Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 6. szám · / ·
I.
Puhábban hull itt az édes-bús zene,
mint gyepre elnyilt rózsa szirma hull,
vagy harmatot ha éj csöppentene
csöndes vizekre, gránit-árny alul;
s enyhébben nyugszik pilledt szellemen,
mint bágyadt pilla bágyatag szemen
hozván szép álmokat felőled, büszke menny!
Itt mély hűvös moha
s futóka inda-ostora
s forrás-közön leveles ibolya
s szirten álmos babér csügg s nem virul soha.
II.
Miért hogy minket gondok súlya nyom
és úgy emészt az éles fájdalom
mig nyugton szunnyad róna, völgy, halom?
Minden pihen: miért mi egymagunk,
mi egymagunk, a dolgok elseje
vesződünk, jajgatunk,
szárnyat se csukhatunk, csak hányatunk:
baj bajnak kútfeje,
nincs vége s eleje
nem enyhülünk az álombalzsamon,
nem hallgatunk bensőnknek sóhajára:
"Nincs kéj, csak nyugalom" -
mért szenvedünk mi csak: a dolgok koronája?
III.
Nézd: rügyből erdő-belsejen
fejlik levél-selyem, sűrű helyen
s bár ágát rázza dél szele
nő, zöldül - s nem gondol vele.
Délnap süti; harmat üti
hűs éjjelente; s majd kerengve
sárgán hull a légbe le.
Nézd: dúslevü gyümölcs a fán
nyárfénytől édesülve s érve, rengve
pottyan halk őszi éjszakán.
Az egész élet-nyáron át
helyében érik a virág:
ér, fonnyad, hullik s nem gondol vele
dús földbe fogva gyökere.
IV.
Gyülölt a kék sötétszín ég
két sötétszín tengeren.
Halál az élet vége; mért
legyen éltünk gyötrelem?
Ó hagyjatok magunkra. Elszalad
időnk: pár év és némák ajkaink.
Ó hagyjatok magunkra. Mi marad?
Elszáll - s mi lesz? a múltnak része mind,
mi most mienk - a szörnyü Mult arat.
Ó hagyjatok magunkra! Mi gyönyör
harcolni búval-bajjal? Enyhet ad
bolygni bolygó habon, mely csak gyötör?
Minden pihen s feléd ér, sirgödör,
nagy csendben; ér, szünik, szakad:
mi nyugtot kérünk vagy halált, halált vagy álmokat.
V.
Mily édes, félálomba elmerülve
látszani, a folyót fülelve
félig hunyott szemekkel ülve!
Mélázni mindig, mint az ámbrafény,
Mely fenn mulat a myrrha levelén;
hallgatni suttogásaink
falván a lótuszt napra-nap;
figyelni parton, habfodor ha ring
s habos folyó gyengéden partra csap;
átadni szivünk s szellemünket
a szelid mélaságnak, mindenünket
merengni, révedezni, álmadozni,
sok gyermekkori arcot visszahozni,
kiket rég elfedett a hant
bronzurna s két marék fehér por ott alant!
VI.
Drága emlékű házas életünk
s hű nőnk utolsó csókja még nekünk
de változás esett a könnyeken:
azóta házi tűzhelyünk hideg,
fiunk örökle: arcunk idegen
s zavarni jönnénk, mint kisértetek.
Vagy vagyonunk fölette a sziget
sok vad nagyúra és a lantideg
ma nékik zeng trójai tetteket,
nagy tetteinket, fél-feledteket.
Vagy forrongás dúl honnunk rejtekin?
Maradjon tört, mi megtörött.
Az istenek dühe örök:
nehéz tünt rendet meghozni megin.
Halálnál rosszabb a zavar,
panasz panaszra, kínra kín,
mely hosszan, aggkorig zavar:
nagy gond szívnek, mely harcban megmeredt,
hajós-szemnek, mely csillagot figyelve gyenge lett.
VII.
De liliom- és amaranthusz-ágyon
mily édes, enyhe légbe ringva lágyan
egy szent homályú ég alatt
nézni, nem csüggve semmi vágyon,
a dombról, melyet lep bíborruhás gyom,
hosszú patak le mint szalad -
barlangi visszhangot fülelni
sűrűn fonódott vadszőllő között,
hang után smaragd vízesésre lelni,
mely szőtt akanthusz-lombba öltözött
s hűvös fenyő alatt terülve, fű között
hallgatni s nézni mind a messze sós vizet.
VIII.
Lótusz virít a meddő szirt alatt,
lótusszal ékes a kanyar patak:
egész nap lágyult hangú szél tolul,
s üres fasorban s vájt barlang alul
s át a fűszeres mezőn a sárga lótusz-him virul.
Volt nekünk elég a tettből, útból volt elég,
bárka-orra, bárka-farra hányt a hullám, hányt a lég,
merre busa bálna köpdös, rémített a bárka-lék.
Esküdjünk egy esküt és azt őrizzük hiven:
itt pihenni messze lótusz-völgynek öbliben,
mint egy isten, nem törődve földivel, pihen.
Mert ők mind hegyen nyugosznak s nektáruk kereng
s nyiluk messze zúg a völgyben s könnyű felnők fodra leng
dús aranyházuk körűl, amely alatt a föld dereng.
S ők titkon nevetnek, nézve puszta földeket,
hőt, inséget, dögvészt, rengést, égő várost, zord eget,
harcot, sülledő hajókat, fölkönyörgő kezeket.
Ámde ők nevetnek erre és a jaj nekik zene
mint egy régi szenvedésnek fölgőzölgő éneke,
egy erős szavú, de nem sok értelmű rege,
melyet zeng egy földet túró, dolgot tűrő faj,
mely vet és arat - de mennyi munka, mennyi baj,
míg begyül kis évi termés, buza, bor, olaj.
S majd elvesznek és szenvednek - mondják, alvilágokon
szenvednek sokan - de más Elysium-virányokon
nyujtja végre tört testét ashpodel-ágyakon.
Úgy van, úgy van, jobb az álom, mint a kósza láb
s evező s szél; - óceán a partnál mostohább:
Hajós társak, nyugodjatok, nem bujdosunk tovább!
[+]
B. M.