Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 7. szám · / · Móricz Zsigmond: Az üveges hintó
A nagy petróleumlámpa égett középen, a virágos búra alól szétömlött a sárgás fény. Az asztal szép friss fehér abrosszal volt megterítve, az asztalfőn ült a kasznárné.
- Jaj de kitűnő ez a pogácsa. Ugye Malvin?
- Őrület, amilyen jó - mondta a tizenhét éves lánya s nem nyúlt hozzá.
- De miféle málé pitével traktáltad te az uramat, kedves, annyira ízlett neki, hogy azóta mindig szekíroz vele - szólt a jegyzőné, hogy mondjon valami kellemest, de majdnem fintorgatta az arcát, mert ő utálta a málét, ha még olyan háború van is.
- Roppant egyszerű - kiáltotta a kasznárné -, megtanítlak én rá angyalom, ajjé, sose csináltam titkot a receptjeimből. Vegyél egy tojást, jól keverd el egy darabka zsírral. Azután, legalább én úgy csinálom, egy liter jó cukros langyos tejjel feleresztem. Belemorzsolok hat fillér ára élesztőt és jól elkevered, tudod. Egy kis sót és annyi kukoricalisztet szívem, hogy meglehetős kemény legyen osztán, valamivel vastagabb, mint a palacsinta ízé. Ha jól kivered, még egy félmarék búzalisztet. Ha megkelt, zsírral jól ki kell kenni a tepsit és beleöntöm és abba még hadd keljen.
- És megsütni nem kell? - bökte ki Sárika, aki szokatlanul figyelt, mert elhatározta, hogy meglepi ezzel a mamát, ha hazamegy.
Nagy kacagás lett a kérdésre.
- Roppant helyes a kis Sári - mondta a kasznárné. - Lassú tűzön!... Összefonta a mellén a karjait, úgy nézett szét. A haja annyira hátra volt simítva, hogy a homlokán fényesre feszült a bőr. Értéktelen szőke haja már őszült is, de olyan fakóra kopott, olyan tarka volt, mint az öreg svájcer tehén, a jegyzőné undorral nézett rá s azt mondta.
- De mit nevetnek azok annyira?
Az urakra nézett, akik összebújtak az asztal végén s nagyon derülten meséltek egymásnak.
- Mit? Mit, de igazán - mondta a kasznárné - no csak kivele.
- Azt mesélem - mondta a jegyző, aki ma olyan jókedvű volt, amilyennek ritkán lehet látni -, hogy bejön az irodába az öreg Ránci.
- Mér híjják ezt Ráncinak?
- Hát nagyon ráncolja a felesége... Szóval, azt mondja, hogy fia született... Jól van. Mi lesz a neve? Hát - Hermuska... A segédjegyzőm, ez jóvérű gyerek, azt mondja neki, micsoda beszéd az Roth bácsi, Pista lesz!
Óriási kacagás tört ki, mindnyájan lálták az öreg zsidót, a görbe pájeszes fejével s annyira hatott rájuk a vicc, hogy percekig nem tudott senki szólani a kacagástól. Csak a jegyzőné volt komoly, nem tudott nevetni a viccecskén.
-- És beleegyezett a Ránci?
- Bele, csak azt kívánta, hogy ő hadd híjhassa Herckinek.
Újabb kacagási roham.
- De mondott az öreg egy jót - folytatta a jegyző -, hogy azt mondja, csak azóta tudja ki a részeges asszony a faluba, mióta háború van.
Erre megint nagy kacagás tört ki. Úgy nevetett mindenki, mint a duda, amelyből bőven ropog ki a legkisebb nyomásra a hang.
- Persze azelőtt azt mondták, hogy az uruknak viszik a pálinkát.
- Ha; nagyon fellendült itt most a világ, mióta hadisegély van. Azóta úgy fogy a rom, meg a tea, meg az angol keserű, meg a sárgacukor, hogy csoda! És glatt kötényt vesznek ez a divat, nem a surc.
- Az igazat megvallva - szólt a kasznárné -, én azt hiszem, hogy nem jól csinálták ezt a hadisegélyt. Hamar kezdték. Hiszen mindenki el volt itt látva télire, legalább ebbe a faluba egyet se tudok, aki rá lett volna szorulva. Igen, most kellene kezdeni, márciusba és most is ahhoz kötni, hogy aki dolgos, munkába áll, annak adni, de a henye népet hízlalni, az csak nagy ostobaság.
- Hadd legyen nekik is jó dolguk egyszer - mondta a jegyzőné.
A kasznárné neki állott vitatkozni.
- De fiam, nem akarnak leszerződni aratási munkára. Nagyon okosan tette az alispán, hogy rájuk riasztott. Most már talán több kedvük lesz, hogy ki van rakva a plakát, hogy nagyon csalódnak ebben a számításukban, mert a törvény értelmében ki lehet minden le nem szerződött embert napszámba rendelni. E kell. Hát nem borzasztó, hogy ezer, kétezer koronás ökrök hat esztendős gyerek-béresekre maradnak?
A jegyzőné hallgatott, csak nézte, nézte ezt az asszonyt s igen bosszantotta, hogy a férfiak hogy helyeselnek neki. Nem, most már igazán le kell tromfolni.
- Mikor voltatok Kállóban? - kérdezte hirtelen.
- Bizony a tavaszon még nem voltunk. Tudod kevés az iga, nem lehet a lovakat megkapni egy napra sem. Mindent besoroznak a katonasághoz, de hisz ezt fej nélkül csinálják. Nálunk már harmadik esztendeje rossz a termés, mit akarnak ezek? Ha most elviszik a munkás kezet, elviszik a munkaerőt, akkor aztán süthetik a makkot, nem tudom mit eszünk jövőre. Hacsak Dugó szomszéd varjúval jól nem lakat.
Nagyot nevetett hozzá. A falu mögött egy szép tölgyes erdő van, amely rakva varjúfészekkel. A fekete varjak olyan töméntelen bőségben laknak itt, talán az egész Nyírséget innen árasztják el. Nagyra nőnek, kövérre híznak s fényes kék tolluk minden rögön ott csillog. Nyár elején, mikor a fiókák tollasodni kezdenek, a parasztok neki esnek az erdőnek s megkopasztják a fákat, két rúdra aggatják fel az összekötött fiatal varnyúkat s eladják a faluban. Dugó, a komikus vén paraszt tavaly 3000 varjút szedett ki. A jegyzőné visszaszorult némaságába, a kasznárné és a ura úgy fölnyíltak, hogy a szó csak úgy ömlött belőlük.
- Bár ne volna annyi varjú - kiáltott a kasznár -, mind kieszi a vetést. Hirdetnek most valami Toxatint, nálam is járt az ügynök, hogy rendeljek belőle. Ha abba pácolja az ember a szemet, nem eszi meg sem a rovar, sem a varnyú. Hát én egy kis számítást csináltam, hogy mennyibe kerül nekem az őrzés, a puskapor és a veszteség, ami mégis csak van s úgy láttam, hogy ha jó az a Toxatin, érdemes volna venni. Mondtam aztán, hogy küldjenek egy félmázsát, de csak abban az esetben, ha írásbeli felelősséget vállalnak, hogy nem kell a varjútól őriztetnem a vetést. Hát kérlek, egyszer csak megjön a Toxatin és nem jön a jótállás, ohó komám így nem alkuszunk. Nem váltottam ki. Ott hevert az állomáson vagy két hétig és folyt a levelezés. Írt az ügyvéd egyre másra. De biz én nem váltottam ki, így aztán elvitték. Úgy látszik itt van Nyíregyházán, mert most nyakra-főre jön a hirdetés minden lapban, hogy a gazdáknak e való.
Nagyot nevetett hozzá. Olyan teleszájjal mondta el, oly bőséggel, olyan tűrhetetlen uralkodással, hogy a jegyzőné szinte beteg lett tőle. Milyen hallatlan szemérmetlenség, hogy ezek betelepszenek ide és egyszerre mind a hárman beszélnek. Az asszony neki, a kasznár az urának s a lányuk ott a zongoránál Sárinak. Dicsekedés borzalmas áradata zuhog belőlük. Ezek úgy meg vannak elégedve magukkal, az életükkel, a világgal, mindennel amit csak észre vesznek s elmondanak, hogy undorodás fogja el az embert, mint a túl kövér hústól. Ezért híja meg őket az ember, hogy kifújhassák egyszer magukat kedvükre? Hogy ők önthessék ki valaki előtt a bennük felgyűlt örömet és dicsekvési vágyat? S ezt úgy kell eltűrni, mintha bilincsekbe volna verve az ember a saját lakásában!
Igen rosszul érezte már magát. Még szótalanabb lett, mint rendesen, barna bőre egészen befeketedett s a szemei fölfordulva égtek, parázslottak. Mégis nem szép, ha valakinek háborús időben ennyire vidám és boldog az élete. Az ember igazán, isten őrizz, de kíván valami munkát ezeknek a nyakára, hogy hadd tanulják már meg egyszer, hogy mi a gond, a baj, a futás és különösen az éhség.
- Veszünk egy hintót kedvesem - mondta egyszerre egész váratlanul, oly egyszerűen, mintha azt mondaná, hogy veszünk már új cipőt, mert a régi kilukadt.
- Hintót? - mondta a kasznárné álmélkodva, mintha főbeütötték volna.
- Üvegeset.
- Ne beszélj.
- Igen. Tudod én nem tudok parasztszekérre ülni. Berci ugyan felültetne, mert neki a legkisebb az ilyesmi - nincs érzéke hozzá. De én inkább nem megyek sehová, minthogy kényelmetlenül tegyem. És ha már kocsit vesz az ember, nem tudom, hogy mért ne vegyen hintót, ha alkalma van rá.
- Érdekes.
A jegyzőné hátradűlt a székén s úgy élvezte e pillanatot. Üveges hintó. Falun. Mintha ott ülne a puha ülésen és nagyokat lendítene rajta a gidres-gödrös úton a finom rugó. Kinéz az ablakon az apró házakra, a zöld mezőre, olyan úri megelégedéssel nézi le a bajos, gondos embereket. Üveges hintó. Már ez a két szó olyan varázslatos. Tudja isten, miért zeng oly szépen ez a két szó, üveges hintó. Fényesre van mosva az oldala és címer van ráfestve, Bercinek igen szép címere van, egy kar három liliomszálat tart, az ő családjáé sokkal ormótlanabb, kecskebak zöld mezőben. Mindenesetre a Berci címerét kell rátenni - azazhogy a hintóra nem szokás a címert, csak az ötágú koronát s a monogramot... Üveges hintó!... Báloknak illata száll e két szóban, lánykori színes flörtök, ábrándok, nyüzsgő álmok. Elfeledi az ember a rideg és szomorú mát, az öregséget, az idő múlását, a sok gyerekkel való vesződséget, a piszkos hálószobát, a házban töltött szomorú és szürke napok végtelenségét... Üveges hintó megy a fasorban, lassan és léptetve, ezüst lószerszámmal a két paripa. S az ember virágot tart a kezében, míg hátradől a plüsspárnákon. Az üvegablak leeresztve, friss levegő csap be és mezei virágok illatát hozza. S egyedül ülni ott... vagy párosan. Kéz a kézben... Vagy a kis lányokkal legalább. A jó, drága kis gyermekekkel, akiknek sima lesz az élete és boldog... Üveges hintóval kezdődő élet... Az övé csak végződik, csak befejeződik azzal...
Mit is mondott ki ebből és mit gondolt el és mi volt, amit ki sem gondolt, csak eláradó szívvel sejtett. Nem emlékezett semmire, csak akkor eszmélt fel, mikor felállott a kasznárné s azt mondta.
- Fiam, gyerünk már haza.
- Hova siet nagyságos asszony - szólt ijedten a jegyző, aki most kezdett belemerülni a tárgyalásba a kasznárral.
A jegyzőné ott maradt a székén, elálmodva magát. Nem volt ereje lankadt kövér, puha testét megmozdítani. De látta, hogy a kasznárné gyorsan és sokat beszél az urával az ebédlőszekrény előtt. Ugyan mit beszélnek. Ugyan hogy nem sül ki egy asszonynak a szeme, hogy a másik asszony jelenlétében annak az urával beszél.
Szórakozottan odafigyelt, mint egy elfeledett, árván maradt, elátkozott királykisasszony, a lányok csevegésére. Úgy érezte magát, mintha nem ő volna ő, mintha a lélek be volna varázsolva egy elöregedett szétmállott idegen testbe, de a lélek azért friss maradt és könnyű, csak éppen nem bír ezzel az anyaggal, amely rá van tapasztva. Fiatalnak és üdének érezte magát és boldognak s mintha már meg volna az üveges hintó, amely kárpótolni fogja egy hosszú élet minden tűréséért. Látta a durván festett nagy szobát, látta a fényes petróleum lámpát - ilyen idők! Hatvan krajcár egy liter petróleum - s hallotta a lányok fulladozó kacagó pusmogását:
- Hogy fogunk bálozni? - így Sári s nevet.
- Öregek vannak elegen, már mondtam, hogy öreghez fogok férjhez menni - ihogta a kasznárék lánya.
- Gazdag legyen?
- Asse.
- Csak öreg?...
A két lány bizarrul, teljes lélekből kacagott.
- A fiatalok elesnek.
- Majd importálnak férjeket.
- Egy szép szőke angolt.
- A Pityika te, elég öreg?... Nem vitték el katonának?
- Tényleg az itthon van, te azt meg fogom hódítani.
- Milyen jó dolga van ennek a diónak.
- Miért?
- Mézbe fürdik.
Édes kis semmi fecsegők.
Bánat fogta el. Nem, nem, ő már nem fiatal többé... Valami éteri emelkedettséget tud érezni, valami különös kiszakadást a földi dolgok zagyvaságából, de ezt a naiv, ezt a rendkívülien hullámzó friss kedélyt... Ah, soha ezt nem nyeri meg többé...
Felállott, jobban mondva feltápászkodott, nehézkes kacsa mozdulatokkal átdöcögtette magát a szobán, az ajtóhoz, minden csontja nyögött, nyálkásan volt összetapasztva, csak úgy lógott a puha hájas testében, mint a csont a kocsonyában. Bement a sötét szalonon át a hálószobába.
A gyerekek hancúroztak. A legnagyobb fiú olvasott, belekönyökölve a könyvbe, fel sem ügyelt, hogy az anyja bejött. Béla hosszú hálóingében az ágy tetején állott és grimaszokat végzett, amin a két kicsi lány szakadásig kacagott. Kacsát csinált a falon, ami bekapja a kicsik árnyékfejét s azok úgy rettegtek visongó kacajjal, mintha igazi állat az igazi fejüket kapná be.
- Még nem alusztok?
- Még apuka fog szépet mesélni.
- Jaj ti még arra készültök?
A gyerekek odafigyeltek Bélára, aki most farkast csinált magából és úgy ugatott, mint egy kutya. Hallatlanul kacagtak rajta.
Az anya szórakozottan nézte őket. Egészen oda volt az aléltságtól.
Üveges hintó!... Nem, neki már nem lesz üveges hintója... S minek is lenne... A fiatalságot nem hozza vissza...
- Imádkozni gyerekek... Az atyának, és fiúnak és szentlélek... Na ne nevess Olgica...
- De ha nem lelem az ujjamat.
- Siess... Az atyának... Nem akarsz Olgica? Akkor csak te Margitka.
- Az atyának, és fiúnak...
- Olgica ne komédiázz... és ami mindennapi kenyerünket... Olga ne aludjál... hát megbolondultál... mint mi is megbocsátunk... az ellenünk vétőknek...
Azért jó volna, legalább ennyi elégtétele lenne, hogy üveges hintóban...
- Te óvtad éltemet... én istenem benned vetem... minden... reményemet... Már Olga alszik, no csak magadban Margit...
De Berci azt nem veszi meg neki. Berci soha sem tett meg semmi áldozatot. Sose kereste a felesége kedvét... Szégyelli, hogy ilyen formája van a feleségének, mintha ő valami gróf volna... és nem ő volna az oka, hogy annyi gyerek...
- Adjon isten jó éjszakát... és a szegény katonánknak... Amen.
Ah, csak még egyszer lehetne kezdeni az életet... akkor majd utána nézne, hogy üveges hintója legyen, ne kilenc gyerek... Minek élnek ezek is, szegénykék...