Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 6. szám
Álom-mázsát hordok magamban
S mint ragyogó, sulyos kisértet
Nézetegetm a maiakat
És imdkozva látok, mérek.
Ha mikor én álomba botlok
(Nehéz az álom mostanában)?
Mindig aféléket képzelek,
Hogy az Élet izlik a számban.
Hogy az Élet izlik a számban
S szivem vérétől messze-messze
Csörgedeznek kicsi patatkok
Én szivemnek vérével festve.
Valahol mintha fönt-fönt volnék,
Érc-oszlopok s gránit-bálványok
Szilárd talpazatát érezem:
Valamely Isten-fejen állok.
Valamely Isten-fejen állok,
Mert így birom a birhatatlant,
Mert így birom el a szivemet,
Ezt a jó és mégis rossz katlant.
Állok, várok, nézek riadtan,
Sehogysem bizok az Időben
S a fájdalmaim kiömlenek
Áradt tavasz-vizekként bőven.
Testem, ez a szent, kényes szerszám,
Mint valami ördöngős posta
A Most-Idők rémületeit
Előre és magával hozta.