Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 6. szám · / · Figyelő
A jó színészt főleg két tulajdonság jellemzi: az intuíció s a sokoldalúság. Mindent lát, mindent megfigyel, akaratlanul is, s aminek csak kis ujját látja meg, kitalálja hozzá az egész alakot; emellett mindent meg tud játszani, a legsúlyosabb Ibsen-hőst éppúgy, mint Szellemfit, mert a jó színész egy kicsit mind Szellemfi. A közönség, aki a színész sokféle alakítását is típusba tudja tömöríteni saját használatára, ha, mondjuk, mindig hősöket játszik, s a kritikusok, akik a folytonos közelről való nézésben természetszerűen elvesztik a távlatot, néha igen meglepődnek. De bizonyos távlatból s egy kissé a régibb magyar színészet történetének ismeretével semmi sem természetesebb, mint a meglepetés, csak abban van valami, hogy éppen ez a meglepetés következett be s nem más. Egyik ilyen rendkívül érdekes meglepetés volt (bár, sajnos, viszonyainknál fogva nem sokan tudnak róla), mikor a legnagyobb magyar paraszt-színész, Szentgyörgyi István, Echegeray valamelyik darabjában egy agyalágyult előkelő urat játszott; ilyen meglepetést hozott Jászai a Lady Windermere-ben, vagy Pethes Cyrano-ban, sőt Barrie Egyenlőségének Crichton-jában s még inkább a javíthatatlanul, de nemesen koturnusos hős, Ivánfi, A hálás utókor Adolf-Alfréd-jában.
És most Csortos a Zsuzsi kisasszonyban, Martos-Bródy-Kálmán igen kedves, mulatságos, ötletes és bájos zenéjű operettjében. Falsettit játszta, a kényeztetett tenoristát. Alakítása amilyen merész, olyan finom; bár a legbolondabb énekes bohózatban sem halványulna el, egy előkelő vígjátékban sem lenne rikító. Borzasztóan nevettető és szinte aranyos. Ahogy színre lép, minden figyelmet magára irányít s másoktól mégsem von el semmit, úgyhogy elgondolás és kivitel dolgában a legötletesebb és legdiszkrétebb alakítások egyike, amit csak láttam.
A hírneves énekes alakját a Szegény Jonathán-ban még égnek álló, borzas hajjal, nyakán nagy olasz sállal s éppen berekedve ábrázolták. Falsetti állandóan kissé rekedtes, folyton torkát tapintja, hangját próbálja, kis sípocskákba fúj, de amint az első felvonásban frakkosan megjelenik, nyakát födetlenül hagyja a széles lehajtott gallér, s a födetlen nyakon egy vékony, medaillon-hordó bársonyszalag abroncsa látható, fülében egy-egy apró brilliáns függő, kivágott cipője csatja gyémánt, kézelője csipkezuhatag, egyébként teljesen korrekt, elegáns megjelenés. Az effeminált férfi. S ez a picinyeskedő nőieskedés abban a szép, erős és deli férfiban oly ellenállhatatlanul kedves komikumot jelent, hogy csak valamivel több rivaldatempó s az összjáték felborulna. Ebből a nőieskedésből egy pillanatra sem esik ki, még a suszterlegény jelenetben is meg tudja őrizni. A második felvonásban egy meggyszín brokát hálóköntös s egy ugyanolyan s ugyanúgy fehér prémmel szegett szinte királyi sapka van rajta; karján kis csörgők karperece; fejét némi "negéd"-del veti ide-oda s tiltakozásul harmonikus csörgőcskéit rázza kinyújtott két karjával; de a hálókabát alatt egy világoszöld, nagyszerű szabású zakó, amely amikor előtűnik, az ember azt várja, hogy egy francia vígjáték gavallérját fogja tovább játszani. Aztán hattyúprémes, bő, finom és chiné sávokkal ékes, drága női kabátban lép a színre s egy kis fehér farkincát lóbál tizenhat éves lány önkénytelen bolondosságával orra előtt, de arca komoly, sőt kissé szenvedő is. De ami a legmulatságosabb, a belső termeibe vezető ajtófélfáján két kis keleti kolompocska függ, amelynek ütőjét mindig megbillenti, valahányszor arra megy. Művészi, gyermekes szeszély. Azt nem is említem, hogy van egy kis pisztolya, amelyet háromszor is ráfog a sértőre, el is süti, de a revolver nem durran, hanem lágy peccentést hallat ötször-hatszor. Ez a revolver is annyira benne van a stílusban, hogy ellenállhatatlanul nevettető. S mikor így, mint hősi támadót (ekkor is mily keveset mozog, mily lágyan!) kituszkolják, fegyveres kezével is beleüt a kolompokba. Az ember azt hiszi, hogy meg kell szakadni a nevetéstől. Persze, az ilyen játék nem a karzatnak szól s Csortos az első operett férfiszínész, aki nem a kakasülőnek alakít. A nőkkel, akik rajonganak érte, ha nagyon kedves akar lenni, gyöngéden pofon legyinti őket, egyébként alig ér hozzájuk. Szegényke, kissé blazírt. Ha köhint, felhúzza egyik szemöldökét s egy picinyke "eh"-et sóhajt. Az egész darabon át különben úgy tud affektálni, mint valami ártatlan bakfis. Romlatlan szívű, affekta kis majom ez a szép, délceg, erős alak. Impayable! A harmadik felvonásban, mint bukott nagyság, szárközépig érő női kabátban s női posztósapkában jelenik meg; a sapka alól dúlt karikákba gonddal göndörített tincsecskék kandikálnak ki s végül suszterlegénynek affektálja magát. Kétségbeesése, lemondása, melyet "művészi szeszély"-nek nevez, lányosan groteszk és précieux.
Mindent összevéve, a nőiesség és preciozitás az alapötlete, amelyet a legszigorúbban, megtorpanás nélkül, de finoman s a legcsekélyebb erőlködés nélkül, szinte öntudatlan következetességgel visz keresztül.
Moličre tudott olyan alakot írni, mint amilyennek Csortos Falsettit megjátssza.