Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 6. szám · / · Tersánszky Józsi Jenő: A gyilkos
Vojnyik Jakab sokáig volt zsellére Borsodynénak s hízelkedő, simándi modorával, mint mindenkinek, neki is bizalmába tudta színeskedni magát. Borsodyné komája lett, két kislányát is keresztelt és sokszor kisegítette Vojnyikot pénzzel is. Legutóbb akkor is, mikor Vojnyik házat vett lenn a városban, a bányaoldalon, kitatarozta, épített hozzá s leköltözött a szőlőhegyről.
De a barátság aztán se bomlott meg. Borsodynét meg Vojnyiknét aztán is mindig együtt lehetett látni a piacon s Vojnyik is sűrűn járt a szőlőhegyre látogatóba.
Az ismerősök, szomszédok közt persze, kivált az asszonynép közt, amint ez már elmaradhatatlan, mindig járta a sokféle szóbeszéd, leginkább arról, hogy Borsodyné odáig van Vojnyik után s hogy akárki meglássa, vége az lesz, hogy Vojnyik egyszer csak otthagyja feleségét s családját és összeköltözik Borsodynéval.
Vojnyikné nem tudta mi hitelt adjon a súgás-mógásnak. Nem éppen csúnya, de Borsodynéhoz mérve igénytelen s kicsikét himlőhelyes arcú asszony volt s nem bírta leküzdeni féltékenységét. A sok postás pedig egyre hordta-vitte a pletykát. Vojnyiknénak azt mondották, hogy nincs is más neve Borsodyné előtt, mint "az a ragyás ifiasszony". Borsodynénak viszont nap nap mellett hallania kellett, hogy Vojnyikné ezt, meg ezt híreli felőle háta mögött s így tovább.
Vojnyiknak persze ilyenformán két asszony is rágta fülét s ha feleségét még könnyen elhallgattatta Borsodyné jótéteményeire, meg adósságukra hivatkozva, vagy akár egy-két pofonnal is, de Borsodynéval utóbbi időben csakugyan meglazult kissé a jó viszony.
Azon a héten is esett éppen valami mendemonda, neheztelés, Vojnyik szombaton, estefelé elindult a hegyre Borsodynéhoz.
Tavasz volt, április vége. A fák javában virágoztak s amennyi gyerek, fiú, leány, mind az utcán volt, seprűkkel, leveles ágokkal, kalapokkal fegyverkezve s nagy lármával s még nagyobb port verve vadászott a karikázva dúgó cserebogarakra.
Vojnyik feje nehéz volt a gondoktól. Hat nap múlva törlesztése volt s a héten belefogott udvarán egy ól építésébe s félbe kellett hagynia, mivel legalább még húsz pengő kellett volna, hogy készre csinálja. Ezenkívül aznap reggel, rájöttek a munkában valami kisebb csenésre s másik két társa kivágta magát, csak őt hordta le egyedül mindennek a főnök; büntetést húzott rá s elcsapással fenyegette.
Ilyen s hasonló bántó gondolatokkal volt teli Vojnyik elméje, miközben kiérve a házak közül lehorgasztott fejjel s homloka alul erre-arra szemlélődve lassan ballagott a sövény mellett.
Szemközt rá, még jó messzire, a patakparti égerfák alatt, négytagú társaság jött, nagy nevetve, hangos beszélgetésben; Borsodyné legrendesebb vendégei. Vojnyik távolról rájok ismert. "Hogyhogy ezek már ilyen korán eljönnek?" - csudálkozott magában s mivel ez már bévett szokása volt, ahelyett, hogy szembe ment volna velök, félre állott a gyepű mögé s leült az árok szélire míg elhaladnak. Sohse tudhatja mit hall tőlük.
Elöl Vojnyiknak kedves cimborája Kerekes Feri jött, a bányaács, egy altiszttel, akit Hukmány úrnak szólítottak. Tőlük kissé elmaradva a másik kettő, egy veresorrú, potrohos, nyugtalan csizmadia s egy kishivatalnok. Mind közt Kerekes Feri volt leghangosabb. Most épp ott állott meg társával, hogy bevárja a másik kettőt, ahol Vojnyik ült.
- Há Hukmány úr mennyit nyert? - tudakolta.
- Én keveset. Nem tudom. Másfél forint körül - felelt az.
Kerekes Feri zsebében csörgetve a pénzt elmagyarázta:
- Mer most, utoljára, azt hitte a szépasszony, nekem is háromszorom van. Jól van. Kérek két hatost mondom. - Megvan. - Mit vissza? - Két forint!... Azt hitte megijedek. - Megvan! Még kettőt. - Mi van? - Konstükk. Nesztek neki! Hehihihihihi!...
A hátsók a régi György-napokról beszéltek. "Áhá! Azért jönnek le ilyen korán - jött rá magával Vojnyik -, György nap van. Bizonyosan Suta Gyurihoz mennek. Hm."
Feltápászkodott és dühös szemeket vetett a távozók s köztük legkivált Kerekes Feri után. Valami szitkot dörmögött magában s elgondolkodott.
"Mostanában csak a baj, meg a baj éri. Nincs egy makulányi szerencséje. Ezeknek is éppen most kelletett megkopasztaniok Borsodynét, mikor ő kölcsön kérni megy hozzá. Mintha látná, hogy dúl-fúl az most magában, amiért felálltak a nyereséggel. Tán jobb is lenne hagyni most a fenébe az egészet. Majd máskor. Holnap vasárnap. Jobb lesz, ha utánok megy ezeknek s iszik legalább egy kis potya bort Suta Gyurinál."
Kis töprenkedés után mégis folytatta útját a szőlőhegyre.
Ott találta Borsodynét a ház előtt, amint csípőre tett kézzel rekedten kiabált, hogy hallhassák a szomszédban is:
- Ember az olyan, ahun az asszony parancsol? Na hiszen!... és félreköpött.
Vojnyik mindjárt tisztában volt, kinek szól ez a megtiszteltetés. A szomszéd birtokon két serdülő lányka, meg egy kis fiú állott útra készen, várva mögöttük vitatkozó szüleiket. Apjok imént jött el Borsodynétól, hogy övéivel tartson s megindultak a városba.
- Adj isten - köszönt Vojnyik.
- Na, ez is jókor - fogadta őt Borsodyné. Látszott, hogy már nem tudja kin töltse ki mérgét. Kicsikét pityókásnak tetszett. Arca kitüzülve, alkalmasint még a kártya izgalmától s kissé rekedt a hangja. Egyik kezében egy üveg bolt fogott a nyakánál s éppen tölteni akart magának, amikor Vojnyikot meglátta s így most már még egy pohárba töltött. Aztán hozzákoccintva s meg se várva míg Vojnyik odaér, felhajtotta a magáét.
Vojnyik az út után nagyot szusszantva lecsapta magát a hárs kanapéra.
- Most tud már idehozni a rossz lélek tégedet is!? - nézett végig rajta Borsodyné félig szúróan, félig kedélyesen, mintha attól tartana, ez is itt hagyja mindjárt s elkezdte mesélni a délután történteket...
- A nyavalya rontsa ki a gyalázatos, piszkos tekergőit - átkozódott többek közt. - Máskor nem tudom kilökni őket. Most, mikor nyer, a fene egye ki a két látó szemit, egyszeribe veszi a kalapját. Ennek ide kell menni, a másiknak oda. Mind Suta Gyuri, Suta Gyuri. Na de megálljatok csak!... s fenyegető kézmozdulata abban végződött, hogy nyakonfogva az üveget és töltött.
Hamar is végire jártak az üveg bornak. S mikor Borsodyné az utolsó cseppet is kitöltötte az üvegből, de a poharakba már csak félig jutott, Borsodyné ránézett Vojnyikra. Vojnyik úgy tett, mint aki nem lát semmit.
- Kell égy üveg bor? - kérdezte meg erre Borsodyné.
- Hozzon, hozzon hát kománé - bólogatott erre Vojnyik a felrezzenést mórikálva, aztán készakarva csüggedt arccal hozzátette: - de nincs pénzem, megmondom. Éppen...
- Felibe hát na. Csak ne sírjál - vette lekicsinylő arccal az üveget Borsodyné s kissé bizonytalan bicegett a pince felé.
"Hm. Ezt nem jól csináltam - gondolta magában Vojnyik az asztalnál maradva. - Éppen, hogy hozatni kelletett volna ezt a liter bort. Mármost éppen nem fog kölcsön adni." - S eközben megfigyelte apróra, hogy a pincét kinyitva, mint akasztja vissza Borsodyné bujkája alá a kulcscsomagot s arra gondolt, hogy ezek közt a kulcsok közt van a ládának s annak a fióknak a kulcsa is, amelyik az ő adóskötvényeit rejti s bizonyára pénzt is. Erre fél szemöldökét felhúzva, eltűnődött magában.