Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 7. szám · / · Tersánszky Józsi Jenő: A gyilkos
Vojnyik délben jött ki a bányából.
Úgy tetszett neki, mintha ott lenn a mélyben maradt volna az éltető, nyugasztaló világosság s itt fenn a fényen várná őt a sötétség.
Teljes tudatára csak itt, a munkában ébredt tettének, mindennapos társai közt. Eddig csupán az sanyargatta gonddal, hogy ki ne tudódjék valahogy cselekedete, most már valami titokzatostól, kárhozattól, égtől való félelem is kezdte roskasztani. Soha még nem fohászkodott úgy mint hajnalban a karámban a feszület előtt térdepelve a többiekkel: "Jaj istenem ne hagyj el!" - könyörgött kínjában s azóta is ezt hajtogatta szüntelen s úgy érezte lelkét társaiéhoz képest, mint a kővel terhelt, nyöszörgő bányakocsit a vígan zakatoló üresekhez.
Mi lesz vele egész nap? Hova megy? Hol vár? Hova rejtőzik?... Vajon mikor jönnek rá? Ha ugyan azóta már rá nem jöttek. Istenem adj erőt!
Hazamenet utána kiáltott a hukmány. Belső megremegésére (mert biztosra vette miről lesz szó), alig tudta titkolni örömét. A hukmány megkérte, ha lesz ideje máma, jöjjön el kertjébe: víz gyűl pincéjébe, kevés tatarozni való van rajta.
Efféle szolgálatokért nem járt fizetség, de annál többet érőbb kedvezés a munkában. De Vojnyiknak most mindent megért. Csaknem mentve látta vele magát.
Felibe-harmadába nyelte le ebédjét s alig tudott várni otthon pár percet.
- A magadét elhagyod, itt áll mámost ez az ól, hogy csináld a másét? Ráértél vón arra egész héten, megmondhattad volna a hukmánynak - korholta a felesége, de Vojnyik alig hallotta mit mond s elment.
Ám még magasan állt a nap, hat óra ha lehetett délután, mikor már készen volt a pincével s jönnie kellett haza.
"Még nem tudják? Nem lehet. Azóta! Istenem ne hagyj el!"
Az utcán amerre eljött; fák, házak, gyerekek, állatok megbámulták s mind valami gyanúsat észlelt rajta. A napfény élesen, kíméletlen kérte számon: - Vojnyik Jakab mit cselekedtél?
Pillanatokig kész ráfogásnak tetszett az egész. Honnan gyötri így magát vele? Borsodyné tesz-vesz otthon mint máskor... Ha az a pénz a zsoltárból, nem volna jól eldugva a kaszli fenekén.
Hazaérve leült a tornácon s azt mondta magának: nem bírja tovább. Arra nem gondolt, hogy el lenne törődve, hisz egy félórát ha aludt éjjel s az izgalmak s azóta folyvást talpon, emelt, hajolt. Jobb volna ha előre buknék fejjel az udvar kavicsára homlokával s ott maradna elnyúlva.
Álmosság gyötörte; homloka, szemei sajogtak, mintha forró, száraz homok volna bennök, de elég volt behunynia szemét, hogy rögtön ott teremjen homloka mögött valami nyugtalanító gondolat, szándék, vagy kép, riasztóbb, éberebb, ösztökélőbb a valóságnál s kinyittassa véle szemét s ha kinyittatta, helyt adjon újra ólmos bágyadtságnak.
- Eszel valamit? - kérdezte tőle felesége.
- Mit egyek? - vont vállat Vojnyik, feleségének kis megvárakoztatása után s nem is tudta biztosan, vajon azt mondta-e: mit egyek, vagy hogy: minek egyek? Töprengett rajta s bosszantotta minek mond badarságokat, ha mindjárt felesége előtt is.
Egyszerre csak láthatóan felizgulva a róka jött az udvarra.
- Hallották? - kezdte: - nem hallottátok? Jakab! Az éjszaka megölték Borsodynét.
- Kicsoda? - riadt meg Vojnyikné s félre nézett urára.
Vojnyik csak fél szemöldökét húzta magasabbra, miközben Jávorszkira emelte arcát a földről s ezt úgy lehetett venni, mintha nem jól értette volna, mint mondanak.
- Má azt nem lehet tudni ki, csakhogy ott kapták megölve. Most mentek itt csendőrér - adta elé Róka amit tudott s ugyanakkor felesége is átjött a szomszédból:
- Hallod? hallod? a kománé! jaj istenem, istenem! a kománétok.
Künn az utca is megélénkedett s más szomszédok is beszóltak.
- Gyere má, menjünk mik is mi látni - hívta Vojnyikot a Róka.
- Eridjetek már csakis nézzitek meg - nógatta urát Vojnyikné. Vojnyik felállott.
Komoran nézett a levegőbe s lelkében, mint vésznél a harangot hallotta nyomban megszólalni az intelmet: ne menj! nem jó lesz!... Mégis elindult a Rókával, semmit se felelve az intésnek.
Előttük, mögöttük csapatosan mentek. De minél inkább távolodtak hazulról, Vojnyikban annál hangosabb lett a belső figyelmeztetés. Majd mintha panaszosan nyöszörögni, szűkölni kezdett volna benne: ne menj oda! miért viszel? vesztedbe viszel! nem bírom! hagyj el már!
Rókának egyre járt a szája mellette s az úton másokkal is mindenkikkel szóba állott. Hanem ez most még valahogy megnyugtató volt Vojnyikra és egyszer, mikor egy ízben a Róka elmaradt tőle s maga maradt, észrevehetően megfélemledett. Róka sógorának akart beszólni, de az már megelőzte őket s rég elöl járt a szőlőhegy felé.
Mire odaértek, a csendőrök már kordont húztak a ház körül s nagyban zavarták a népet.
Egyikök épp egy szófogadatlan csizmadiát hordott le fenyegetőzve, aki megkerülve a házat s átalugorva a csirke udvaron, kifeszegette egy ablak támláját s az ablak rostélyba kapaszkodva igyekezett bekukkanni a házba. Leugortában pedig lerontotta a fal párkányát.
A csendőr dühösen káromkodott s valaki hivatalnokféle, mivel őbenne nem volt mersz kielégíteni kíváncsiságát, nagyképűen adott leckét a csizmadiának:
- Mit akar kérem? Ilyesmiért vizsgálat alkalmával lecsukják.
A varga még lihegve a tornától, zavartan szégyenkezve csak mosolygott.
- Na má itt nem látunk semmit. Elkéstünk - szólt a Róka Vojnyiknak. - Menjünk oda, mondd meg, hogy néked kománéd volt, hátha beengednek? Lássuk legalább!
Vojnyiknak e percben azon akadt meg szeme, hogy kapaszkodik meg egy kövér néne, pihegve, izzadtan érkezve a dombra, egy kis oltoványba, csaknem letöri s tapossák a füvet mindenfelé. Önkéntelen homlokát ráncolta. De mentek tovább s szinte értelmetlen lett Vojnyik előtt: minek állnak meg egy csendőr s egy hajdú előtt s Róka így szól:
- Há néki se szabad bemenni? hogy megnézzük. Néki komája volt - s Vojnyikra mutat.
Csak álmában volt így még Vojnyik. Valami húzta ellenállhatatlan a ház felé, hogy szinte várta mikor tűnnek el útjából a csendőr meg a hajdú, mint az álomképek. Ám azért észrevette: mintha a csendőr gyanakvón nézné őt s épp olyankor figyeli meg őt mogorván, mikor azt hiszi, ő nem látja. De nézheti, ez nincs rá hatással. A csendőr nem is szól, helyette a hajdú hadonász hősködve Jávorszkinak:
- Nem szabad! Még az istennek magának se!
Nem sokkal ezután érkezett meg többedmagával egy cvikkeres, ideges, hivatalos egyén s fene lármát csapott. Lehordott mindenkit: csendőrön, hajdún kezdve olát, kertészt; dühöngött, hogy idegenek jártak a házban s hogy letaposták a füvet s parancsot adott, hogy azonnal oszlassák szét a közönséget.
Mindez annyit eredményezett, hogy a népség kissé hátrább vonult s kisvártatva újra visszanyomakodott.
Vojnyik vad aggodalommal kísérte ennek az újonjöttnek minden ténykedését: szimatolását, rendelkezéseit. Itt van már - gondolta megtörten -, akitől nem várhat kegyelmet s egyszer valósággal megrebegett. A cvikkeres elébb mondatott magának valamit a körülállók egyikével, aztán egyenest arra nézett, ahol Vojnyikék álltak. De aztán kitűnt, hogy felesleges volt ijedelme.
Onnan, ahol álltak, jól láthattak mindent, ami a ház körül történt.
Most vonult be éppen a cvikkeres kíséretével a házba. Róka közben elment valahová.
Vojnyik képzelete egyszerre nagy izgalommal kezdte jeleníteni a pillanatot, mialatt benn a házban a sok szem látja Borsodynét meg Máriskát, meg a széthányt szekrényeket és a félig kiivott boros üvegeket, mindenütt az ő keze nyomait. S a sok szem, meg a sok elme mind a tettes után puhatol, őt firtatja bútoroktól, lim-lomtól, kiivott üvegektől s mindenfelé a levegőben.
Eszelősen, kancsalin bámult s emlékezete egyszerre csak visszaidézte az elmúlt éjjelt. Ugyanazt a jelenetet, amin kacagott. - Tudom miért jössz! - szól Borsodyné... Ő felugrik...
Azon vette észre magát, hogy tagjaiba akarata ellenére akkori mozdulatát vonzzák vissza idegei; mozdul, mintha javítni akarna vele a történtek iszonyú visszásságán s magában szaporán kiejti:
- Lát...?
- Mi? Mit akarsz mondani?
Akkor jött vissza éppen háta mögé a Róka s neki magának volt mondani valója. Vojnyik bárgyún meresztgette szemét, de amit a Róka mondott azért, bár értelmetlen, elraktározódott elméjében: a kertészt már letartóztatták.
Ezalatt több városi asszony jött közelükbe, alkalmasint egy utcabeliek.
- Ó be gyönyörű hely! - szólt egyik.
- Sohse laknék itt - mondta másik.
- Minek?
- Lássa mire jutott ez is.
- Azt mondják, olyan kellett megölje, aki bejáratos volt hozzá.
- De hányan voltak ehhez bejáratosak.
- Be sok asszony is kesergett miatta. Lássák, hogy elérte a vége. A sok átok.
- Szegény Piskoltiné már nem érte meg, hogy lássa. Ő mondta ezt mindig. Csak én tudom mennyit sírt. Az is vitte el.
- Dehát ez a szerencsétlen kislány. Hogy lehetett annak lelke? Mit érdemel az ilyen istenem.
- Maga látta? Jaj istenem, nem tudnám megnézni; azt mondják kicsavarta a nyakát és össze-vissza vágta őket mind a kettőt. Persze a szegény árva kislány láthatta, hát muszáj volt neki azt is megölje...
Vojnyiknak csupa elevenjén szántottak szavaik. Minden figyelmével rajtok volt, míg csak tova nem mentek s nem hallotta a Rókát, aki folyton beszélt mellette. Most azonban Jávorszki így szólt:
- Má az igaz, hogy lehetett lelke, égy ilyen gyenge gyermeket, hallod! nem ember égy ilyen...
Vojnyik nagyon furcsán nézett rá.
Róka elakadt mondatával. Abban a pillanatban iszonyatos sejtelme támadt. Mint valami rossz káprázat jelent meg önmaga, múlt éjjel, ágyában s az ablak alatt Vojnyik léptei s Vojnyik árnya s ő kérdi magában: hova is menne ilyenkor?... Nem bírta többé Vojnyikra emelni arcát.
Vojnyiknak is erőltetve nyert arca valamilyen szokott kifejezést. Eszében megfordult: hátha Róka is ellene bérelve? Talán csak azért hívja ide s tova s beszél, tapogatózik, hogy kelepcébe csalja... Nézte Jávorszki keskeny hátát s kalapja mellől elálló hegyes füleit s gondolatára egyik szemöldöke kissé magasabbra emelkedett arcán.
(Vége köv.)