha az oroszok elfognának, ott is csak utat kapartatnának velünk - de ha felmegyünk a mennyországba, hát ott biztos, nem kell utat kaparni; megpihenhetünk, rágyújthatunk egy pántlikás szivarral - rá, a kutyaistenit!"
A nép!... Néha tagadhatatlanul kedves; többször és inkább őszinte, mint a félig műveltek - de bizony, bántóan durva; legtöbbször érzéketlen; csaknem mindig indolens. A "kiszólásai" is mulatságosabbak színpadról vagy szép regénykönyvekbe nyomtatva; itt legalább, ahol minden nap hallja az ember, sokszor unja már nagyon. De azért - Isten tudja - úgy voltam a bakákkal mindig; mikor épp a legjobban dühöngtem rájuk magamban és szinte gyűlöltem közönyükért, maguk javát, egészségét sem értő indolenciájukért, csúnya durvaságukért - egyszerre valahogy nagyon megértettem és szinte fájósan megsajnáltam őket "úgy általjában".