Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 5. szám · / · Figyelő
Isten oltalmazza hazámat! - ezzel a fohászkodással végződik Sven Hedin kiskönyve, mely a németek gigászi harcának első, diadalmas fejezeteiről szól (a nagykönyv, mint ő maga ígéri, csak később fog elkövetkezni), és ez az áhítatos, megriadt fohászkodás az egész írásnak a mottója, lelke. Sven Hedin a németekről ír a svédeknek, kiket nacionalista lelkének minden erejével óv és minden aggodalmával félt Tommy Atkinstól és az orosz imperializmustól.
- Ha Oroszország győz, Svédország és Norvégia sorsa megpecsételtetett! - mondja a kiskönyv kurta előszavában, s ha még úgy tiltakozik is az ellen a gyanú ellen, hogy talán a svéd kormány titkos küldetéséből ment ki a német frontra, írásának propagatív célja nyilvánvaló. Ez a propagatív íze a könyvnek természetesen elsikkad a mi szánkról olvasás közben, annyira közvetlen, annyira riportszerű, annyira izgató az apró fotográfiák elviharzó sorozata, és annyira más beállításban is látjuk mindezt mi, kik nem ülünk a svéd újságok közt, egy semleges, bár feszülten figyelő és halálosan érdekelt országban. Minket föltétlenül líraiabban érint, mikor a német hadsereg bámulatos fegyelméről, rendjéről, Moltkétól kezdve az utolsó regrutáig való feltétlen nyugalmáról és bizodalmáról ír, vagy a császár portréját rajzolja meg markáns, lélekbe metsződő vonalakkal. Mi már mindezt tudjuk, mindezzel át vagyunk itatva, ezek a filmek már sokszor elpörögtek előttünk. Sven Hedin írói művészete az, amely - a kellemetlen fordításon keresztül is - újra le tud ültetni melléjük és hálássá tud tenni e pompás összefoglaló képsorozat iránt. Sven Hedinnek egy másik propagatív célja az, hogy a német barbárságról elterjedt ostoba rágalmakat francia foglyok és sebesültek szavaival cáfolja meg, és ez megint az a motívum, amely nem nekünk szól, hanem a sokszorosan megtévesztet semleges külföldnek.
Sokkal érdekesebb nekünk Sven Hedint, a nagyszerű utazót haditudósítónak, riporternek látni, aki az ő nyugtalan, kíváncsi és meleg lelkével a titokzatos, páratlan bengáliai éjszakák utána világháború véres, borzalmas hullameredekjein kapaszkodik át, hogy ott is - e történelmileg páratlan alkalomban - lásson, tanuljon, figyeljen, fotografáljon, és utazása tanulságaival hazasiessen a fjordok országába, ahol - hisz ismerjük - Karungi miatt nagy az orosz csábítás, a határra már sínek rakódnak, hogy egy kiadós, milliós üzlet álcájával belopózzék Iván Ivanovics. Luxemburgon és Belgiumon át, az egynapos német Antwerpenen keresztül teszi meg Sven Hedin az útját, és az ő lírikus szavaitól megzendül a mi lírizmusunk is: íme, hogyan válik előttünk már most, a háború hetedik hónapjában lassanként történelemmé, emlékké, ami az ősszel még vér és nyomdafesték szagú szenzáció volt támolygó, tájékozatlan, megriadt lelkünknek, a maga diadalmas akcentusaival, mikor a germán sasok útnak vágtak a viruló, mosolygó mezők fölött... ha már lírizmusról beszélünk, hát van egy kicsit fájdalmas momentum is a könyvben: mikor az egész világ megtanulta, hogy Magyarország van, akkor a tibeti zegzugok ismerője, a földrajz nagymestere még mindig csak Ausztriát emleget, bizonyára nem rosszakaratból, de mégis.
Hálásan kell látnunk Sven Hedin könyvében azt a nemes páratlanságot is, melynek hiánya föltétlenül megölné értékét, a hatását éppen ott, hol egy ilyen agitáló írásnak külön is hatnia kell. Vilmos császárról írja Sven Hedin, hogy a békecsászárnak mekkora szomorúság a franciákkal, éppen a franciákkal harcolni. Sven Hedin könyvének egyik folyton zengő tónusa ez a szomorúság. Angliának fölháborodva veti szemére aljasságát, az irtózatos felelősségnek ezt a könnyelmű vállalását, a színes emberek kegyetlen hekatombáit. Franciaországról csak szánalommal tud írni, a szánakozó elismerés szavaival. A francia katona az egyetlen méltó ellenfele a németnek, a francia nép az, amely hősiesen és sajnálatra-méltóan ráfizet a revánspolitika lelketlen üzletembereire s a szövetségestársak hatalmi őrületére. Nem lehet elfogult agitátor, kinek szíve Germánia dicsérete közben úgy tud zokogni a szedáni, a bellevuei emlékeknél, mint Sven Hediné. Germánia a harci dicsőség, a győzelem aureolájával jelenik meg Sven Hedin lelkes könyvében, Franciaország pedig - ahogy az európai kultúrának minden osztályosa előtt - a gyász és szégyen véresfekete fátyolával.