Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 7. szám
Arany keretben
Alig rebben
Álmosan ingva, az órainga.
S révedezünk mi,
Tévedezünk mi,
Csend csodataván, céltalan ringva.
Zongora-húr zsong,
Aléltan búsong
A végső akkord, s egyre lágyabb
S lelkünkre hullván
- Enyhe hullám -
bomló gyürűkben bánattá bágyad.
A tikkadt szőnyegen
Bús-betegen
Egy megtört rózsa, a halált várja
S halkan kél s dússá
S isteni bússá
Nő bennünk is a halál vágya.
S nézd, ott az ágy van,
S emeli lágyan,
Mint ünnepi sátrat, mennyezetét
S nagy, komor teste
Olyan ma este
Mint egy mélázó isten és setét:
Csókjainkról mereng -
Míg remegve leng
A légben párfömöd, a szűz-buján kevert:
Ó, rontó ital üdve!
Fínoman szűrve
Virágból, mely öled hevén hevert!
Áttetszőn fénylik
Szemed s örvénylik
Mélabús mélye, zöld szakadék
S mélyén beteg zsarát
Rezgeti sugarát
Halódva s példázva a bús szenvedélyt.
Így jó! - veled!
Mindent feled
A szív: időt, bút, kínokat, szeretve!
Ujjamon át,
Míg szorítva fon át,
Csorduljon szerelmem minden kis eredbe!
Így, így egekbe
Lágyan lebegve!
A kaján és csúf föld semmivé lett!
Így, mit se tudva,
Révbe se futva,
Ó egyetlen és muzsikás Élet!
Ne szólj, ne szólj!
Vagy legyen oly
Halk szód, mint a szív titkos óhaja,
Mely úgy hal el,
Mint hópehely-
Párnán egy angyal égi sóhaja...
Tóth Árpád