Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 5. szám · / · Harry Russel-Dorsan

Harry Russel-Dorsan
harctéri levelei

XV.

Kihallgatáson Albert királynál. - Az európai köztudat. - Carrara szirtje. - Albert the Great. - A richmondi herceget képzelte így Velasquez. - Hontalan szomorú. - Melódiákra! furulyákra! - Duc of Devonshire. - Rokoni viadal. - Amit nem mernék analizálni. - Egy Wittelsbach. - "A királyok, igaz, testvérek". - "Isten és a trón". - És ami azután van. - "Már tudok..." - A király definíciója a vérről. - Zeebrugge. - A király magyarázatai kikötőkről, vasutakról és egyebekről. - "Orosz fantomsereg". - Amit nem értek egészen. - Az anyai gyűrű Cabochon-szafirja. - A bal part. - Magyarázat a Scheldé-ről. - Egyéniségének varázsa. - Szerencsés mondat-alakulat és szóföstés. - Hívságos vágy. - Én is beszéltem neki... - Earl of Errol. - Női brutalitás. - Amit kikorrigáltam. - I am so unhappy. - A belga semlegesség. - Ez az! - Berlini sajtó. - A tisztességes nő kérdése. - Ami a király joga. - Si tel est mon bon plaisir. - Történelmi távlat és váratlan európai alakulat. - Grandiózus dolgok. - A parvenü fajok és a latin géniusz. - Amit megírjak Angliának. - Megbízható és eltökélt hadvezér. - Lelkiállapotom más interjúk után, - és most! - A szfinx. - Német katonaság, sok katonaság, nagyon sok katonaság. - Páríz! Páríz!

*

Ma reggel, a belga főhadiszálláson abban a kitüntető és kivételes szerencsében részesültem, hogy Albert király ő felsége kihallgatáson fogadott.

Az európai köztudat, de főleg Nagy-Britannia higgadt és spontán megértése, már-már fölérezte e rendkívüli és koronás egyéniségnek úgyszólván történelmi természetét s e viharos idők értékbecslő zűrzavarában, szinte hallgatag, de immár csalhatatlan biztonsággal hasítja ki számára Carrara szirtjének legragyogóbb márványtömbjét.

Albert the Great! - mondjuk mi túlonnan az ezüst vizeken. S a történelmi meghatározásoknak e sajátságos sugárvetése, ez úgyszólván zenei felderengése, valami megdöbbentően nagy zenekarhoz hasonlít, amint felkészül, a hegedűi hangolásával, az összes instrumentumai felhangolásával és beállításával, s a leendő témák, szólamok és dallamok idézgető vibrálásával, egy beethoveni szimfóniára.

Albert the Great! Mit mondjak? Dear me! E szőke fej, valljuk be, hallatlanul szép. A richmondi herceget képzelte így Velasquez, selymesszőrű barzoď agarakkal, örökkévaló vásznakon. Szőke? Isteni! Az ifjúi szépség, a szinte még ephébe-szépség valami bánatos tavasz levélhullásával hinti be e királyi fejet, aminthogy fiatal reggelében már alkonyati melankóliák szállnak, mint egy templomi öröklámpa, mely a nappalban is ég.

*

Drága király, hontalan szomorú, aki kék szemének menyasszonyi varázsát emeli reám és mint egy öreg királyi ifjú, vagy egy fiatal Lear nyújtja a kezét, amelyen egy vaskos aranykarika, királynői anyja ajándéka, egy cabochon szafirral tündököl.

- Mint régi skót kis tücsök-melódiákra, melódiákra! furulyákra! mint irlandi ménesekre, mikor felvágnak a napfényen, mint áprilisi orgonavirágzásra, úgy gondolok Angliára! - szólott a király. - Mint régi boldog életemre, amikor az anyám is itt volt még köztünk és a flandriai gróf is itt volt, a legigazibb úr, aki valaha élt. S ami még van s ami még volt, az egész fiatalságom, amiben már alig hiszek! A Crist-Church College, a Temse partja, a regatták és lóversenyek, egész Oxford, ahol évekig éltem s ahol Duke of Devonshire a szomszédom volt a gótikus folyosón, sweet boy an turtle-dove like, s akit imádtam! Azontúl...

- Azontúl? - kérdem.

De a király hallgatott.

Néhány perc telt el a csendben.

- Felségednek mindenesetre különös érzése lehet ha szabad mondanom - bátorkodtam megjegyezni -, hogy e rettenetes háborúban és Belgium földjén, mely már annyit szenvedett, úgyszólván a legközelebbi rokonságával áll szemben. És fájdalmas helyzetét, e helyzet minden nobilitásával, e rokoni viadal még tragikusabbá teszi. Mert hiszen Ruprecht bajor trónörökös a sógora felségednek.

- Oh a királyok mind sógorok, mind rokonok, mind testvérek - felelte Albert az ajkszéle oly sajátos mosolygásával, oly mély és rettenetes jelentőségével, hogy nem merném analizálni. - Aztán Ruprecht nincs is itt, nem is erre jár, Ruprecht! a szerencsétlen. Ez sem az a szegény, akinek képzeli magát, nem egy normand hős, nem egy Plantagenet, nem Valois Ferenc, sem Charles Quint, nem XIV. Lajos s nem Nagy Frigyes, nem Dumouriez, de még Bonaparte sem! Ez egy Wittelsbach, mit mondjak, egy aranygitáros álmodozó, aki elmereng a Pinacothecában s odavan a Bühnenfestspieleken, egy művész, aki Chopint játssza, mint Liszt Ferenc, különbül! A királyok, igaz, testvérek, mindig testvérek, de sohasem rokonok, uram. Kiváltságaik s kötelességeik is, szempontjaik és feudális magosságuk, nagy tartozásaik népükkel és önmagukkal szemben és keresztényi számadásaik főleg, mellyel Istennek tartoznak, egyszerűen elnémítják szívükben a vér szavát s hidegen felülemelik kijelölt fönségüket minden burzsoá-vonatkozáson és rokoni kötelékeken. A királyi metier első parancsa: nincs senki, csak Isten és a trón. Aztán van a nép, az ország s a hivatás szent áhítata, a törhetetlen hit az isteni kirendeltségben, mely évezredek kérge a szívünkön. Szeretni? A királyok nem költők, legfölebb hű hitvesek és jó apák, mert ez a vallás. De a királyoknak gyűlölniök kell tudni és harapni, mint az oroszlánoknak. Innen van, hogy én mindeddig csak elvesztettem a csatát.

- Oh ami Felségedet illeti - feleltem - nem hinném, hogy gyűlölni tudna.

- Tudok! - sietett közbevetni, - már tudok és fogok tudni - fűzi tovább a kék szeme rejtélyes tüzével, a bevont szempillák között.

És aztán így folytatja:

- E rettenetes háború legijesztőbb tragikuma, hogy úgy osztotta fel élesen és könyörtelenül fajokra az emberiséget, mint ahogy a térképek bontják fel színekre az európai országokat. Nagy emberi elvek és szempontok a vér posványaiba fúltak és már nem az a jelszó többé, amit Barnave mondott a vérről, de az, hogy a vér más és más és nincs két cseppje egyenlő. Nyirkos folyadék, terrible liqueur, ahogy egy francia mondta, a forrpontja a gyűlölet és a fagypontja is az. Az emberi fajok megtudták, amit látszólag már elfelejtettek, hogy rettenetes vérkülönbségek egymásnak kergetik őket, olthatatlan és rejtélyes haragokban, melyeknek alig van más megoldása, mint kezdeni elölről, ha egy időre elapadnának és folytatni odáig, míg két utolsó ellentétes ember harapja torkon egymást. Az emberiség csődje ez, a fajok diadalában.

- A helyzet az - jegyeztem meg, hogy némi precízebb formákra szorítsam e beszélgetést -, a helyzet az, hogy a németek Antwerpen előtt állanak. [*] Már most, szabad tudnom, ami bennünket angolokat különösképpen érdekel, vajon a zeebrugge-i kikötő alkalmas-e nagyobbszerű csapatok partraszállítására?

- A zeebrugge-i kikötő - felelte a király - alig jöhet számba egy nagyarányú partraszállításnál. Még II. Lipót uralkodása idején építették e kikötőt rengeteg milliókért és a brügesi katolikus pártnak akartak kedveskedni vele. Innen ered a neve is: Zee-Brugge. Ezelőtt vagy tíz esztendővel meg is nyitották, de a forgalomnak nem sok haszna volt belőle, mert alig hogy megnyílt, már be is homokosodott. Mélyebb járatú gőzösökkel most sem lehet behajózni oda. Különben is túl messze fekszik a belga partvidék északi szögletében s bár kitűnő vasúti hálózata van, mely Brüges-en és St. Nicolas-on át Antwerpen elé vezet a Schelde folyó bal partján, mégsem mondható oly kedvező fekvésűnek, mint például Ostende és Nieuport. A francia Dunkerque is egészen közel van ide és ezek a legalkalmasabb helyek az angol csapatok behajózására s annak az orosz fantom-seregnek a partraszállítására, mely Arhangel feől érkezik. Dunkerque-ből, Ostendéből, Nieuportból megszámlálhatatlan vasúti vonal s egy csomó apró vicinális, gőz- és villanyvasút nyúlik el nemcsak Bruges és Gent felé, hanem egészen Antwerpenig, a folyó bal partjára. De e rengeteg vasúti hálózat azt is lehetővé teszi, hogy egész Flandriában nagy haderőket összpontosítsunk akár Gent előtt vagy Gent mögött és visszaszorítsuk azokat a gyöngébb erejű német csapatokat, melyek a Brüsszel-Vilvorde-Mecheln vonalat tartják megszállva.

- Visszaszorítsuk, hová? - kérdezem érdeklődve.

- Az antwerpeni erődvonalaknak úgyszólván aktív körzetébe.

Bevallom kissé tájékozatlan vagyok. S bár magamnak is vannak némi fogalmaim ez erőd és terep vonalakról, még sem értem egészen e taktikát.

De a király zseniális stratéga. Igen nyugodtan és világosan, az éles eszű hadvezér és harci-pszichológus biztonságával magyarázza a következőket, miközben szép fehér kezén, az anyai gyűrű cabochon-szafirja, mint egy röpke kék mécs világít:

- A németek nem gondolhatnak arra, aminthogy éppenséggel nem is áll érdekükben, hogy az antwerpeni erődök bal parti vonalán támadjanak, mert még mindig hátra volna számukra, hogy a jobb parti művek ostromához átkeljenek a Scheldén s a Schelde vagy nyolcszáz méter széles itten. Egyébként, ez az egész terep itt a bal parton, a folyó felszínénél mélyebb fekvésű és dagály idején teljességgel elönthető. Ön tudja azt, hogy a Schelde színvonala még Antwerpennél is változik s nap-nap után fel s leszáll négy-négy méternyire. Az egész waes-i tartomány, föl egészen St. Nicolas vidékéig, átlag két méternyire kerül magasabbra apálykor. Ezeket a területeket, melyek mind hallatlanul gazdag és termékeny földek, úgy vettük el a vizektől, mint Hollandia a maga rétjeinek legnagyobb részét, csodálatos és rengeteg gátművekkel, gránitmaszákkal és zsilipekkel. E részről tehát, ismétlem, sem taktikai, sem stratégiai érdeke nem lehet a németeknek, hogy támadjanak. Legföllebb ha e területek megszállásával Antwerpen élelmezését nehezítenék meg, de ezt is csak igen csekély mértékben. Mert hiszen itt van a folyó, amelyen az élelmiszerek szállítása a legnagyobb biztonsággal bonyolítható le. Ön tudja azt, hogy az antwerpeni erődök legszélsőbb pontjáig, mely egészen a holland-belga határig terjed, a Schelde mindkét partja hollandi terület, következésképp semleges és sérthetetlen, legalábbis elvben. Továbbá bizonyos holland-belga szerződések értelmében a Scheldén való hajózás minden időben szabad, még háború idején is. A hajók tehát mehetnek. De angol segély-csapatok, sajnos, nem jöhetnek itt. Marad tehát a vasút s maradnak a kikötők, Ostende, Nieuport, Dunkerque. S minthogy egész Flandria, az Alost-Termondi vonalat és dombokat leszámítva, még szabad, a belga és francia partok felől kell jönniök az angoloknak és oroszoknak, hogy aztán délnyugat irányában visszaszorítsák az ellenséget. Viszont mi belgák, antwerpeni hadállásainkból észak-kelet és nyugat felé nyomulnánk előre, Mecheln, Termond és Alost irányában.

*

Így beszélt a király. S a hangjának keserű hevéből, kombinálgatásainak és nobilis makacsságának meggyőző erejéből, és törhetetlen reménységéből is, egész egyéniségének varázsa kibontakozott előttem, az egész ember megjelent előkelő lényének úgyszólván fizikai drámaiságával és történelmi tehetségességével, melyek ez európai színjátékban, minden idők leglázasabb harci tragédiájában az Albert the Great főszerepét jelölték ki a számára.

Ennek a benyomásomnak néhány igen tapintatos, sőt legyen szabad bevallanom, igen szerencsés mondatalakulatban és szóföstésben kifejezést is adtam, amit a király egy csöppet elborultan bár, de egyébként jóindulattal fogadott. Az igazság az, hogy újságírói presztízsem és kiválasztottságom öntudatában, bár igen higgadtan, sőt időnként némi fölényes árnyalattal vezettem ez interjút, a hibátlan self control permanens gyakorlásával, mégsem tudtam kivonni magam ama hívságos vágy alól, hogy én is benyomást gyakoroljak a királyra, egyéniségem művészi rafináltságával. Én is beszéltem neki skót tilinkókról, tücsök-dalokról, irlandi napraforgókról, Oxfordról s bizonyos kollégiumbeli folyosóvégekről, ahol a Burne John-i ablaküvegek halványzöld derengése alatt először éreztem ébredező érzékeim tavaszi sugallatát, egy bizonyos szőke Earl of Errol-lal való heves kézszorításban. És homályos jelzésekben, apró kis pislogó szavakban, mint a jelzőlámpák egy éjszakai pályatesten, még hozzá idézgettem, a múltakba való bús elvilágítással, azokat a gyászos és kiábrándító pillanatokat, amikor az angol iskolák derűs és költői intimitásai után, első ifjúságunk olthatatlan gyönyörei után, a női brutalitást ismeri meg az ember... Talán színesebben s egy csöppet talán gazdagabban is, mint ő, ímhol én beszéltem neki a faji gyűlölségeknek e vérben gázoló kavarodásáról, az emberi és történelmi szempontok és bölcselkedő elszárnyalások oly ragyogó magaslatairól, hogy már-már magam is szédültem belé. S követve őt s az ő fonalát, legott korrigáltam a zeebruggei kikötő kérdésében tanúsított látszólagos avatatlanságomat s elmentem vele, fejtegető apresziásziokban, a Schelde partjára, a dagályba, az apályba, az erődvonalakra, és az antwerpeni bal partok taktikai és stratégiai komplikációiba is, lágyan ellentmondó érveléseim és reflexióim oly könnyed és tetszetős szikrázásával, hogy mint egy tűzijátékot figyelte, meglepődve és hangtalanul.

- Úgy látom ön kitűnően van tájékozva - mondotta később -, s igen alaposan foglalkozott e hadjárat részleteivel.

- Oh csak egy keveset Sire, egy igen keveset - feleltem. - Sajnos nincs is időm az effajta stúdiumokhoz, tereptérképekhez és egyebekhez, a dolgok oly lázasan követik egymást, az események rohannak. Továbbá oly sok mindenféle nyugtalanság és minden, mi minden ami szavakban alig kifejezhető. I am so unhappy.

- Rendben van. De itt van látja, a belga semlegesség megsértésének kérdése. Ez a titka az egész nagy német sikernek, csakis ez, ha ugyan e jogtalan betörést sikernek nevezhetem.

- Igaza van felségednek. Nevezzük csak sikernek, mert hiszen e háborút amúgy sem a szavak döntik el. A belga semlegesség megsértése, ha szabad mondanom, azt a benyomást teszi rám, mint egy tisztességes nő leerőszakolása.

- Ez az! - felelte a király.

- Igen, ez az - hagytam helyben -, de ez nem minden Sire. A tisztesség is csak tragikum, mint minden emberi tulajdonság a világon. És az erőszak definiálható.

- Mit akar ezzel mondani?

- Csak azt akarom mondani, helyesebben csak jelezni akarom, amit a berlini sajtó hajtogat e ponton, nyilván merőben indokolatlanul. Hogy tudniillik ha nem a német tör át Belgiumon, hát áttör rajta a francia. Ezért mondtam, hogy a tisztességes nő kérdésében az erőszak definiálható.

- Ha én átengedem a franciát, ez nem erőszak, ez az én jogom. Belgium szabad és független. És az alkotmány, a felségjogok és a nemzetközi jog keretében azt teheti amit akar. Kinek mi köze hozzá, hogy én kit engedek át az országomon, si tel est mon bon plaisir, ahogy a versaillesi királyok mondták. De rámtörni az ajtót csak azért, mert esetleg áttör rajta más - ezt úgy fogják tanítani Cambridge-ben és talán, ki tudja, Heidelbergben is, mint a népjogok és a történelem legnagyobb szégyenét.

- És talán Heidelbergben is - ismételten egészen halkan, mert e történelmi távlat és váratlan európai alakulat kapott meg a legjobban a király szavaiból.

De aztán, elborultan, fejedelmi lelkének legmélyebb rejtekébe engedett bepillantást, amikor hirtelenfeldúlt idegzetének úgyszólván szemmel látható koncentrálásával, a következő grandiózus dolgokat mondotta, az emberi fájdalom spontán kitörésével:

- Hát igen s ha azt akartuk volna mindannyian, hogy mi rohanjunk át a flandriai határokon s mi gázoljuk le az ellenséget mielőtt ez minket gázolna le!? Hát csakugyan ki tilthatta volna meg nekünk, hogy létérdekünknek minden erejével, egyesülten és feltartóztathatatlanul ott sújtsunk le, ahol bennünket akarnak lesújtani, és micsoda egyenlőtlen küzdelemben!? Hát nem az lett volna a logikus s a történelmi fejlődés igazi folyamata, hogy a parvenü fajokat a latin géniusz igázza le végre, a múlt századbeli harcok sajgó emlékei után!? Hát nem ez lett volna e földi dolgok mechanikájában, az erőknek s a rendnek ama bizonyos egyensúlya és kiegyenlítése, ama bizonyos retour des chôses egész logikája, amelyre a történelem épül!? Hát nem-e képtelenség megbékülni azzal a gondolattal, és nem-e történelmi abszurdum az, hogy a németek ott jussanak merőben jogtalan előnyökhöz, ahol a mi számunkra minden a tiszta jog lett volna!? Oh nem, nem, ez nem a vége, ez nem a vége, s amíg lesz egy szál ember egy utolsó lövészárkunkban, hát harcolni fog és ha én maradnék ott utolsónak!... Ezt írja meg Angliának.

A perc oly rendkívüli s a hangulat oly emelkedett, hogy egészen halkan rebegem:

- Anglia nevében hálásan köszönöm.

*

Ezekkel a szavakkal búcsúzom is e számunkra oly megbízható és eltökélt hadvezértől. Önök tudják, hogy az indiai maharadzsákon kezdve, Pierre Loti-n, Lucheni-n, Poincarén, Rostandon és a kínai anyacsászárnőn keresztül hány interjút csináltam... Majdnem mindig örömmel hagytam el kisajtolt partnereimet, bárgyú megnyilatkozásaik, üres szóáradataik, kertelő óvatosságaik és kitartottnő-pózaik undort keltő idézgetésével miközben írnom kellett róluk. Talán most történt először, hogy némi sajnálattal szorítottam meg a felém nyújtott királyi kezet, az anyai gyűrű szafir-szikrázásával, s amint hirtelen, egész beszélgetésünk vibráló emléke szinte felzengett bennem a búcsúzás pillanatában, már szinte azon voltam, hogy bocsánatot kérjek, mint egy magányos, egy szegény ábrándos, egy gyermekiesen naiv embertől... De a király megelőzött.

- Ki tudja? - mondotta azon a sajátságos hangon, amellyel az ember a saját sorsát kutatná.

- A szfinx sohasem felel, Sire.

- Soha, igaz.

És hirtelen megenyhülten, még a következőket mondja, szinte mulattatva már és a kék szeme mosolygásával, amint visszatart a küszöbön:

- Mikor a német katonaság bevonult Brüsszelbe, sok katonaság, nagyon sok katonaság, mint azt hitték ezek a primitív németek, pfalzi parasztfiúk és pomeránok, hogy a francia fővárost szállották meg. Amint jöttek, tömött sorokban, a nagy tereken és utcákon végig, széles arcuk, elmosolyodva, még szélesebbre nyílt s egymást bökdösték, puskás könyökkel s elragadtatva:

- Páríz! Páríz!

(Folyt. köv.)

 

[*] Ez enterjú idején Antwerpen még a belgáké volt. - A fordító.