Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 7. szám · / · Tersánszky Józsi Jenő: A gyilkos
Máriska aznap este mindenképp nagyon meg volt elégedve sorsával. Sajátságos kis teremtés volt: vézna, kis görbe szájú s furcsán selypített, így mondta nevét, oláhos kiejtéssel: "Majifke". Kissé bolondosnak tartották.
Aznap egész nap a tehénre vigyázott. Asszonya kivette a szomszédos gesztenyés tetőt legelőnek. A szomszéd asszony meg is szólította aznap délután Máriskát:
- Hát mia Máriska te vasárnap is így jársz? Dolgozol és ilyen piszkos az inged? Hiszen tartozik téged asszonyod ruházni, tudom apádtól.
Máriska erre elmondta: hogy igen, de csak még most vasárnap ilyen dancs ő; jövő vasárnap az ő ünnepjök az olá részen és akkorra asszonya megígérte, hogy szép ruhát vesz neki. Igen, szép rózsaszín ruhát és elengedi egész nap. Úgy fog menni szép ruhában a templomba, meg az utcán és sütnek otthon kalácsot, ő visz bele mazsolát.
Mind erről ábrándozott egész délután, le-lekuporodva a réten a tehén után s este nagy örömére látta, hogy Borsodyné két vendége kászolódik. Hála isten, nem kell virrasztania, mint máskor vasárnap; lefekhet korán. Alig várta, hogy kis vacokján újra meg újra körül gondolkozza magát a szép rózsaszín ruhában, a templomban, meg az utcán.
Már javában aludt s asszonya üvöltésére ébredt fel. Mély álmú volt s újság se volt teljesen előtte a részeg ordítás, dulakodás, de ez mégis más hang volt, valami hasgató iszonyattal teljes, egyedül asszonyáé és szokatlan hosszan tartott.
Felülve rémülten fülelt vacokján. Kiugrott és az ajtóhoz szaladt s bekukucskált a hasadékon. Ekkor a félelemtől annyira elfogta a reszketés, hogy se leskődni, se kiáltani, se moccanni nem bírt többé. Látta a kést Vojnyik kezében, látta a vért és hallotta asszonya hörgését.
Vojnyikot megismerte és Vojnyik mindig félelmes volt neki nagy alakjával, barátságos, szelíd arca dacára s annak dacára, hogy nemrég néhány krajcárt kapott tőle, ami visszajött a hozatott szivarokból s mindenfélét kérdezett tőle asszonyáról.
Elfutott volna ki, de nem volt hová menekülnie. A konyha kiszolgáló ajtóját minden este asszonya reteszelte be s csak egy kijárás volt a szobán át. Az egyetlen ablakon vasrostély volt s kívül vastag fatámla. S Máriska a setéttől is nagyon irtózott.
Odakinn a szobában pedig újra csend lett.
Máriskát hideg borzongatta, fogai összekocogtak s hamar, nesztelen visszabújt ágyába. Jól tudta, hogy valami rémületes történt s jól alábújt dunyhája alá. Valamilyen, álomhoz hasonlító nehezült rá. A látottak kezdtek összevegyülni elméjében álomképekké s mire már kinn a szobában újra magányos csoszogást s ajtóbetevést hallott, már csak az a rendes keserűség nyomorgatta, hogy mindjárt ki fogják zavarni vackából, mikor pedig alig bír álmosságával. Ezt megint felváltotta lelkében a látottak feletti eleven borzalom, de álmossága ezt is leküzködte.
Egyszerre csak arra ocsúdott, hogy nyitják a konyhaajtót. Kicsikét kidugva fejét dunyhája alól, látta az ajtónyíláson beeső fényt s Vojnyik kezefejét, amint óvatosan nyit az ajtón, aztán meghajlott alakját, amint vakon pislog, míg szeme hozzászokik a sötéthez.
Máriska újra visszahúzta fejét a dunyha alá és behunyta szemeit. De hiába, szíve, úgy tetszett neki, annyira dobog, hogy fel-fellöki a dunyhát, megrezegteti ágyát s árulója lesz. Eközben hallotta Vojnyik nehéz, ide-oda lépteit a konyhában.
Most megállt ágya előtt.
Máriskának ösztöne, félelme, mindene parancsolta, hogy ne moccanjon; de irtózatos hosszúnak tetszett neki nyugton maradni. Zuhanásszerű ájulások környékezték.
Nem bírta tovább. Sikítva vetette volna fel magát, de Vojnyik idején megmarkolta gyenge kis nyakát s már a szorítással betörte gégéjét. Mégis elévette a kést is: meleg vér ömlött kezefejére s a dunyha lábaihoz csúszott a rossz díványról. A kis test hányt egyet magán s visszabukott újra hasmánt, míg a fej ellenkező oldalra fordult mikor Vojnyik kiengedte kezéből s a vértől beletörülte kezét a falba.
"Ez is" - mondta magában s lehajolt, hogy megtapogassa, de nem nyúlt hozzá többé, csak megnézte.
Ezután kiment, hogy körüljárja újra a házat.
A szobán keresztül szemébe ötlöttek a boros üvegek a sarokban. "Majd aztán" - gondolta, de egyszerre akkora szomjat érzett, hogy nem tudott ellenállni s két hosszú hajtókára kiitta csaknem az egyik üveget.
A ház körül senki egy lelket se talált, még valamilyen gyanúsat se, hiába kémkedett, hallgatózott. Mégis sajátságos, ez nem hogy megnyugtatta volna, ellenkezőleg. Vad aggodalma kerekedett: "már elment" - gondolta, akárha feltétlen azzal jött volna ki, hogy itt valakit találjon, menekülve, hogy leskődve, hogy azzal is végezzen. De így hátha elfutott s azóta már el is indultak a csendőrök érte. Ám ez most semmi félelmet nem keltett benne. Inkább ingerültté tette s ha arra gondolt, hogy itt lepik, védekezésre szánta magát mindhalálig. Akár tízen is. Csak hadd jöjjenek! De minek is nem ütötte le elébb a lámpát, mint verekedésekkor a korcsmában?
Pillanatonként változó lelkiállapotban visszament a házba. Borsodyné kulcsaival minden szekrényt, ládát, almáriom fiókot kinyitogatott, sebten kihányva belőlük fehérneműt, lim-lomot: végre rátalált kötvényeire. A zsoltárban nagy örömére 80 pengőt lelt bankókban s ugyanott egy takarékkönyvet is 300 pengőről. Ezt kis megfontolás után letette az asztalra s rálökte a kulcsokat.
Így hagyott össze-vissza hányva mindent, azután Borsodynéhoz ment, még egyszer megtapogatta, megrúgta és várt.
Egyik dombja fehéren, csupaszon tövig látszott vérmocskos inge alól s Vojnyikban, amint rápillantott, egyszerre erős, érzéki vágyat keltett. Megutálta magában, de hogy ne ingerelje jobban, erővel kellett róla elfordítni tekintetét és elfújta a lámpát.
De a tornácról visszatért még egyszer s a sötétben megvizsgálta Máriskát is.
Miután újra elindult, akkor meg már a réten jött rá, hogy még ki akarta inni a bort az üvegből s ezzel együtt szárazzá, mohóvá is lett ínye valami hűsítőre. Ám egyúttal valami visszás bosszankodás szállta meg: már eddig is sokat időzött itten s most újra visszamenne? S ezt se teszi, áll veszteg itt, pár lépésnyire a háztól. Áll, áll, áll s egyszer ezt, másszor azt akarja pillanatonként. Hát mit akar már? Hogy itt lepjék?... Dühöngenie jött a kétségbeeséstől s mégse mozdult.
Már-már futásnak eredt, hogy végét vesse annyira kínzó állapotának, mikor eszébe jutott kése és a kötvények zsebében.
Hiszen nála a kés, alig letörölve a vértől, kezei is véresek még s ruháját is csak futólag vizsgálta meg. Jó isten! már most így vigyáz!
Fel az égre jajdult, eszelős meggondolatlansága felett. De ez visszaadta minden erélyét.
Tudott egy odút jó magasan egy almafán az út mellett; a kést abba rejtette. Fel kellett jól ágaskodnia, hogy beszúrja felülről egészen a fa torha belébe. Onnan lement az árokhoz s jól megmosta kezeit.
Még csupán az jutott eszébe ezután, vajon nem kellett volna mégis körülnézni a szomszéd vincellér házát; csakugyan alszik-e az olá? De ezt kis megfontolás után feleslegesnek látta; bajt hozónak inkább s indult hazafelé.
Sajátságos, ezután milyen nyugalom szállt lelkébe. Szinte maga is örvendett s csodálkozott rajta.
"Most már megvan - így szólt magában: - hát ügyelj! Mert má most aztán!... Te nem tudsz semmit semmiről!..."
Amikor ezt magában, a setét útban előre elképzelte: mint nem tud ő majd semmit semmiről, ezzel együtt, nem tudni hogyan, egyszerre emlékébe villant az a jelenet, mikor Borsodyné azt mondja neki: - Tudom miért jöttél!... Rá belső riadalma... Aztán hogy ugrik fel a székről... - Látja ezt?!... hebeg és ügyefogyottan tartja a kést.
Oly iszonyatosan fonákul hatott ez rá ebben a pillanatban, hogy kacagni ingerelte. Vakkantott is egy rövidet, de aztán a többi is, ami történt: Máriska, aggodalmak, vér melege, minden, szörnyű elevenen kezdett életre kapni érzékein.
Megállt és hallgatózott, mint aki attól tart, valamivel találkozhatik, de csupán az egyre-másra tolakodó borzalmas képeket igyekezett távoltartani magától aggó fejmozdulatával.
Pap Jancsinál a kőművesnél most is kivilágos volt még az ablak, de az utcán mind hazáig egy lélekkel se találkozott.
Udvara lécajtójából megint hallgatózott: nem lesett-e mégis valaki utána? Messzi a toronyból óraütés zengett. Éjfél után 1 óra. Akkor távolban a folyó felett észrevette, hogy mécsvilág táncol keresztül a hídon s még a lépések gyönge dobaját is füleiig hozta a szél a pallódeszkákról.
"Ez a puskaporos molnár! Kilesett! Megy a város felé. Alkalmasint hallotta Borsodyné ordítását s most megy feljelenteni. Talán mindenütt nyomon követett azóta. Ez bizonyos!"
De bensőjében nem felelt rá se igennel se nemmel. Elég volt már. Pihenni akart. Jön ami jön.