Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 7. szám · / · Tábori posta · / · Dr. B. E.: Emlékek
Felkészültünk - hogy mi okból, azt persze a többiek se sejthették - és útnak eredtünk: orvosok, orvosnövendékek, szolgáink, lovászaink a kötszert szállító állatokkal, a két "Bandagenträger"-sanitäts; egész kis csapat. A parancsot hozó baka vezetett.
Teliholdas éjszaka volt; csudálatos, hogy erre csak most emlékszem, akkor észre se vettem. (Pedig hogy szerettük mi mindig a holdat együtt!) - Hát már akkor kiforgatott magamból a veszélyek sejtése; ismeretlen, baljóslatú dolgoké? Pedig az, hogy az emberek mind halkan, suttogva beszéltek, "ellenséges patrouille"-t emlegettek; némely percben olyan valószínűtlen dajkamesének tetszett, amivel a nagy gyerekek ijesztgetik fontoskodva egymást. Hát csakugyan van golyó, ellenség, harci halál? Egyre felébredt bennem a kétely és csudálkozás: "Hát miért lőnének azok éppen énrám? Hát bántom én őket?" Aztán megint hinni kezdtem a többinek; hisz ezek már olyan "jártasak", annyira természetesnek találnak mindent! Izgatottabb lettem. Az utat egyikük sem tudta, biztosan, a vezető is csak találgatott, egyszer-kétszer eltévedt velünk s ez végleg idegessé tett; siettem, azzal az érzéssel, hogy legalább ily kiszolgáltatottan menni ne kelljen már, hogy odaérjek valahová, ahol tán megbújhatok. Azóta se tudtam pontosan eldönteni: mennyi része van az ilyenféle érzésnek általában a háborús hősiességben. Hogy az ember megy, siet előre!...
Hosszú órákon keresztül mentünk így, többnyire hegynek fel, hol fűben, hol sárban, hol erdőn át, hol mezőségen. A társalgás abban merült ki, hogy meddig kell még menni, hol és mennyit pihenjünk; s ha leültünk kicsit a fatörzsekre, a fáradságtól majd elnyomott az álom. Kevéssel éjfél után egy erdőcskébe jutottunk s ott az út két oldalán láttam először fedezékeket. Üresek voltak; a tegnapelőtti véres harc, roham színtere volt ez. Mindenféle orosz meg magyar fegyverek, ruhadarabok, töltények hevertek itt elszórva; és két magyar meg három orosz baka holtteste temetetlenül. Az egyik lovász látta meg először: "Ahun ni!" - kiáltott halkan és megállt egy percre. Tétovázva közelebb ment az egyikhez, a pipáját nyomkodta: "Na, neked tán a hátuljodba rúgtak, pajtás?" mondta és érdesen nevetett. És a többiek is, a bakák, akiket csendes, jóindulatú embereknek ösmertem meg később - versenyezve mondtak trágárságokat, két-három lépésnyi távolságból a hullák fekvése, helyzete felől. De én sem voltam elég bátor, hogy igazán átéljem e látványt s elrémüljek ösztönöm és érzésem szerint; hanem a tetemek arca fölé hajolva, futólag megnéztem és igyekeztem tudományoskodón arra gondolni, hogy meddig kínlódhattak és mitől, mi módon haltak meg,... A vezető szólt, hogy siessünk; virradt már mikor felértünk és megláttuk az első fedezéksort.