Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 5. szám · / · Tábori posta · / · Tersánszky J. Jenő:

Erdély Jenő: Tábori gondolatok Mária Teréziáról

Kedves kezek eljuttatták hozzám Krúdy Gyula könyvét, a "42-es mozsarak" címűt és boldog estét szereztek általa. Nagyon jól esett, több mint fél esztendő után, egyszer ismét végigolvasni egy egész kötetet, fűtött szobában és petróleumlámpa mellett, felszíni egy kis boldog romantikát és sajgó szívvel gondolni arra, hogy szívünk hölgye csak kevésben hasonlatos Mária Teréziához.

Gondolom, mióta a regény megjelent, talán többen is írtak róla a Nyugat hasábjain, de be kell vallanom, hogy bizony augusztus eleje óta nem láttam a lapot és csak úgy találomra, meg baráti levelek egy-két elejtett sorából sejtem, hogy egészen háborús lett ez is, mint minden, par excellence "minden, ami odahaza maradt". Mert azt körülbelül tudjuk, sebből, betegségből felgyógyulóktól, ügyes háromnapos kirándulásból hazatérőktől, hogy a drága Budapest fölöttébb harcias és fenyegetően csukaszürke. Nálunk, a csaták tájékán, bizony festetlenül csillognak a kardok, aranyosan fénylő extra-tüzérgombot varratunk a komisz-köpenyre s napfényes időben huszáros mentéje fölött fekete selyemsapkát visel a trénfőhadnagy. Odafent ellenben - mondják - az Andrássy úton is szigorúan csukaszürkére föstvék a gombok, a ruhatári és egyéb magazin-tisztek ellenző nélkül viselik a sapkát és ész nélküli szaladás esik a mázolóhoz, ha a kardmarkolatról fillérnyi helyen lekopik a szürke kéreg. Mindez bizonyára azért, hogy az ellenség, mely vágyóan kacsint Ung és Bereg felé, észre ne vegye a honmaradt harcosokat.

Úgy gondolom ebből az őszi harc-nyüzsgésből született Krúdy könyve is, dörgő címével és tobzódó romantikájával, mely minden háborúnak múlhatatlan tartozéka. S a Krúdy romantikája, úgy látszik, mintha áhítaná a háborút, a könyv olvastán; úgy érzi az ember, hogy Krúdy írásművészetének egyenesen szüksége volt a háborúra mert anélkül nem tombolhatta volna ki teljesen megérése nyarát. Hol fordulhat elő annyi fantasztikum, mint a háborúban, hiszen minden meghalás mögött mennyi bonyolódott tragédia rejtőzik! Krúdynak eddig aránylag kevés alkalma volt hogy a jelent örökítse meg tollával, mindig vissza kellett mennie legalább egy emberöltővel a múltba.

De most! Eljött a háború az ő minden rendet felforgató lehetőségeivel, részleteiben kigúnyolásával a logikának az otthonmaradt nagy tömeg számára a háború éppen olyan hihetetlen és fantasztikus eseménysorozat volt, mint minden legenda a múltból, melyet ellenőrizni nem lehet. És ki nem hitte el az otthoniak közül Krúdynak, hogy az ütközetek úgy folynak le, mint ahogy ő leírja a Jánosházi úr szerbiai kalandjainak elején, avval az ősz hadnaggyal, aki hazafias lelkesedéstől áthatva a hegytetőn "sturm"-ot vezényel a markotányosné legendás, de általam a hadjárat hét hónapja alatt seholsem látott alakja ellen. Pedig szép darab földet bejártam és bevallom, nem egyszer intenzív romantikus óhajtás vett erőt rajtam a bokorugrós, pipikendős eszemadta markotányosné, fiasszony után, aki sóskiflit és narancsot visz kosarában a katonák közé. De markotányosné nincs, mint ahogy sok egyéb tradíció is csupán az irodalomban maradt meg a háborúról. Egy új dolog van: a lövészárok, amiről szeretnék körkérdést intézni az újságolvasókhoz: mit is értenek e gyönyörű szó alatt? A körválaszokon - haditudósítóink jóvoltából - igen jól mulatnánk mi, akik immár hét hónapja sóvárgunk afféle kávéházi márványasztal után, melyen ők néhány órás kirándulásaik fölöttébb érdekes tapasztalatait leírják.

Boldogság volt olvasni a Krúdy könyvét, a háború első heteinek romantikájával, főleg Mária Terézia miatt. Amikor még szokatlan volt nekünk a háború és túlságosan meg voltunk illetődve annak nagyszerűségétől, valóban, mindnyájan így képzeltük el szívünk hölgyét. Egyáltalán szigorlataim és most, az utóbbi hónapokban kellemetlen csaták idején olyan jónak éreztem magam, olyan angyalian ártatlannak, hogy szinte el sem akartam képzelni: egy ilyen csupajó fiút most el tudna buktatni a professzor, vagy pláne, széttépni egy ekrazitgránát. S elmúlván a veszedelem órái, ahogy a hazulról jött leveleket olvashattam, minden jó szó, minden kedves írás százszorosan hatott, akik kedvesek voltak, leveleik nyomán ezerszer jobbak, valósággal ideálisan jók lettek a szemünkben, csupa Mária Terézia, csupa kiáradó kristályosult szeretet és ragaszkodás.

Azóta megszoktuk a háborút és azt hiszem, az otthoniak is túlságosan megszokták, hogy szeressenek. A komor tél aggasztó, koravén estéi múlóban, hóolvadástól ázott partokon kidugja fejét a hóvirág. És a lovaink néha sarkantyú nélkül is megbolondulva, nekiiramodnak a süppedős mezőknek.

Odahaza, gondolom, a dunaparti korzóra már kitolták a székeket és a korai napsütésben egyes élénkebb színek is megjelentek Berkovicsné keze alól. Mária Terézia még karácsony táján meghűlt a betegszállító vonaton, azonkívül egy ápoltja nagyon agresszíven viselkedett: lassanként elmaradt szürke köntöse a jodoformszagú vagonokról. És Jánosházi sem szenved már oly kietlenül, cugszfürer lett és írja: kutya baja, hízik, sőt nagyon barátságos szállásokra talált Orosz-Lengyelország kacér városaiban. Mária Terézia tehát még mindig imádja Jánosházit, de nem untatja őt néhány nagyvárosi szórakozóhely, mint színház, Gerbeaud és a korai korzó, ahol szalonnadrágban sétálnak üdülő katonatisztek...

- Hazajöhetne már - gondolja Mária Terézia és sóhajtva mereng a Vígadó irányában. Az újságok folyton arról írnak, hogy senki se gondol békére s Csortos bizonyára tüzérönkéntesi egyenruhában sétál vasárnap délben a korzón. A táborból érkező levelek ritkábbak lesznek, az odamenők rövidebbek. A lövészároknál érdekesebb most a lisztkérdés és a legújabban ejtett hadifoglyok számánál fontosabb az, hogy a nélkülözhetetlenebb bonviván is katona...

Vége a háború romantikájának és Mária Teréziában a személytelen fogalmat imádjuk.

*