Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 7. szám · / · Tábori posta

Dr. B. E.: Emlékek

Csak pár hete vagyok itthon; alig kezd lassanként javulni az egészségem; s ha teljesen rendbe jön, újra visszaküldenek - és most mégis úgy ülök az íróasztalom előtt, úgy szürcsölöm Asszonyom teáját, úgy tisztálkodom a fürdőszobában, rakosgatok a fiókokban - mintha soha ezektől hosszú, nehéz hónapokra el nem szakadtam volna. Igen, hisz ott is a messzeségben, hidegben, zűrzavarban ide vágytam mindig: Hozzá és Magamhoz (hisz ez egy!) - a mi csendünkbe, mely természetes és saját levegőm; Hozzá, kivel egyetlen igazi, mert magamválasztotta szolidaritásom van a világon,... és öreg könyveimhez. De mikor megérkeztem - most hallom tőle -, milyen zavaros és riadt volt a szemem és tétován állottam a mi szobánk közepén: "Drága, az nem olyan egyszerű dolog ám,... hogy puha fotel, szőnyeg, asztalterítő, drapéria... milyen ravasz dolgok ezek!" Napokig utcára sem akartam menni. Kávéház, színház?... "Pfuj! Hát sejtelmük sincs itt az embereknek, hogy mi történik odakinn a többivel?"... És ma már voltam mindenütt és meglátogattam összes barátainkat. Ma délután a kályha mellett elmeséltem Neki egy régi egyetemi históriát, a Khorstudentek s néhány amerikai diák híres veszekedését a kitiltandó orosz-zsidófiúk miatt;... az esetet múlt tavaszkor egy esős alkonyatban, a temető melletti sétánkon említettem először és ajánltam jó novellatémának. Hihetetlen a lélek elaszticitása vagy az emberi léhaság; - felejteni a "közbeesőt" - kikapcsolni, ami kínzó és idegen! De ezek nélkül a tulajdonságok nélkül, hogy is lehetne az emberekkel háborút csinálni; - vagy hogy is élhetnék túl még a "túlélők" is a háborút?

A feleségem kér most: próbáljam összejegyezgetni nagyjából újra, amit átéltem és megfigyeltem. Kicsit zavar ebben, hogy valami nagyon benső szégyenkezésformát érzek mindig, ha "kalandos" dologra kell emlékeznem, mert az ilyesmi s az: "Élmény! Élmény!" - ujjongás legidegenebb a természetemtől. - Néha meg az is bánt, hogy ha már hozzákezdek, hát miért nem emlékszem mindenre sorjában és világosan? Idegfáradtság, lehangolás; az életemért való aggodalom és mások szenvedésein szenvedés ennyire uralkodott hát rajtam, hogy ködlő érzékenységgel jártam, tompult figyelemmel, "hunyt lélekkel" - és most emlékezetem, érzem, oszcillál sokszor időrendet, embereket, képeket? Miért is nem vezettem pontos, folytonos naplót; - tán belülről is épebb, enyémebb maradhattam volna? Eszembe jut: láttam egy osztrák kapitányt, ki menetelés közben, lóháton - egész nap könyvet olvasott...

Mégis megpróbálok most jegyezgetni. Különös, hogy az írás - bár mint művészethez annyira nincs közöm hozzá - (úgyszólván maga a betűvetés, a technikája) - megnyugtató és egyensúlyozó az idegeimnek.