Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 7. szám · / · Harry Russel-Dorsan harctéri levelei

Harry Russel-Dorsan harctéri levelei
XVI.

Győzedelmes lüttichi hadtestek. - Waterloo! Waterloo! morne plaine! - Victor Hugo. - Hideg történelmi valóság. - Privat. - Hogy a gárda mit csinál. - Ami csakugyan rettenetes és vigasztalhatatlan dolog volna. - Waterlooi reflexióim. - Barzini. - Oh, mindez, mindez! - S ki tudná visszaadni? - Amit nem szeretek. - Kharbini éjszakák. - Merde! - Mina Flea. - Általános engagement. - Napoleoni epopea. - Tündéri leány, aki az Alhambrában táncolt. - Sir Bertie Honley. - Az angol leány ösztönszerű törvénytisztelete. - St. Paul. - Szerencse. - Az ideál kedvéért. - Szűzi Mina. - Lelki állapot föstése. - Csapatok. - Orkney-Islands. - A highlanderek regimentje. - A skótok és a Lady Honley térde. - Good luck! - A körzet. - St. Truid. - Landen majorságai. - Megvadult lovak. - Oreye. - Ami egy pillanat szédülete volt. - Ottignies felé. - Hard business! - Egy rettenetes lándzsadöfés. - Egy provokáló kérdés, amelyről nem tudni hogyan és honnan pattant elő. - Waterloo! Waterloo! - Egy hang, amely kérdez. - A válaszok. - Ahogyan Lady Honley kivált a sorból. - Az éjszakában. - A könnyű talyiga az úton. - Egy könyörtelen égbolt. - Zavartalan szerenitás. - Végre Ottignies előtt. - A kis buta ló. - Ígérgetés. - A nap, a virágok s egy pacsirta. - Lady Honley meztelen térdekkel. - A torony. - Sir Paget. - Ez utóbbi magatartása. - What is the good of your beeing here? - Párbeszéd. - Még egyszer vissza Ottigniesbe. - Forradalmi márkíz. - Amit a kocsis mondott. - Egy másik hír. - Drága D. Hadnagy. - S az ő hatásköre. - S amire vállalkozott. - Egy trénkocsin. - És ugyanazon az úton. - Szegény inaszakadt lovak. - Fekete tömegek, akik az úttestre próbálnak felvergődni. - Kik voltak ezek. - És hogyan rohantak. - És még egyszer kik voltak. - És micsoda hölgyek voltak. - És kis friss bábák is. - Sáskahad. - Akik sírtak és akik énekeltek. - Szagok definíciója. - Idegen sors. - A chichesteri öreg püspök koponyája. - Lady Honley lelkiállapota. - Az isteni zseni ötlete. - Rev. Chčre. - S amit ez mondott. - Egy órai út! - találkozás Sir Bertie-vel és párbeszéd. - "Én, én, Miny!" - A végső fájdalom. - "szeretlek!" - Egy sor lámpa előtt. - Egy nagyszerű pillanat. - Az ideál és a valóság. - Ott túl és ideát. - S amit még Sir Bertie mondott. - Egy levél. - Végső párbeszéd. - Amit Lady Honley nem tudott. - Waterloo. - A patrouille. - A szép kis szomorú eset, a legszebb szomorú.

Amikor a győzelmes lüttichi német hadtestek Tirlemont környékére értek, rengeteg emberhullámzásuk és fojtó emberszaguk a melegben, hirtelen délnek kanyarodott s délnek kavarodott, Brüsszel felé menet.

E fegyveres és szagos kavalkád alatt, dübörgő ágyúk, társzekerek és borzas lovak alatt megrengett a föld és a szomszédos helységek, községek, tanyák, majorok, csőszkunyhók és erdészlakok népe Soignes vidékéről, mind kirohant az út szélére és bámulta e harci népet az elborult égboltozat alatt. Már este volt. A hold felhők mögül sütött. A német csapatok ekkor a waterlooi síkságon jöttek át.

Waterloo! Waterloo! morne plaine!

Nem mintha egyetértenék e hugoi felfohászkodással. Józan brit érzékünk ugyebár, kizárja az effajta lírai melankóliákat. Soha Bonaparte és Waterloo nem fogják jelenteni sem nekünk, se más nemzeteknek azt, amit egy francia költőnek jelentenek, főleg ha a történelmi szenzibilitás és felidézés oly rendkívüli erejével van megáldva, mint Victor Hugo, a szerencsétlen! Waterloo mint költészet és tájképfestés lehet igen hálás anyag és szín, de lényegében és emberi jelentőségében nem más némi hideg történelmi valóságnál. A napóleoni dicsőség leáldozása, úgy tűnik, tisztára magánügy, privat, ahogy mi mondjuk Angliában és a történelem számára itt nincsen más egy döntően elvesztett csatánál. Hogy a gárda meghal, de nem adja meg magát, vagy megadja magát, de nem hal meg, erről, sajnos ma már lehet vitatkozni, amennyiben harci szellemünk is megváltozott és az ember is megváltozott és a régi színes harcok heroizmusát bizonyos nemzetgazdasági érdek és számítgatás váltották fel. Hála istennek, ezt tegyük hozzá. Mert az már aztán csakugyan rettenetes és vigasztalhatatlan dolog volna, ha az emberek hősiességből, bravúrból és más effajta lelki kiválóságokból és erényekből gyilkolnák halomra egymást.

Waterlooi reflexióimat, amint magam is itt vagyok a soignes-i erdőszélen, bevallom, némi rosszkedv zamatja keseríti el. Az imént találkoztam Barzini kollégámmal, aki itt elmerengett, latin kábultsággal, e sivár pusztaság fölött s látszólag felkészült, felkészült, de hogyan! A történelmi áhítat micsoda humorosságával a maga olasz humbugjára, a Corriere della Sera hasábjain! Szigetlakó józanságomat ez még csak jobban felingerelte. Könnyűszerrel le tudnám írni itten e harctéri utazó olvatag paralleláit múltak és jelen között, az elvonuló németek vas és acél dübörgését a napóleoni légiók ködbefoszló árnyai mögött. Szórul-szóra, fogadásból, a szvetterem hátsó aljából kiráznám primitív képzeletének egész szalagcsíkját, amint végigvonja a waterlooi mezőn s a potsdami lovak citrombuckái alatt a régi francia paripák patkónyomát kutatja.

Oh mindez, mindez, mit jelent mindez a vér és sár e fölkavargásában s amelynek a waterlooi sík mintha valami megvakult tükre volna, valami megdöglött nagy dobja, egy pokoli koncert után. Az emberi szó, a legdallamosabbra, a leglendületesebbre kidagasztva is, mint maga a hugoi verssor is, csak az emberi nyomort dörzsölgeti itt, mint hatástalan és ostoba rózsavíz olthatatlan sebeket. A harc nyilván nem az, aminek az ember fösti, s ki tudná visszaadni, micsoda művész, micsoda isten, csak egyetlenegy katona kínját, felszakadt hassal a porban!

Nem szeretem ezt a kietlen, kegyetlen, keserű mezőt. Soha, sehol, a természet nem fütyüli le szuverén gőgjének hangosabb közönyével az emberi szenvedést, mint éppen itt e gyűlöletes Brabantban, a soignes-i erdőszélen. Soha, sehol nem éreztem, még a kharbini éjszakák hiénajárásaiban sem, a magánynak és elhagyatottságnak azt a fojtogató érzését, mely egész emberi méltóságomat, egész emberi mivoltomat egy eltaposott féreg létévé redukálja itt. Eltépve a világtól, minden ösztönöm meglazul, mely valamelyes társasághoz, a magam életéhez s a Pall-Mall-hez fűzne, és Káinszerű megbélyegzettségem, feldühödve, csak azt az egyetlen egy hangot találja meg itt örökkévaló rezonanciákban, mely száz évvel ezelőtt, ugyane helyen, a Cambronne ajkáról pattanva le, a franciák nemzeti szava lett - merde!

*

De ide kapcsolódik, bár nem annyira a waterlooi mezőhöz, mint inkább Waterloo községhez és jóval enyhébb vonatkozásban a Mina Flea esete, kis szomorú eset, kis szomorú dráma, a legszebb szomorú ebben a nagy háborúban s ami úgy gurul tova e véres fergetegben, mint egy elkallódott virág az óceán hullámain. Tudniillik a katonák mennek, mennek, a katonák, a hadtestek, a csapatok, a lovasok; s túlonnan egy egész emberiség fűződik hozzájuk, egy egész nagy másik emberiség, aki vár, figyel, reménykedik és szenved. És ez az a bizonyos általános engagement, mely a harcolókon kívül az egész világot beledöntötte e katonai tragédiába, az ezerféle érdek, vágyak és érzések elijedt kíséretével. A katonák mennek és alattuk a föld dobog. És mögöttük a szívek dobognak.

Már most itt van Waterloo, a nagy, stupid történelmi Waterloo, a Mina Flea sziluettjével! Ez kedvesebb és finomabb minden napóleoni epopéánál, egy kis táncosnő egy nagy harcmezőn és egészen egyedül, mint egy nyúl, aki szalad. Ki felejthette el ezt a hölgyet, szabad kérdeznem? Ki lehetett elég otromba és érzéktelen Londonban, hogy elveszítse az emlékét annak a tündéri leánynak, aki az Alhambrában táncolt, órák hosszat hegyes lábujjhegyen, egy rózsaszínű reflektor sugaraiban? Holott hosszú és sovány leány volt és éppen ez volt a szokatlan, a vonzó, a rendkívüli, ezek a kinyújtott és megfeszült végtagok acélos izomzattal, ami e női formákat egy fiatal gladiátor testéhez tették hasonlóvá s olyannyira elbűvölték Sir Bertie Honley-t a fekete lándzsások közül, hogy minden előadás után, pont éjfélkor, amint az egy fekete lándzsáshoz illik, ott várta a hölgyet, a kis kapunál, a sötét utcán, olthatatlan bálványimádással.

Mina Flea azonban, az angol leány ösztönszerű törvénytiszteletével, a legális formák biztonságához óhajtotta lekötni a szárnyaló szerelmet, mint egy kedves kis vad pónit egy cseresznyefához. Önök nyilván emlékeznek erre a ragyogó menyegzőre a St. Paul-ban, orgonával, zenekarral, a chichesteri püspökkel és a király őfensége adjutánsával, Georg Lloyd-dal, Sir Edward Grey-vel, Mensdorf-Pouilly-val, Miss Sarah Petrás-sal, az összes londoni gyönyörű asszonyokkal és az Alhambra egész kis színésznépségével valami szokatlan ájulatban és kábulatban, amiért drága Mina Flea ilyen hallatlan szerencsét csinált! De micsoda szerencsét! Reggelre már megindult a norfolki lovasság, a skót lovasság, a gárda és a fekete lándzsás ezred, ami csak volt itt lovasság Birmingham-től Aberdeenig mind megindult és Sir Bertie-nek is mennie kellett vidám sípszóval, skót dudákkal, amint az szokás. Még csak annyi ideje volt, hogy gyöngéden megölelje a feleségét, hogy szűziesen homlokon csókolja, és végignézzen rajta igen melankolikusan, hát miért is volt mindez, a rózsaszínben vibráló teste és a kis kapu a sötét utcán, miért is volt! Nyilván az ideál kedvéért volt, hogy minden szépség intakt megmaradjon, tovább éljen, tovább tartson abban az egyedül igaz gyönyörben, amit nem nyújt csak a vágy.

Már akkor minden mozgott, minden dörgött, a sok ágyú és katona az utcán, amint a csapatok elvonultak Victoria és Charing Cross felé, a reggeli napfényben. Lady Honley, egyedül, nem is mert az ablakához jönni és csak ült némán a pamlag sarkában, összekuporodva, szegény táncosnő, újdonsült mágnásasszony, azaz hogy még mindég leány, szűzi Mina, aki elgondolta vajon miért is lett Lady Honley, miért? Nyilván azért, hogy itt üljön elhagyatva s elbúsulva s amint hallgatta, zenei érzékével a csapatok elvonulását odalenn a menetelések morajából, ritmikájából, dobbanásából s a lópatkók dübörgéséből a kövön, csöndben eltalálgatta kik mennek most a háborúba, a londoni utcáról a háborúba, melyik ezred s melyik gárda s micsoda lovasság. S hirtelen megremegett, amikor a lándzsások könnyed trappját hallotta a kövön, a kövön! Holott mintha a szívében lovagolnának! Hányan jönnek vissza ezekből? - gondolta azzal a női naivitással, ami a legnagyobb bölcsesség. Mert csak ilyen általánosságban merte formulázni a kérdést s azt a legizzóbbat kikapcsolta belőle: vajon Bertie visszajön?

De a csapatok mentek egymás után, szünetlenül, az egész nap, késő estéig. És a dudák szóltak és a sípok. Ezek régi, ismert skót dalok, kis tücsök-melódiák, ahogy Albert király mondta és ott születnek fönn valahol Orkney-Islands-on a sziklák csúcsán, mint a sirálysikolyok. Éjfélkor csönd lett egy rövid órára. És Lady Honley sírt. És akkor megint jöttek csapatok, az egész éjszaka és a hajnalban is.

Akkor, elgyötrődve, valami sajátságos vonzalom ösztönében és a végsőkig idegesen, mégis odaszökött az ablakhoz s a függönyt elrántotta rajta. Éppen a highlanderek regimentje vonult el odalenn, a gyönyörű skótok meztelen térddel. "Van köztük szakasztott olyan, mint én, gondolta Lady Honley, és az én térdem sem gömbölyűbb", tette hozzá hirtelen felbuzdulással, a tükör előtt. Egyszer táncolt is az Alhambrában számos skót táncokat, egy ilyen highlander kosztümben. És az ezred csak éppen hogy elvonult odalenn, amikor már szaladt utána s besiklott, elkésett katona, utolsónak a sorba. Sokan az utcán, amint gazella-szökése feltűnt, még kiáltoztak utána, good luck! S valaki szívélyesen hátba is ütötte.

Másnap Lady Honley már Herenthalsban volt. És Sir Bertie valahol Louvain előtt a csatában.

Holott a körzet mind szűkült közöttük, a körzet! A végtelen, ahogy Lady Honley érezte. Mert ők is erre kanyarodtak, a skót ezredek, Westmeerbecken keresztül, Aerschot irányában. Az ágyú dörgött szünetlenül. St. Truid égett a láthatáron. Landen majorságai a kigyúlt szénakazlak izzó rubintömbjeit mutatták. Megvadult lovak füstölgő szőrzettel rohantak, s mint a walkürök paripái csak szították a sörényük lobogását, amelybe belekapott a láng. Oreye felől, a lüttichi ostrom izzó fuvallatát hömpölygette a szél. De amint az ezredtörzshöz lihegve betért egy lándzsás futár, Lady Honley megtudott mindent. Nincs baj, Bertie él, sőt! A félúton, valahol Heyst körül, a domboldal mögül pattanva ki, s amint közelebb értek, ott látta hirtelen az ura ezredét, az összes feketéket s ott köztük elöl, rögtön az urát, akihez felpillantott lezárt szemekkel, fuldoklón a gyönyörtől. Kiválni a sorból, meghalni, egy pillanat szédülete volt. Megfordult utána, nézte. De már akkor vaskos por födte a lovasokat.

Még ez éjszaka a lándzsásokat visszarendelték Louvainbe, ahonnan rögtön menniök kellett tovább, pokoli nyargalászásban Ottignies felé. Itt, hajnaltájt, megütköztek egy német lovas-különítménnyel. Hard business! Sir Bertie lefordult a lováról. Az általános kavarodásban, egy rettenetes lándzsadöfés a tüdejéig hatolt. Úgy szedték össze vergődőn, elborult szemekkel s behozták Waterloo községbe, egy parasztházba, ahol magára hagyták. Néhányan e lándzsások közül, akik szétugrasztva Tirlemont felé lovagoltak, még találkoztak St. Joris környékén a skót csapatokkal, lázas menetelésben. Egy provokáló kérdésre, melyről nem tudni hogyan és honnan pattant elő, valaki azt mondta Sir Bertie él, hogyne! De hát akkor hol van, és miért nincs itt? Talán másfelé ment. S ez így tartott két óra hosszat. Akkor jött egy másik csapat, nagyrészt sebesült lovas s megrándult a skótok előtt, vértől csöpögőn s eltikkadva. Ezek mind Waterloonak igyekeztek, ahol a kötöző állomás volt reggel óta, ahogy ezt fáradtan dadogták. Mert mind dadogták: Waterloo! Waterloo! de nem is Hugo hangján.

- Hát Sir Berti Honley? - kérdezte egy hang.

Egy másik felelt:

- Én láttam!

S egy harmadik, aki röviden azt mondta: beléje is döftek.

És a lovasok elmentek. S még vagy öt óra hosszáig tartott ez így.

Akkor végre este lett. Lady Honley kivált a vonalból. Szép csöndesen elszökött az ezredtől, mint ahogy nemrég hozzája csatlakozott volt, észrevétlen, mint az árny. Minthogy ritka szép fiú volt s a tisztek is szerették, reggelre már hiányzott. Az ezredtörzshöz telefonáltak. S a patrouille-oknak elment a parancs.

Lady Honley pedig rohant az éjszakában. Wavreben már kocsija is volt, egy törpe talyigája volt, és egy nagy bő köpenyege is, amelybe elmerült. S úgy jött, döcögve, elfúlva, egy fegyveres áradatban, mely ellepve az utat, tovasodorta. Lehetetlen volt kitérni Court St. Etienne irányában, ami jóval rövidebb lett volna, az egyenes hegyi út Mont St. Jean dűlőin, Waterloo felé. A trén, az ütegek, a sok szekér, szinte egymásnak tapadtan, a könnyű talyigát magukhoz ragasztották. Végtelen kocsisorok, ponyvás járművek, fantasztikus és mozgó masszák szinte lekötötték, agyonszorították, úgyszólván felfalták valami pokoli kavarodás és zűrzavar közepett, amelyből éktelen káromkodás, ostorpattogás s durva nógatás hangzott, miközben bizonytalan formáikkal, mint sötét tömegek, lihegőn a lovak váltak elő, füstölgő szőrzettel az éjben. Így kellett menni, lépten-nyomon elakadva, eltorlaszolva, időnként félkeréken forogva, recsegve, ropogva, így kellett menni órákon át, amelyek évszázadoknak tűntek, így kellett menni egy őrületes úton s egy könyörtelen égboltozat alatt, mely e földi Babylon fölé a maga csillag-nyüzsgését terítgette, zavartalan szerenitásban.

Végre, Ottignies előtt, a tágasabb úttesten szegény talyigás, már-már elmaradt kiszabadultan a tovazúgó kocsierdő s ütegek legvégén, mint egy magányos kavics a tengerszélen, amelyről lerohant az ár.

Már most vissza kellett fordulni, vagy lekanyarodni, mezei utakon keresztül, Brain l'Alleud irányában, hogy aztán a vasúti vonal mentén jöjjenek föl a brüsszeli országúton, Waterloo felé. De a kis buta ló, nem bírta már. Nosztalgikus nyerítése a szomszédos mezők felé, az egész teret valami kínos zengéssel töltötte be s megroggyanó sziluettje fölött, az elvonult harci menet porfelhői úsztak, vaskos és fojtogató tömegekben, a csillagfény átderengésével. A kocsis duzzogott, holott mi mindent ígért neki Lady Honley csakhogy fürgébben hajtson! Legföllebb arról lehetett szó, hogy egy ottigniesi fuvarosnál lovat cseréljenek. Akkor aztán mehetnek vígan. Betértek Ottignies-ba hajnaltájt, lépésben. A fuvarosnak csak egy öszvére volt. Ezt se adta könnyen. Mégis csak mehettek végre, féloldalt fordulva a mezei ösvényeken. A nap sütött, a kerék taposta az útszéli virágokat, s a tiszta levegőben, alacsony röpködéssel egy-egy magányos pacsirta fütyült. Lady Honley, meztelen térdekkel a bő köpönyege alatt, némán ült az ülésen. Két karját kinyújtva, remegő kezével a talyiga oldalába fogódzott. Poros arcán a könnyei vonalzása látszott, mint leszáradt gyöngyök és letört sugarak a szeme körül.

Már a torony kinyúlt Brain l'Alleud határán, a reggelben. Az öszvér szaladt. A vasúti vonalat is elérték. Néhány vöröskeresztes tiszt sietett át az állomáson. Akkor meglátta Sir Paget-t, akit ismert. A nevén szólítva, odahívta a talyigához. Sir Paget rámeredt meglepődve s hidegen, mint egy sebesült katonára. Nyilván hogy kitérjen minden kérdezgetés elől. De a Mina szemei lekötötték. Egy percig úgy voltak ott némán mind a ketten, azzal a merev tekintettel az egymás szemében, mely mindent elintéz s megmagyaráz.

- What is the good of your beeing here? - mondta Sir Paget végre és tovább ment.

A nő nem mozdult az ülésen.

- Tehát meghalt? - kérdezte.

- Mindennek vége.

Még volt ereje, hogy tovább kérdezzen, elferdült ajakkal:

- Már el is temették?

- Már el.

Most aztán még egyszer vissza kellett menni Ottigniesbe, hogy az öszvért kifogják. Már meg is indultak. Nyilván nem is tudta Lady Honley, hova megy, miért megy, mit is tudta?! Mereven az ülésen, a körmeit a kocsi oldalába vájva, csak jött, csak gurult elkínzott arccal, halotthalványan, a röpködő hajfürtjeivel a homlokán, mint egy hajdani márkíz a forradalmi talyigán.

- Most már az én kis lovam is pihent lesz - mondta a kocsis jókedvűen, hogy nem kell messzibbre menni, mert hát Sir Bertie-t már el is temették. Nyugodjék békével. És vígan az ostorát pattogtatta, sőt le is csapott az öszvér fületövére, mert hogy az állat nem az övé volt.

Még ez éjszaka, a lelkész házán, ahová Lady Henley bezárkózott, megzörgették az ablakot. A küszöbön is zaj támadt, amint türelmetlen kezek a kis csengőt rángatták.

- Sir Bertie nem halt meg - mondotta egy hang.

És Lady Honley újra elindult.

*

Ezúttal Sir Paget parancsőrtisztje volt, drága D. Hadnagy, akiről ez írásaim során már oly gyakran beszéltem önöknek. Boldog vagyok, hogy itt találom fel, e minden harcoknál nagyobb fájdalomban, s hogy része van ebben a nobilisan erkölcsös és patetikus történetben, mely számomra Waterloo sivár emlékét és színpadias heroizmusát, oly gyönyörűen emberivé teszi. E brilliáns tiszt a Sir John French vezérkarából került ide, kitüntetésképpen a Sir Paget törzskarához, szabadabb, önállóbb, és felelősségteljesebb hatáskörrel, minden veszélyek és minden hősiességek számára, ami jobban is illik bravúros természetéhez. Nőies és lírai szíve, olthatatlan gyöngédségeivel, elsőnek vállalkozott arra, hogy legjobb tudomása szerint megcáfolja a Sir Bertie halálhírét, s hogy még ez éjszaka visszakísérje, minden fáradtsága és hatvan órai lovaglása dacára, Lady Honley-t Waterlooba.

Egy trénkocsin mentek, ugyanazon az úton s ugyanoly kavarodás közepett, ugyanúgy leragadva, elakadva, eltorlaszolva s féloldalt fordulva, beláthatatlan trénvonalak és dübörgő ágyúütegek között, meghajszolt lovak lihegésével az éjben, s egy érzéktelen égboltozat alatt, ragyogó csillagterítővel. Nem lehetett kitérni, előbbre jutni, nem lehetett megmozdulni néha, hosszú félórák hosszat. Durva szavak röpködtek könyörtelen ostorsuhintásokkal és a megfeszült láncok, keréknyikorgások, behasadt szekéroldalak pokoli lármájában, mindent túlharsogva, szegény inaszakadt lovak prüszkölése hallatszott, s a testök puha és vaskos zuhanása utána, amint rögtön kifogták őket s lehányták az árkokba. Még éltek holtan, faron csücsülve, mint apokaliptikus szörnyek az útszélen, kimeredt szemekkel, melyeket megtűzött a fény, mint egy gyémánt gombostűvel. És fekete tömegek, az árnyékaik bolygásával, az úttestre próbáltak felvergődni a szomszédos mezők mocsaras talajáról, átmászván az árkokat, átnyalábolván a tragikus paripákat, melyek kirúgtak az agóniában. Lüttichi rohanók, az egész környék négy határból, elkésett limbourgiak, luxembourgiak, namurbeliek, az egész kanton földönfutó népe itt torlódott össze, éjszakai vándorlásban, Brüsszel felé az országúton. A német ágyúk tűzokádása elől, a közelgő poklok irtózata elől mint az elátkozottak rohantak megtébolyodottan, a rémület perzselő mámorával s mintegy leprásan az élnivágyástól. Holott nagyrészt szegény nép voltak, napi robotban sínylődő nyomorultak, meuse-i bárkások s tutajosok, éber pisztránghalászok az Ourthe s a kis Liége partjáról, s a fegyvergyárak vasgyúrói s a vaskohók bronzóriásai, fekete lakatosok s a dohánygyárak népe, gépmunkások, bőrcserzők, tímárok és szíjgyártók, posztó és rézgyári, papír és üveggyári munkások, szögverők, deszkások, szobrászok, szerelők, fűtők és könyvszedők, akik szaladtak az éjben. Lüttich virágzó iparának, zord műhelyeinek, gépházainak, szövőszékeinek, gőzkazánjainak, katlanainak és kemencéinek egész eleven lavinája volt ez a csillagos égboltozat alatt, minden karja, keze, lába, ujja, e robotoló iparnak. S a külső faubourgok egész szapora fajtája volt ez, feldúlt s lihegő asszonynéppel vegyesen, amelyet egy üvöltöző gyermeksereg kísért s a női munka minden sápadt hölgye kísért, kis varrólányok, tollfosztók, csipkések, szalagszövők s virágcsinálók, kis gomblyukfejtők, cérnások, gombkötők, borzolgatók, pörgetőnők, pödrözők, sodrozónők, masszírnők, mosónők, fodrásznők s hímzőkisasszonyok és kis friss bábák is, akik szaladtak, mint a boszorkák. S olykor, a rettenetes zsivajban, egynémely katona obszcén szava dörgött e meghajszolt asszonynép fölött, amint a megrekedt úttesten végig, az egymásnak torlódott ütegek között, mint sáskahad törtek elő s megrohanva a szekereket, a ponyvás szélekre fölnyomkodták a gyermekeiket. Mások néma fáradtsággal s félig ájultan már, a kerekekbe kapaszkodtak. Mások sírtak, félbolond hisztériásan, a hajukat lobogtatva. Máson énekeltek. Egészen elöl, vékony és sipongó női hangok hallatszottak, valami elégett tüdő s rossz táplálkozás impresszióját keltve. És sajátságos fanyar bűz áradt az egészből, valami vehemens szaga az emberi termékenységnek, a testi humusznak, szennynek és nyomornak.

Lady Honley sírt. Milyen messze volt mindez a hajdani életétől, a múltjától, a saját sorsától is, mely merőben idegennek tűnt előtte, amellett, hogy minden kín és szenvedés csakis az övé volt belőle. S milyen messze volt mindez a londoni utcák, a londoni esték ragyogásától, az Alhambra nézőterétől a kristálycsillár alatt, a St. Paul hajójától, ahol a chichesteri öreg püspök celebrált, gyér fehér hajának hosszan lecsüngő szálaival egy sárga viasz koponyán, melyet az életben immár nem nyírt le többé. S milyen messze volt főleg a fantomszerű Sir Bertie-től, aki elment alighogy megölelte s akit imádott, milyen messze! S micsoda kínzó bizonytalanságban, mely a reménytől is eltiltotta, meggyötörte, megőrjítette, vajon él-e vagy már nincsen többé!

Akit csak lehetett, aki csak oda tudott férni hozzá, szegény kis szuszogó, nyafogó gyerekeket, akik ébren aludtak és szegény kis elalélt asszonyokat felszedett a kocsijára s úgy döcögött velük abban a közös szenvedésben, mely e földi lét komédiájában az isteni zseni ötlete.

*

Aztán, már Waterloo előtt, néhány kilométernyi a községtől, Rev. Chčre jött szemben velük lóháton. D. hadnagy köszöntötte, de Lady Honley nem mert szólani. A lelkész megállott. Egy rettenetes pillanat volt, holott rögtön beszélt a pap.

- Sire Bertie él - mondta. - Sőt sokkal jobban van, mint reméltük. Csak tessék menni. Még van egy órai út innen.

Egy órai út! Holott nem is volt annyi. Most már csak ők voltak a szekéren, amint letértek a dűlőre. S ott vígan haladhattak.

- Él?

- Igen.

S besiklott a küszöbön, mint az árny, a falat súrolva. S látta, amint a párnáról fáradtan, ráemeli elborult tekintetét. Már csak ez a két kialvó szem élt.

- Highlander...

Az ő hangja volt, egészen lágy hangja egy leheletben. Még a kezét is nyújtani akarta, de a keze visszacsuklott a takarón. S még ezt mondta:

- Jöjjön highlander. Mit akar? S milyen fiatal! Meg van sebesülve? Be szomorú dolog ez, ugye?

És sóhajtott:

- Milyen fiatal!

Nyilvánvalóan nem ismerte meg. Lady Honley lerogyott mellé.

- Én, én, Miny! - dadogta.

De rögtön az ápolók leintették, egy orvos is elhárította.

Nem volt szabad felizgatni a beteget. Inkább legyen highlander a lady, csak legyen az, ha kell.

Akkor már csak magának mondta, lehanyatlott fejjel: Miny! és felcsuklott zokogva. Csakugyan, csak is ő ismert magára, csak ő tudta mit szenvedett! És vallásos lelke, angol leány létére, elmerült a kínok gyönyörében. Oh Uram, rebegte a zsoltárral, csak Te ismersz engem a szenvedésben!

Aztán megenyhült, várt, figyelt, remélt. És elbódultan, lappangó női ösztönével kis kézi tükre után kutatott, s amint megtalálta, titkon bepillantott. Csakugyan már alig volt ő, oly kevéssé a hajdani tündér aki táncolt, ragyogó Lady Honley az elnyúlt arcával megviselve, s amelyen a száj rézsútosan állt. A szemek, meredten, valami kísértő téboly tüzében ragyogtak, amint még egyre megtartották a múlt napok és éjszakák vergődéséből, az egész világa pusztulását.

És akkor már alig beszélt. De szabad volt neki az ágy szélén ülnie. S olykor, egészen lágyan, a beteg kezéhez ért. Olykor, órák hosszat, boldogan elnézte. S amikor ott előtte, elkínlódva egy parasztágyon, hirtelen lezárta a szemét s az ajka megrándult, mintegy a halál próbájaképpen: Lady Honley csendesen felkészült a végső fájdalomra! Hiszen már holtnak hitte és íme most élt! Hát szabad-e panaszkodni? Inkább legyen hálás a sorsnak, hogy még egyszer látja... Hálás! De hát nem-e rémületes, hogy így meg van edzve minden nyomor számára és arra is, hogy még egyszer el tudja veszíteni?!

És az órák becsét érezte, mindazt ami még van, ami él, ami tart egy immár elfogadott halálon túl s amit az élet visszaad!

- Szeretlek! - rebegte.

Sir Bertie mosolygott.

- Nagyon szép fiú vagy - mondta -, highlander, nagyon szép. A kezed olyan mint egy női kéz.

- Szeretlek! - ismételte Lady Honley, egészen halkan s elfúlva, hogy meg ne hallják körülötte.

S amikor egy pillanatra egyedül maradtak, felsírt, hirtelen:

- A térdem is! Mint egy nőé! - mondta fuldokolva, hogy ráismerjen.

- Mint egy nőé - felelte, elmerülve.

S ki tudja hová hanyatlott, micsoda távoli világok, távoli esték s csillagzatok bódulatába, amikor Mina Flea ott táncolt a középen, egy sor lámpa előtt a rózsaszínű ködökben, nagy nyúlánk lány, elérhetetlen! Valami távoli fény, valami távoli szépség kísértette mint az elmúlt ígéretek, lágyan, s úgy sóhajtozott el messzi távlatokba, mintha régi kertek illatát szívná, beláthatatlan utakon át. Holott fölnézett újra, a nőre, a szemébe, valami bizonytalan kutatással, amelyben elhaló ösztöne, mint egy mécsláng pislogott. Egy nagyszerű pillanat volt, egy villanás, s Lady Honley már-már fölsikoltott, elragadtatva, hogy rávezette ziháló melle szűziségén, női mivolta diadalára! Oh egy pillanat, s rögtön elborult, fekete lándzsás, az álmainak kék tavába veszve. Az érzékei már nem vezették s nem voltak testi emlékei fulmináns egyesülésekben, melyek a vérét felperzselték volna e szűz-asszony megismeréséig. De sőt minden vágya elfúlt az örök tisztaságban s gyönyörködő lelke kifeszült, elepedve táncos tüzek előtt, mint egy vitorla a hajnalban.

Aztán, ki tudja, mi lehetett, mi volt, ki tudja! Elmámorosodva, izzó elkívánkozásokban, egészen másképp látta nyilván e női formákat s vonalakat, az egész nagy, nyúlánk leányt nyilván másképp képzelte el, mint ahogy e sivár valóság, feslett térdekkel elébe hozta. Ott minden oly szép volt, ott túl, hogy ideát csak egy sovány highlander ült az ágya szélén, elbúsultan és elkopva szegény.

S így tartott ez naphosszat s egész éjjeleken át. Keletre nyíló ablakuk alatt, kitárva a fénynek, egész Waterloo síkja elnyúlt a hajdani harcok véres fantomjaival, amint az ébredő nap titánföstése, fantasztikus felhőkbe formáltan, az égre mind kicsapta a régi nagy hadak glóriáját, a sok kucsmás figurát, csákós fejet, sisakos koponyát, zord fehér lovak száguldozásában. De e perc is élt, a föld! Sőt még lázasabban, amint az elrobogó ütegek, vonagló trén, nyikorgó szekerek mennydörögve mintegy kimuzsikálták ez égi menetet és félelmetes plaszticitásukkal, lihegőn hozzákapcsolódtak.

Ők ketten itt alig hallották e zsivajt, s az eget is csak úgy látták, mint egy tükörben, a kitárt ablaküvegen. Az életünknek immár nem volt horizontja többé. És sebesült katonák elvándorolva, megálltak az ablak alatt s beszólva, vizet kértek.

És még ezt mondta Sir Bertie egy reggel:

- Milyen jó dolog is volt az, hogy itt jártál a környéken. S hogy betértél hozzám, milyen jó!

- No ugye - felelte boldogan. - És most már talán nem is baj az, hogy megsebesültél, legalább túl vagy s nem is kell szolgálnod többet. És most már mindig együtt fogunk maradni.

- Hogyne!

És Sir Bertie nevetett.

És még ezt is mondta, egészen hirtelen, valami titokzatos elmerengéssel, s micsoda hangon, amelyben az egész lelke mintegy feloldódott s tovaszállt:

- Ha tudnád! Ha tudnád!

- Ha tudnám! Mit? - kérdezte elgyötörve. - Mi van még hátra, amit nem tudok? - zokogta.

De Sir Bertie nem felelt. Láza volt, köhögött, véres szivárgással az ajka szélén.

S csak később mondta, egészen halkan:

- Írnék egy levelet, diktálnám.

- Hát persze! - felelte -, uram isten, vajon kinek? - hebegte megremegve.

- Mindegy. Csak írjál.

- Írok - lihegte.

S odajött egy szál papírral, az ágy széléhez, letérdepelve.

A párnába mélyedt fejjel, Sir Bertie diktált.

"Drága Miny szerelmem, tudatom veled, hogy Ottigniesnél hősi halált haltam..."

- Oh istenem - tántorgott vissza Lady Honley -, dehát hogyan lehet ilyet írni? - kérdezte a fejét felvetve a papírról, amelyen a könnyei gurultak s az egész lelke fölviharzott, isteni szűz egy asszonyi sikolyban:

- De hiszen nem fogsz meghalni Bertie - kiáltotta -, de hiszen nem engedem! Nem akarom!

S az ajkára roskadt, szegény véres ajkára, kétségbeesetten. Már akkor az orvos is jött, az ápolók is jöttek, és Rev. Chčre is beszólt az ablakon, leszállva a lováról.

- Tudtam, hogy estére vége lesz - mondotta csendesen, amint bejött a szobába.

- Én nem tudtam - felelte Lady Honley olyan sajátságos hangon, hogy az urak mind összenéztek.

És csendesen a küszöb felé ment, az ajtót kitárva. Csakugyan már este volt és csend volt, csodálatosképpen. Csak nagyon messziről hallatszott az ágyúszó, egészen tompán és elveszve a térben. És egy varjú repült a levegőben. De Lady Honley előtt, a törpe kerteken túl, egész Waterloo feketén elterült, az egész nagy pusztaság mint egy óceán, távoli mécsesek elkalandozásával, melyek lassú bárkák lámpásainak tűntek. S a láthatár legmélyén, nyugatról, ahol a leáldozásból némi opálos fény még átszűrődött mintegy vízzel mosott színekben, valami mozogni látszott és közeledni látszott a levegő vibrálásában, valami fegyveres áradat, harci tömeg a láthatatlanban még, de már-már szétszaggatva az eget. És hirtelen az ágyú is közelebbről szólott.

Lady Honley átjött a kerteken. S egyszerre csak nekivágott a síkságnak és szaladni kezdett. Egy patrouille-t is látott, amelyik kiáltott utána. De nem állott meg és csak szaladt, könnyedén, mint egy nagy sovány nyúl szegény, az életétől elrémülve. Akkor, rögtön, lőttek utána. Találva, még egyszer felszökött a levegőbe, valami sajátságos tánclejtéssel, a bokáit összecsapva. Aztán elterült arccal a porban.

És ez volt az a szép kis szomorú eset, a legszebb szomorú a waterlooi síkon, még mielőtt a németek elvonultak itt, Brüsszel felé menet.

(Folyt. köv.)