Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 6. szám · / · Tersánszky Józsi Jenő: A gyilkos

Tersánszky Józsi Jenő: A gyilkos
6.

Este megint ott ültek a Jávorszkiék padján. Vojnyik és Juhász is egy fiával. A pad alatt egy üveg gugyi volt a férfiaknak s beszélgettek, Jávorszki mesélt hosszú történeteket ifjúkorából. Hogy volt ott, mikor ő, mint kis nyálas legényke, három esztendőt töltött a borgói hegyekben. A bánya több mint négy óra járás volt a falutól; hétszámra jártak s csak minden szombaton jöttek haza.

Jöttek-mentek az utcán s a szomszédban most is nyefegett a vidám harmonikaszó s közbe sűrű vihogások. Az asszonynép korán bement feküdni az aprósággal s csak férfiak maradtak a padon.

Juhász nagy templomjáró, énekes s hiszékeny, alázatos s hibás beszédű ember volt. Éppen valami babonaságról beszélt, nehézkes, furcsa előadásában. Hogy mikor az ő nagyapja meghalt, nagyanyja más faluban volt s aludt éppen. Feje felett a falon lógott egy nagy vaskereszt. Hát egyszer csak látja álmában az öregjét. Hívja őt be a házba, mert kinn mindjárt esik az eső. De olyan elevenen, mint a valóságban. Felébred, felül. Hát abban a percben a nagy vaskereszt cupp! lebukik a falról. Tán agyon is üti nyanyókát, ha ott bukik rá fekve. Csudálatos. Nézik a kereszt akasztóját, hát ép. Másnap tudták meg osztán, hogy otthon épp abban az órában halt meg öregapó.

Juhász meg Jávorszki elkezdtek vitázni. Jávorszki tagadott s mesének vallott minden kísértetet. Juhászt azonban nem lehetett meggyőzni. Vojnyik nem szólt belé, noha mind a kettő neki beszélt. Juhász fia röhögött mindenre folyton s tréfát csinált apjából.

- Na mámost mondok én égyet, hallgassátok ezt - fogott belé egy újabb történetbe Jávorszki. Elébb cigarettát nyálazott magának s kiköpködte a szájába került dohányt.

- Há ott ülünk égy este a bányánál, a karám előtt. Mink fiúk nagy tüzet csináltunk. Az öregek ültek körül, mik fiúk ni hátul. Úgy bizony. Ahun a szél fúj - fordult a Juhász fiúhoz. - Hallod-e? Akkor próbált volna égy ilyen hecke-ficki taknyos úgy hánykolódni az öregekkel, mint mostanság. Ha égy öreg akkor teneked csak intett, hogy hozzál néki égy kalap vizet, égy órajárásról: ne ugortál csak volna. Pofonvág ott az apád előtt.

Jobban-jobban tűzbehozta a Rókát a kitérő, de észrevette magát s folytatta amit kezdett:

- Na oszt mondom ott ülünk. Éppen úgy beszéltünk, mint most ahogy beszélünk. Égyik mondja: van ilyen hazajáró lélek; a másik: nem. Szórúl szó. Hát, elmond az öreg Csula is égyet, nyugtassa isten. Azt mondja, megy égyszer haza. Így volt balkézt a háza a víz mellett és szembe az út mellett a kovácsmíhely. Az egyedül, me a falu feljebb van. Vagy négy napja, hogy meghalt a kovács. Hát megy az öreg. Égyszer, úgy tetszik neki jó messziről, hogy valaki áll a kovácsműhely ajtójában. Nagy, magos, tiszta fehérbe. Miazistencsudája? Káprázik a szeme? Megy közelébb. Ott áll. Még magosabb. Tél volt, holdvilág. A kovácsműhelynek hogy mondják, a színje, meg az ajtó fekete és előtte mondom áll valaki, tiszta fehérbe. Hűj a nemjóját, mingyá abba volt, a kovács lelke. Az öregnek kezdett emelkedni a fejin a sapkája. Mámost micsináljon? Nagy kerülő vissza menni megin más úton, éjszaka, hideg van. Dehát az ott áll. Micsináljon? Má gondolja isten neki ő közelébb megy. Ha megeszi, megeszi, egye meg. Hászen a kováccsal jó barátok voltak; még katonasorba is égyütt. Megy közelébb. Megy oda. Hát akkor látja: egy háromméteres másfélcolos új dészka van odatámasztva a míhely ajtójához. Héjj! fikkom teringette! káromkodik az öreg. Ez volt az ő káromkodása...

Juhász már fészkelődött, tátogott, nyögdécselt alkalmasint, hogy valamit ellentmondjon, de Jávorszki intett:

- Várjál csak oszt, hogy mit mondott az öreg. Hogyha ő mámos akkor oda nem megy, hogy meglássa, hát máig is azt hiszi, hogy az valami lélek volt. És még meg is esküszik neked, hogy látta, hogy mozgott. Me látta. Aztmondja, előbb éppen úgy látta, mintha ki-kinyújtotta vón a nyakát és erre, meg arra ingódott. Na! és volt egy nagy izé. Edd meg!

Juhász felvonta fél vállát: hogyhát ő akkor igazán nem tudja. Vojnyik helyeslőn bólogatott, nevetett és félre köpött. Titkon belsejében egy kis nyomástól könnyebbült.

Csakhogy itt tudták meg, hogy ez csak bevezetés volt Jávorszkitól ahhoz, ami ezután történt s amit csak most készült még elmondani. Ezt az iméntit csak hallotta, de ez már vele történt ugyanaznap este.

De elébb ittak. Kár hogy kiürült az üreg is. Juhász már ásított s felszuszogott s haza nézegetett. Ám a Róka benne volt:

- Na ez jól van, megvan minden - kezdte. - Ez úgy korán este van. Mik fiúk indulunk haza. Má hogy hogy volt, hogy nem, nem tudom, de menni kellett. Setét van, éppen égy-égy csillag. Dehát tudjuk jól az utat és indulunk. Kettő meggyújtja a mécsest. De már amiket hallottunk, mind a fejünkbe járt. Mind a lelkek, meg boszorkány, meg prikulics, mind ezt beszéli égyik is, másik is. Jól vagy, megyünk égyütt már egy órája, kettő. De hogy ne felejtsem, mikor eljöttünk égyik is, másik is tettünk bokrétát a kalapunk mellé. Abbul a havasi eperből; má úgy szárazon, mert ez úgy tavasszal volt, ilyenkor ni. Jövünk ott egy helyt. Ott vagy égy borzasztó nagy omlás. Mind megy az ember égy óráig, puszta fehér kő, fel az úttól egész a hegy tetejéig. Égyszer csak szól az égyik. - Te! Ha!... nem halljátok? - Mit? - Ha!... Megállunk. De halljuk mik is. Valami zörög utánunk. Há milyen a gyerek? Ez is hallja, az is hallja. Halljuk jól na! Jön valami utánunk. Megijedünk. Neki futni. Mind. Ki ahogy bír. Na jó, futunk. Én is mint a többi. Jön osztán ott megint más helyt, hogy égyet égy nagyot kanyarodik az út. "Tolvaj palló", úgy hívják ottan. "Funtye telhárilor". Ott mindig, örökké fúj a szél. Jön égy völgy keresztbe egyenesen a bércről. A patak lenn az istenverésébe a mélységbe és itt meg a szikla. Az út csak annyi, hogy égy szekér elmehet és még meredek is és mondom mindig, örökké fúj a szél. Fenn a sziklán van égy kereszt a kőcsomóba. Valamikor régen égy vándorló legényt megöltek a pakulárok és lehányták a patakba. Azér van ott a kereszt. Hát ennek a helynek is olyan híre van ottan, hogy a gonoszok járnak, meg a másik azt mondja a vándorló legény lelke, meg ilyenek. Na. Mik futunk elöl hárman. Ki ahogy bír. A másik három jó hátul. Egyszer csak halljuk, jajajaj, jajajaj! Na, abba voltunk, azt már megfogta a vándorló legény. De már mik se bírtunk futni. Volt égy Csiszár nevű, ez megállott: má ő nem bánja. Megállunk. -- Má nézzük meg, hát a másikok? - mondom én. - De csak menjünk tovább, de csak menjünk, de csak ne menjünk vissza - mondja aki még velünk volt égy Jonucás nevű. De már akkor utolért futtig-futva a másik kettő. - Melyik kiábált? - Kis Jancsi. - Az ott maradt. Nézünk egy a másra. Má ne hagyjuk el. De Jonucás: csak hogy menjünk. Hát arra ott barátom, ahogy elesett, ott az út mellett, az ijedtségtől rájött a nyavalyarontás. Verdeste magát ott a kőbe, el volt nyúlva. Má felvesszük valahogy és hozzuk. Hát barátom égyszer csak a Jonucás nevű is elkezd szédülni, szédülni, barátom, arra is rájött a rossz baj. Ne menjek el innét ha nem láttam a szememmel.

Kis csend lett, majd Jávorszki ezzel végezte:

- Na osztán legalább, hogy mitül ijedtünk meg? Ami a kalapba volt, a havasi eper, az a száraz giz-gaz. Zörgött, azt hallottuk. Úgy bizony. Észrevettük oszt mi. Mikor tán ott jobban fújt a szél, vagy mi. Máig se tudom. Csakhogy ez így volt...

Vojnyik egyszerre csak elkezdett nevetni:

- Ájájájájáj barátom, má ezt nem hiszem - mondta - ezt má nem hiszem.

Egészen váratlan volt tőle ez a hang. Így szokta kezdeni egyszerre, minden előzmény nélkül ivás közben is, ha kötekedni akart. Pedighát most alig ittak.

Jávorszkit teljesen megzavarta. Hegyes pofáján savanyún kezdtek vonaglani a ráncok s bárgyú s riadt lett tekintete. Egész este kiérdemelte Vojnyik helyeslését, s most egyszerre!... Benn szorult minden tudománya.

- No ne menjek el innét barátom, ha hazudok - csak ezt tudta ismételni egyre.

- Hát azt lehet mondani - felelt rá Vojnyik még bántóbban.

Juhász hol furcsán Vojnyikra, hol jólelkűen a rókára pislogva, ásított s nyújtózott s nyitogatta száját. Végül kinyögte, amit mondani akart:

- Aaöm... adjon isten jócokát. Mejünk má és lefekszünk. - És felállott.

Vojnyik és felállott s rövid adjonistennel Juhásszal tartott.

Jávorszkin látszott mennyire emészti, hogy nem győzhette meg Vojnyikot. Romlott kedvvel, magában vitázva ment be a házba s aludni se hagyta jó darabig sérelme. Forgolódott s egyre jobb és jobb módokra, körülményekre, tanúkra bukkant elméjében, félig igazakra, félig költöttekre, amikkel bizonyíthatná Vojnyik előtt igazát. Lefőzhetné, megszégyeníthetné őt.

Nyáron át Róka egyedül aludt az első házban. Itt hűvösebb, tisztább volt a levegő, mint benn a hátsóban az asszonnyal, gyermekekkel. A szoba pedig közvetlen ki az utcára nézett ablakaival.

Párnákkal s karjával jó magosra alátámasztott fejjel, töprenkedése közben, Jávorszki többször elbámulta a sötétben az önszínűen fehérlő ablakokat. Egyszer, amikor épp behunyta szemét, hallotta, hogy kinn az utcán egyenletes léptek közelednek. Valaki mindjárt el fog menni az ablak alatt.

De egyszerre úgy tetszett neki, ezek a léptek a Vojnyikéi. Ugyan! Hiszen imént látta, hogy bement. Mit keressen most megint az utcán? Biztosan másvalaki lesz - gondolta. Nem érdemes kinyitni a szemét. Mégis kinyitotta. Épp akkor, mikor a léptek a második ablak előtt ballagtak tova s az ablak pillanatra elsötétült. De a tova suhant árnyékban újra csak Vojnyik alakjára ismert Jávorszki.

Ejnye megbolondult?! Hát fel fog kelni most ezért? S kiszaladni az utcára! Már képzelődni fog végül. Mit akar már ezzel a Vojnyikkal? Az alszik nyugton odahaza, ő pedig, így háborgatja vele nyugalmát. Ha nem hitte, álljon belé a ...!

Hanyattából átfeküdt oldalára, eltökélten, hogy aludni fog. De érzékei bizonyságát, hogy Vojnyikot látta, nem tudta magából kibeszélni.