Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 7. szám · / · Móricz Zsigmond: Az üveges hintó

Móricz Zsigmond: Az üveges hintó
Elbeszélés
I.

Gyönyörű koratavasz reggel volt kinn. Az utca kissé megelevenedett, a tócsák felszáradtak s fiatal kutyák kergették egymást a puha szikkadt földön. A Matusik gyerek egy nagy kék pléhfazekat kötött a nyakába és két fakanállal verte, dobolt az ablak alatt.

A jegyzőné, maga sem tudta, hogy esett, kinézett az ablakon, a száját felcsücsörítette, a szemöldét felvonta, sima homlokán két mély ráncot érzett meg, arra leeresztette a szemöldökét. A levelet szórakozottan tartotta a kezében, ahogy egy kövér, öreg pincsi tartja az első lábát, ha mélázva várja a sors fordulását.

A háta mögött a húga és a gyerekei veszekedtek. Sári a két kislányt öltözteti, ügyetlenül, mint szokta és sok bajjal s a piros szalagon egyszerre nagy veszekedés kerekedik.

- Ez az enyém - visítja Margitka s elcsikarja a szalagot, fehér kis arca haragosra húzódik és gyűlölködve, ellenségesen tartja a zsákmányt.

- De Olgicának jobban illik, mert ő barna, neked a szürke illik jobban.

- nekem nem a szürke, nekem a piros.

- Úgyis Olgicának kötöm be.

- Nem Olgának, nekem.

- Neked egyáltalán nem kötöm be.

- De.

- Ha Olgicának nem, neked sem.

- De igen.

- Hát kösd be magadnak!

A négy éves csöppség egy fél pillanatnyi habozás után belátja, hogy ő nem tudja bekötni, parancsolva kiált:

- Te kötöd be.

- Látod Olgica milyen jó, ő nem nyafog.

- Én is jó vagyok.

- Te rossz vagy.

- Jó vagyok!... - s a gyerek toporzékol és bőg.

- Na jó, hát nem vagy rossz, nem vagy rossz, nem szabad ilyen irigynek lenni.

A kis lány nem érti azt a szót, hogy irigy s nem reagál rá. Tetszik neki, hogy övé a szalag, forgatja és nézegeti. A kicsi szeretné megkapni a nagy piros szalagot, de csakugyan nincs joga rá, mindig a Margitka hajában volt, három éves ravaszsággal azonban bölcsen kerüli meg a dolgot.

A Margitkáé a kis piros szalag - mondja valami édes és álnok gyöngédséggel.

De Margitka azonnal átlát a szitán s mérgesen szól:

- Az egy rongy, kidobom a fenébe.

- Hova te? - szól rá Sári szigorúan.

- Az egy rongyos, bongyos... - dünnyögi a kicsi.

Az eladólány ereje és tekintélye vékonyságát érezve, ellenséges hecceléssel nézi a négy évest, aki széles piros szalagját kéjesen hajtogatja meztelen kövér kis karjain.

Légy boldog a piros szalagoddal, játszhatsz vele egész nap!

A makacska földuzza a szájacskáját s lesütött szemöldökei alól vadul néz:

- Te vagy a legrosszabb ördög!

Sári nevetéssel akarja pótolni a tekintélye híját, lehajol hozzá és nevet.

Olgica közben a kis fekete cicába botlott, édes kacagással kiáltja:

- Belebotlottam a cicába!

Margitka menthetetlen rosszkedvében nem tűr vidám hangot.

- Nem is cica, ördög! - mondja durcásan.

- Nem ördög, cica.

- Neked ördög.

- Nem ördög, cica.

Sárika meggondolta a dolgot, békülő hangon kezd.

- Jó hát belekötöm a hajadba, de holnap az Olgicáéba.

- És holnapután az enyémbe - mondja durcás béküléssel a kislány s húgát nézegeti. Egy nap az Olgicáéba, egy nap az enyémbe.

S hirtelen könnyekkel telik meg az apró kék szeme. Sír a meghatottságból, hogy ennyi jóságba belemegy, úgy meg van hatva, mindig az övé volt a szalag, ez most tőle jóság, adakozás, nemesség, hogy osztozik a sajátján...

- Jaj de széles - mondja, s nem bír betelni a vagyonának csodálatával - egy baba övnek is elég volna, olyan széles.

- Ejnye, nem bírlak ma megfésülni... - mondja Sárika s restelli magát a nénje előtt, aki a levéllel visszafordul az ablakból, szó nélkül keresztül megy köztük elnehezült, kacsázó lépéseivel s bemegy jobbra a szalonnak nevezett hideg szobába.

Maga sem tudja miért jött ide. Körülnéz. Egész télen nem fűtöttek benne! Hideg, a télből itt maradt fagyosság, kissé nyirkos levegő van benne.

Nem érezte magát otthon soha ebben a szobában. Széles is, vastag is, előre esett hasú, megérezte, hogy barhet pongyolája rendkívül piszkos, csak úgy csorog róla a szenny, de hát aki kilenc gyermeket hozott a világra s nevelt fel, az nem öltözhet úgy, mint egy dáma. Így szokta vigasztalni magát, de most savanyú lett a szája íze. Felnyitotta az asztalon a fénykép albumot, amelyben ott volt a nagyapa, meg a nagymama, a hatvanas évek magyar ruhájában, aztán ott volt sorra mindenki. Ott voltak ők is az urával, milyen suta kis segédjegyző volt ez akkor a kétfelé fésült hajával... Most már egészen tele van ráncokkal az arca... akkor még olyan volt, mint egy fiatal bornyú... És ő milyen szép volt. Igazán, nem hiába mondják, de még itt fiatalon nagyon hasonlított Fedák Sárihoz... Éppen olyan hosszas kövéres arc, olyan rejtelmesen néző szemek... S milyen fess volt az a ruha... Magas fehér nyakkal. S a termet, a termet... Nem kellett akkor fűző sem, olyan karcsú volt, milyen cárt... Persze ha a kilenc gyermekét egymás tetejére állítanák, magasabb torony volna, mint a falu tornya... S ez mind ő belőle jött... Aztán az ember őrizze meg a fiatal karcsúságát...

Szórakozottan fordított az albumban. Egy borbélyosan kisütött bajszú fiatal ember kellette magát a szemébe, graciózusan mosolyogva. Ah, hogy elbiggyesztette rá most a száját, pedig valamikor..., jóisten, ha Berci tudná, hogy a negyedik gyerek idején milyen válságokon ment keresztül ennek az unokatestvérnek a személye és bájai miatt... Mindenkinek megvan a maga regénye...

Becsapta az albumot s újra az ablakhoz állott. Sose szokott kinézni, mindig idebenn ül, itt van elfoglalva a ház dolgaival, igazán ha a pinceajtó benn volna a konyhában, akkor fél esztendeig sem lépne ki még az udvarra sem... És most egyre az utcán a szeme... Az utat nézi, amelyről már felszáradt a sár, a tél mély kátyúk helyén omlik, porlik a föld... Szinte hallja távolról a kerék robogását, könnyű, pirosra lakkozott kerekekét s vékony csilingelést hall, finom kis ezüst csengők csingilingjét...

Átment az ebédlőbe. Ott volt a hosszú zongora a két ablak között, régi-régi pesti zongora, olyan sima és hosszú, mint egy koporsó... Hangok vannak benne eltemetve... Ezen tanult volna zongorázni valaha, de két esztendeig nem kaptak zongorahangolót, azután meg elköltözött a faluból a papkisasszony, aki tudott zongorát tanítani... Pedig ő úgy szeretett volna tudni zongorázni. Az nagyon úrias, ha valaki csak leül a zongorához és felnyitja és csak elkezd zongorázni...

Az ebédlőszekrénynek nyitva volt az ajtaja. Félig kinyitva. Nem emlékezett rá, hogy ő mikor hagyta benne a kulcsot... Az igaz, nem nagyon dugdosta, a cseléd ügyetlen, de legalább nem lop, vagy hát eddig nem vették észre.

A gyerekei se tudnak zongorázni. A szemtelen kölykök. Egybe se lehetett beleverni a kilenc közül, egy kis zongorát. Csak lövöldözni, azt igen. Az apja puskájára pályázik minden fiú, de az anyjuk zongorájától úgy menekült még a lány is valamennyi, mint az ördög a tömjéntől...

- Nem veszi az meg - mondta magában mély kedvetlenséggel s a levélre nézett, amely még mindig a kezében volt. Egy ismerőse írja benne, hogy Hídvégi doktor (azelőtt Hidvéger volt), most a háború miatt el akarja adni az üveges hintóját, ötszáz forintért meg lehetne venni az ezüst lószerszámmal együtt...

Megdörzsölte a szemét.

- Nem törődik én velem annyit Berci, ezért a bútorért is mennyit kellett harcolni - s megsimogatta a szemével az olcsó, de nemrégen még modern, kígyózó vonalakkal tele rajzolt s zöld üveggel díszített ajtójú ebédlőszekrényt, amely félig nyitott kis ajtajával olyan idegenül s elveszetten állott a nagy szoba kis sarkában...

Az ura lépéseit hallotta meg a folyosón s hirtelen, mint aki valami érdekből jár kedvében valakinek, erőt vett magán, jókedvű lett s kilépett az ura után az ebédlő üveges ajtaján át a tornácra.

Csakugyan az ura volt. Milyen toprongyos volt az erős napfényben, amely odasütött a tornácra.

Visszanézett az ajtónyikorgásra. Kedvetlen volt az arca, fáradt, egy csöppet sem mosolyodott el, hogy őt meglátta.

- Erről a kertről sose fog lemenni többet a víz - mondta kelletlenül. - Pedig még harmadéve mennyi krumpli termett benne.

A lejtős udvar végében, a rácskerítésen túl ott volt egy kis tó, amely most elég nagy volt, a tavaszi olvadásoktól s a talajból felgyűlt vadvizektől.

- Hanem most meg fogom mondani, hogy adjanak helyette valami kárpótlást. A temető mellett ott van a községnek egy darab földje, azt ideadhatják.

Az asszonyt bántotta, hogy az urának rossz kedve van. A hintóval bizony nem lehet előhozakodni. Sajnálta, hogy kijött a napfényre. Már egész vakondoknak érezte magát szegény, bántotta a szemét a tiszta napfény s restellte magát az őszinte világosságban a reggeli lompos pongyolájában, amelyben igazán olyan volt, mint egy barna vakondok.

Bementek a tornácon végig a kisebb ebédlőbe, amelyet azért használtak szakadatlan, mert a konyha mellett volt. Csak akkor nyugodott meg, mikor már bent volt a rosszul világított szobában, amely igen emlékeztetett a börtönökre, a hátulsó falon levő magas kis ablakaival s a mély padlójával, amely alacsonyabban volt, mint a tornác téglái. Apró ágyak voltak a fal mellett, középen egy alacsony széles asztal megterítve rendkívül használt abrosszal, amely sose került le erről az asztalról.

- Kati hozzál be egy csésze teát - kiáltott ki a konyhába, ahonnan nagy libagágogás hallatszott be, hogy az ajtót kinyitotta.

- Micsináltok avval a libával, nem hagyjátok tojni! - kiáltott be mérgesen.

- A Béla úrfi vesszővel piszkálja.

- Ejnye Béla, hagyjad azt a libát tojni. Nézd csak, hogy béleli azt a libát, még kiszedi a szemed.

Behúzta az ajtót, ennyi volt a megszidás. Az ura érzett valamit, hogy bele kellete szólani, de már megszokta, hogy akkor reggeltől estig egész életében egyebet se tegyen, csak hogy a feleségének a gyöngeségét pótolja.

- Mit írnak Kállóból? - kérdezte inkább, hogy neki ne kelljen esetleg magáról beszélni.

- Semmit - mondta az asszony -, csak sok idejük van, hát firkálnak... neked mi bajod van, Berci?

- Áh, csak méreg van velük. Nincsen az embernek elég dolga, ezzel a hadisegéllyel több bosszúság van, mint akármivel... Most is jön Blau és azt mondja, hogy az egyik bérese azt írja a feleségének, hogy kedves feleségem, írd meg, hogy kapod-e a segélyt, mert ha nem kapod, majd a jegyzőnek a talpára veretek.

- Ejnye - mondta rá az asszony indignálódva. - És kap segélyt az asszony?

- Hogyne kapna, hát mindenki kap, akinek jár... Ezt nem írják meg... Ezt írja meg az Est... Most jöjjön ide a cikkíró és nézze meg, hogy egy jegyzőnek mit kell eltűrni potyára... Talpára veretek...

A lány behozott egy kék pléhcsuporban teát.

- Hát ilyen csuporban kell ezt hozni?... Istenem, ha magam nem teszem meg, akkor semmi sincs. Hát szoktunk ebbe a csuporba teát hozni az asztalra?

- Add csak ide - szólt a férfi s négy kocka cukrot tett a teába. - Mégis mit írnak? - kérdezte figyelemből.

- Ah, ne érdemes róla beszélni se...

A férfi nem ok nélkül volt figyelmes, szórakozottan kavargatta a tehát, aztán kibökte.

- Meghijhatnád ma estére a kasznárékat.

- Én?

- De csak úgy véletlenül... Csak hogy jöjjenek át vacsora után az asszonyok, akkor eljön az ember is.

- Mit akarsz a kasznárékkal.

- Nem akarok semmit.

- Nem szeretem azokat az asszonyokat...

Az ura szürcsölte a barna teát. A szemöldökét felhúzta magasra, alacsony, hajdan oly sima fehér homlokán mély ráncok voltak, a haja még most is ketté van választva középen, de hogy ritkul... Istenem, hogy ritkul...

- Nagyon flancosak, mint hencegnek nekem. Én nem tartom őket magamnál különbnek.

A két kislány még mindig az öltözés bajaival volt tele. Az asszony odament az ajtóhoz, mert egyre jött-ment, mint szokott, sose ült le, amikor az ura itthon volt, mert arra szokott, hogy mindig kéznél legyen.

Benézett az ajtón, a nagyobbik, a Margitka, a díványon állott a fali tükör előtt s abba nézte magát. A haját tépegette elöl a homlokán s veszekedett.

- Nahát itt semmi sincs itt.

- Úgy vagy szép - mondta Sári, aki még elég fiatal volt ahhoz, hogy ne unja a gyerekekkel a szakadatlan szóharcot.

- Nem szép!!

- Nem kell neked még szépnek lenni.

- Nem szép. Csúnya, csúnya, a flizura. Csúnya, csúnya.

- Dehogyis, te mindenképp a legszebb vagy a világon.

- Csúnya, csúnya! - s a körmével tépegette a homlokába az apró hajakat, hogy frufruja legyen, amilyen a kasznárék kis Böskéjének van, attól irigyelte meg.

- Ha látnád, hogy hátul milyen copfod van, olyan nincs akárkinek!

- Csúnya, a legcsúnyább.

- Csúnya.

- Majd anyuka megmondja.

- Csúnya, csúnya!...

- Hogy örül neki, ha a másikat bosszantja - mondja az anyja kis szemrehányással a lánykájának s ott hagyta őket az elintézetlen üggyel.

- Szeretnék beszélni a kasznárral - mondta a jegyző, aki jól hallotta a gyerek kellemetlenkedését, de ő is hallatlanná tette, örült, ha nem kell beleszólani valamibe.

- Jól van, ha akarod - rántotta meg a vállát az asszony.

- Tudod, hogy ő a kezesem, hát muszáj vele jóba lenni. Különben most valamit akarok is vele...

Maga elé nézett gondolkodva. A felesége kicsit elnézte, szerette volna az üveges hintót említeni, de látta, hogy már megint valami seften jár az urának az esze. Jobb szóba se hozni a dolgot, mert azt fogja rá mondani, hogy luxus... Majd talán este... Csakugyan még jó is lesz, ha itt vendégek lesznek, talán jobban hozzá tud férni az urához egy jó percben.