Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 7. szám
Akik Móricz Zsigmondról még mindig mint a magyar paraszt speciális rajzolójáról szólnak, azok nem veszik észre, hogy az író föllépése óta mind jobban eltért első tárgyaitól. Fölléptekor beletették egy skatulyába, amelynek vignettájára ez van írva: "paraszt-témák", azóta sem tudják ebből a skatulyából kivenni. Pedig már első könyve, a Hét krajcár is csak részben foglalkozott parasztokkal, már jelentékeny helyet foglal benne a falusi kis intelligencia és fél-intelligencia, papok, tanítók, mesteremberek. A Sárarany regény, igaz, paraszt-környezetben foly le, de legnagyobb részében azon a vonalon, ahol a parasztember élete érintkezik az urakéval s fő személye a parasztsorból eszénél és energiájánál fogva kiemelkedő alak, sorsa annak az embernek a tragikuma, aki arra van hivatva, hogy túlemelkedjék származásán és ebből eredő körülményein, de magasabbra emelkedése elől el van zárva az út s ezért az élete is posványba süllyed. Ettől fogva aztán, leszámítva a Sári bírót, a Falu című három kis darabja közül kettőt és néhány novellát, Móricz mindinkább a falunak és a kisvárosnak azokhoz a rétegeihez fordul, amelyek közvetlenül a parasztság felett állanak. Mindinkább úgy látszik, hogy ez az ő sajátképi terrénuma: a különböző társadalmi osztályok elszigeteltségében a rejtett összekötő szálakat felfejteni. Témái bármennyire változatosak, nagyobb műveiben mind egy és ugyanazon gondolatra vezetnek vissza: megmutatni azokat a lelki, társadalmi és anyagi komplikációkat, amelyek az olyan emberek életében támadnak, akikre valami kényszerű élethelyzet nehezedik, amelybe nem bírnak beletörődni, küszködnek ellene, emésztődnek és felemésztődnek miatta, de hasztalanul vergődnek. Az ilyen embereket tömegesen termi az élet; mindegyikben van több-kevesebb felemás vonás, valamennyi - ha nem is tud róla - titkos sebekből vérzik és valamennyi fulladozik abban a levegőben, amely számára lélegzeni rendeltetett. Az embereknek ezt a típusát Móricz fedezte fel - nekem úgy tetszik, a téma dolgában, a magyar élet ábrázolásában ezzel hozta irodalmunkba a legnagyobb újságot, nem pedig a parasztélet rajzával, amelyben előzőivel szemben csak a szemlélet szempontja s az ebből származó ábrázolási mód új. A magyar élet dús termőföldjéből ezzel egy eddig ugar területet szántott föl. Ám azért nem lett specialista, olyasformán, mint azok, akik egy vidéket vagy egy társadalmi osztályt kapnak fel s mindvégig csak azt látják és rajzolják. Az ő munkáiban a magyar élet mind több és mind változatosabb alakjai elevenednek meg és a folyton forrongó, önmagával és tárgyaival küszködő író szeme előtt végső fokozatul az egész magyar társadalom képe lebeg. Ő körülbelül az egyetlen ma dolgozó íróink között, akitől, ha sikerül leküzdenie azokat az akadályozó momentumokat, amelyek ma még megvannak körülötte és benne, remélhetjük az egész magyar élet egyetemének irodalmi képét.
A Magyar Színházban most előadott három kis darabjában szinte szimbolikusan mutatkozik munkásságának ez a tendenciája: az első darab (Az egérfogó) egy kicsi, friss, könnyű jelenet a parasztéletből, a középső (Az óra) a vidéki mesterembert körülvevő levegőt rögzíti színpadra, a harmadik a kisvárosi intelligenciából hasít ki és állít egymással szembe néhány alakot.
A három darab egyike sem tartozik az író legnagyobb igényű munkái közé: már természetüknél fogva sem lehetnek egyebek, mint többé-kevésbé könnyedén odavetett kis képek, elnagyoltan felvázolt háttérrel, néhány egyszerűsített vonással megrajzolt arcokkal - olyan munkák, amelyek szünet közben, nagyobb dolgokra való készülődés mellékterményeiül teremnek egy gazdag produkció-képességű író műhelyében.
A legnagyobb igényű a három közül Az óra című. Ebben az a levegő van a színpadra vive, amelyet az elébb Móricz sajátképi felfedezésének mondottam. Egy falusi asztalos, félszeg és félművelt ember, aki azonban átérzi mesterségének művészi oldalát, erősen vágyik a benne fél-öntudatosan élő művészi szellem kifejtésére s épp oly erősen visszavágyik a nagyvárosi környezetbe, amelyet nyolc évi londoni tartózkodása alatt megszokott. Sorsa azonban arra kényszeríti, hogy falun éljen, utált épületasztalos munkákat vállaljon és beletörődjék közönséges lelkű, házsártos feleségébe, akit szerelem nélkül vett el, mert csak az ő hozományából tudott műhelyt nyitni s aki őt nem szerette soha. Nem tehet mást: lefojtja lelke finomabb ösztöneit és lemondással nyugszik bele az örök hétköznapi életbe. Ez az asztalos pszichológiailag igen nagy biztonsággal van megcsinálva; Móricznak egyik legnagyobb ereje az, ahogy az emberek rejtett lelkét tudja megmutatni a látható, közszemlén álló lélek alatt. Nagy ebéd asztaloséknál egy sikerülten megkötött vállalat örömére. A felesége nyers házsártoskodása, a vendég tanító faragatlan megjegyzései, egy a faluban nyaraló pesti varróleány városiaskodása egyre csak a sebes pontjait érintik az asztalos lelkének s a darab tulajdonképpeni tárgya, megmutatni, mint szakadnak fel belőle az elfojtott és soha ki nem élt vágyak és mint élik ki magukat egy boros álomban. Ez a gondolat és az álomnak a rajza a Freud-féle álomelmélet hatására vallanak; bizonyos értelemben azt is lehetne mondani a darabról, hogy a Freud-féle tanításnak illusztrálása egy konkrét esettel, vagy - ha jobban tetszik - kihasználása irodalmi célra. Meg kell adni, Móricz igen jól kihasználja azokat a lehetőségeket, amelyeket Freud-elmélete az írónak nyújt: az álom amint megindul a régi óra megelevenítésével, vagyis azzal a képpel, amely az asztalosnak elalvásakor a lelkében maradt, amely összeolvad művészi vágyaival, mintegy ezeknek szimbólumává lesz, folytatódik ifjúkori szerelme alakjaival, legtitkosabb ábrándjaival egy nagy politikai karrierről (az asztalos szónoki tehetséget is érez magában), amint minduntalan beleszövődnek az asztal fölötti beszélgetés foszlányai, mint a valóság durva szálai az álom finom selymébe, s amint végül az egész tetőpontjára jut a londoni csapszékekből magával hozott emlékekből konstruálódó apacs-jelenetben - ez annak a számára, aki megérti és a maga valóságában tudja percipiálni, nagyon érdekes irodalmi produkció. Kár, hogy a színpad nem segíti úgy ahogy kellene a nézőt ebben a kellő percipiálásban. Az álmot nagyon nehéz színpadon ábrázolni, a realitásnak és irrealitásnak azt a keveredését, ami a lényegét adja, a legritkább esetben lehet kellően éreztetni - ebben az esetben sokszor megszakadt az a fonál, amely az álmot az irrealitáshoz fűzi. Itt ki kell emelnünk Z. Molnár Lászlót, aki néhány pillanatnyi kis szerepében egy igazi művész ösztönével találta meg a módját, ahogy egy álomalakot a nézővel meg kell értetni. A többiek közül Dobos Margit, talán most először, mutatta meg figyelemre méltó művészi képességeit úgy az álom, mint a valóság-részen.
Az egérfogó című kis darab egy házassági perpatvar-félét visz a színpadra - tudjuk, hogy Móricznak ez kedves témája, sokféleképpen és sokszor feldolgozta már és mindig érdekessé és újjá tudja tenni. A meglassúdott vérű parasztember a maga egyszerűen ravasz módján igazítja helyre a felesége fejét, amelyet egy úrfi már-már elcsavart. Egyszerű, kedves, jókedvű apróság, vidám óra szüleménye és egy vidám negyedórát ad a nézőnek. Dialógusában teljes mértékben megvan Móricz egyik legfőbb készsége: az embereket életízű hangon és nyelven tudja beszéltetni.
A harmadik darab, a Csiribiri, szintén ilyen ártatlan, egyszerű apróság, de van egy vonása, amely elárulja az elsőrendű írót: egy-két jelenettel teljesen, híven és elevenen érezteti meg egy család egész életének levegőjét s ebből a miliőből mintegy szervesen fejleszti ki a fellépő alakokat, pontosan meghatározza egymáshoz való viszonyukat, azokat a távolságokat, amelyekben egymástól állanak. A személyeknek ez a megfelelő valőr szerinti megosztása, gondolom, a drámaírás legfőbb titka; ezért van a három darab közül ennek a legbiztosabb és leggyorsabb hatása a közönségre. Újdonság is van a darabban: egy Móricznál eddig új alak: a csiribiri kis lány, aki most próbálja ki mulatságos balsikerrel, az asszonyi ármány mesterkedéseit. Fényes Annuska ezt a szerepet igen kedvessé tudja tenni. Feltűnő jól beszél az antagonista-szerepben Aczél Ilona.
Mind a három darab előadását leginkább Hegedűs és Forrai Rózsi viszik, mind a ketten - az utóbbi különösen a második és harmadik darabban - teljes és fejtegetésre nem szoruló művészettel.