Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 5. szám

Schöpflin Aladár: A németek és a többi népek

A németek maguk is jól tudják régóta, béke idején gyakran keresték is a magyarázatát, hogy az összes nagy kultúrnemzetek között ők a legkevésbé népszerűek, sehol sem találkoznak azzal a rokonszenvvel, amelyet ellenfeleik iránt a többi népek tanúsítanak. "Mi nem vagyunk hozzászokva a meleg atmoszférához" - mondta nemrég is egyik vezető államférfiuk. Nagyon különös jelenség ez egy olyan népnél, mely mindig a kultúra vezető népei közé tartozott, óriási kultúrértékeket adott az emberiségnek s ezenkívül az egyetlen a nagy népek között, amely sohasem zárta be magát a maga nemzeti horizontjába, mindig készséges, sokszor a kelleténél is készségesebb elismerője volt más népek eredményeinek s általában egész története folyamán sohasem mutatta az idegeneknek azt a dölyfös lenézését, amely az angolt jellemzi, sem azt a dölyfös lenézését, amely az angolt jellemzi, sem azt az idegen-gyűlöletet, amely a franciának oly sajátszerű jellemvonása. Ezen a jelenségen elgondolkozni annál is érdekesebb, mert a mai válságos napokban fontos politikai jelentőségre emelkedett. A nagy néptömegek politikai kérdésekben is a rokonszenvek és ellenszenvek szerint szoktak gondolkozni s a franciák és angolok melletti rokonszenv, a német elleni ellenszenv volt a termő talaja azoknak az izgatásoknak, amelyekkel az entente hívei semleges államokban, például Olaszországban a közbelépés számára igyekeztek megnyerni a közvéleményt, amelyeknek a kormányok csak nagy erőfeszítéssel tudtak ellenállni.

Franciák, angolok, németek - mind más-más szerepben, ennek megfelelő más-más színezetben állanak az idegen nemzetek szeme előtt. Mind a hárman roppant kincsekkel gyarapították az emberiség szellemi és erkölcsi vagyonát, mind a hárman nagyjából egyforma színvonalán állnak a fejlettségnek. De nemzeti egyéniségük, a világban elfoglalt helyük és ebből folyólag a többi népekkel szemben elfoglalt attitűdjük is lényegesen különböző.

A francia most már vagy kétszáz év óta az emberiség kohója, ahol a politikai és társadalmi eszmék forrnak és kipróbáltatnak, tanulságul a többi népeknek. A nagy forradalmat megelőzött irodalmi és tudományos mozgalmakkal s az ezek tartalmát adó felvilágosodottsággal kezdője és száz évre meghatározója lett a szabadságra törekvő forradalmi szellemnek, kísérleti telepe a különböző állami formáknak. Mégsem ez a lényeges ok, amiért mindenütt a világon a legtöbb rokonszenvet élvezi a szellemi élet elitje és nagy tömegek részéről.

A francia szellemnek formássága, bája az, ami a lelkeket feléje vonzza. A francia a világ legnagyobb gyönyörködtetője. Ő fejlesztette, ki a legnagyobb tökéletességre a finom és művelt élvezést. Mindenben ami a gyönyörködést illeti, ő vezet. Ő alkotta meg azt a várost, amely leggazdagabban, legbővebben nyújtja a minden képzelhető élvezés lehetőségeit, amely az egész világnak legszebb, legnagyobb szórakozó helye. Fiatal, az élet teljességére vágyó, művelt lelkek Párizsba kívánkoznak a világ minden tájáról s aki már volt benne, mindig visszavágyik bele, mert a gyönyör, a szépség, az elragadtatás emlékeit hozza magával belőle. A városi élet, amely a modern ember szemében - minden időnként fellobbanó bukolikus nosztalgia dacára - az elérhető életformák között a leggazdagabbnak tűnik fel, Párizsban kínálkozik legharmonikusabb teljességben és leggazdagabb változatosságban. Róma végeredményben mégis csak muzeális gazdagságával hat, London roppant arányaival és formidábilis anyagi bőségével - Párizs az egész életével. Művészete is, a múzeumokban elraktározott és az élő egyaránt, mind az életet szolgálja. Ezért a legrokonszenvesebb, a szeretetet legjobban felkeltő városa a világnak.

S amilyen a város, olyan a nemzet egész szellemi berendezése. A francia irodalommal értékre, mélységre, gazdagságra sikerrel vetekedhetik az angol és a német is, sok tekintetben le is veri, mert Shakespeare-rel és Goethe-vel egyenrangú világszellemet a francia nem produkált. De egy dologban a francia irodalomnak utolérhetetlen fölénye van minden más irodalom fölött: a világ legszórakoztatóbb irodalma. A legkönnyebben élvezhető, még a kevésbé mélyen gondolkodó olvasót is legjobban magához vonzza. Ezért is a legolvasottabb és legtöbbet - persze legsikertelenebbül - utánzott irodalma a világnak. A mai emberiség legfontosabb szellemi szórakoztatóját, a színházat a francia fejlesztette legnagyobb tökéletességre - egy évszázad óta a francia dráma az úr az egész világon, különösen a könnyebb fajsúlyú, tehát a legnagyobb számú közönséghez szóló műfajokban, a francia színész a legtökéletesebb színész, a legerősebb művészi tradíciójú és legbefejezettebb stílusú a világ minden színészei között. A franciának még a tudománya is, anélkül, hogy mélységben alábbvaló volna, a legnyájasabb, legkönnyebben hozzáférhető és a legkevesebb pedantériájú. Szóval a francia szellemmel a legkönnyebb és legkellemesebb a társalkodás minden népek szellemei közül. Ebből a szellemből folyik, hogy a társas érintkezés legtökéletesebb, legkellemesebb és legműveltebb formáit is a francia adta az emberiségnek, amivel kiszámíthatatlan mértékben megkönnyítette valamennyiünknek mindennapi életét.

Mindebből a szimpátiának roppant tőkéje halmozódott fel a világ népeinek szívében a francia javára. Még maguk a németek is, most is, amikor a legkeserűbb harcban állanak vele, a gyűlölködésnek képtelen mérgességét tapasztalják részéről, csak rosszul tudják leplezni rokonszenvüket a francia iránt. Az 1870-71-i háború idején a világ összes népeinek rokonszenve a franciák pártján volt s többek között Ibsen levelezéséből tudjuk, hogy leveretésük valóságos fájdalmas konsternációt keltett még a németséggel a faji, gazdasági és kulturális közösség százszoros szálaival összenőtt svédekben és norvégokban is. S ez a rokonszenv, amely tulajdonképpen leginkább a franciáktól kapott élvezetekből táplálkozik, most is mindenünnen körülveszi őket. Elfeledteti nemzeti hibáikat, a háború során tanúsított gyűlölködő kegyetlenségüket - még a győzők sem fogják győzelmüket a kielégített harag érzésével ünnepelni.

Az angol az úr a népek közötti érintkezésben. Páratlan históriai szerencséje, faji jellemének némely tulajdonságai őt tették a világ legszerencsésebb nemzetévé. Társadalma legkorábban és legszerencsésebben konszolidálódott, ő tudott magának egyedül természetének és helyzetének megfelelő államformát fejleszteni. Ő halmozta fel a legrégibb és legnagyobb gazdagságot. Mindennél fogva ő élt mindig és él ma is legjobban minden népek között. Tőle nem az élet szépségét tanulta - mint a franciától - a többi világ, mindinkább a jól-élés tudományát. Minden, ami ehhez tartozik: kellemes egészséges, jól berendezett lakás, erőteljes, jó táplálkozás, a test és az egészség ápolása, higiéné és tisztálkodás, a városi élet veszedelmeinek ellensúlyozása a szabad levegőn való sok testmozgással, az utazás, mint az élet kellemességének fokozója - és egy sereg más dolog, ami kellemessé és kényelmessé teszi az életet, mind az angolok adománya az emberiségnek. Mind csupa praktikum, aminthogy az angol a praktikum nemzete, szemben a franciával, amely a művészet nemzete és szemben a némettel, amely a teoretikus keresés nemzete. Talán az angol a legkevésbé művészi szellemű a világ minden nemzete között. Irodalmat, igaz csodálatos gazdaságút és egyenletes fejlődésűt teremtett, de ebben is minduntalan kiütközik az a művészietlen hajlam, mely a forma tökéletes szépségét könnyen feláldozza a praktikus célért: az életre való morális hatásért. Képzőművészetet már a többi nagy népekénél sokkal szegényebbet teremtett, zenéje pedig alig van. Mentől jobban eltávolodik a művészet a praktikus használhatóságtól, annál kevésbé tudja megtermékenyíteni az angol szellemet. Ez a praktikus hajlam az irodalomban is korlátozólag hat: az összes nagy irodalmak között az angol a legkeskenyebb perspektívájú. (Shakespeare-ről, aki egészen kivételes jelenség, itt ne essék szó.) Vegyük például az angol szellem oly tipikus kifejezőjét, mint Dickens. Az írói képesség egyenrangúsága mellett mennyivel kevesebb élettartalom és szellemi feszültség van benne, mint pl. Balzacban!

Az angol nem művészetével, szellemének szépség-kincseivel nyerte meg az embereket magának, hanem azzal, hogy ő tud és neki van módja legjobban élni. Ezért nem is azt a vonzódást kelti fel maga iránt a többi népekben, amit a francia. Az angol elsősorban imponál a többi népeknek. Olyasformán áll velük szemben, mint az arisztokrata a polgárokkal szemben. Ezt érzi is és érezteti is, innen van fölényessége és gőgje minden nem-angollal szemben s innen öntudatos, biztos föllépése. A különbség nyilvánvaló lesz, ha meggondoljuk, hogy milyen képet alkotnak maguknak az angolról, a franciáról, a németről azokban az országokban, ahol legnagyobb az idegen-járás. Az angol az úr, akivel csínján kell bánni, nagyon a kedvében kell járni, de aztán bőven is bánik a pénzzel, nem sajnálja, ha arról van szó, hogy úr módjára éljen belőle. Az angolnak van minden más népénél nagyobb presztizse és érti is a módját, hogyan kell ezt fenntartani. Már maga az is, hogy ő a legtöbbet és legtöbb pénzzel utazó nemzet, feléje fordítja az olyan idegenforgalmából pénzelő ország közvéleményét, mint Olaszország, bizonyára nem kisebb mértékben, mint a történelmi reminiscenciák és politikai érdekek és félelmek.

A német a legkevésbé szerencsés a nagy nemzetek között. Mikor a többi nemzetek már rég kiküzdötték a maguk helyét, konszolidálódtak területük határain belül, egységessé és kompakttá váltak, a németek még mindig folytonos konvulziók közt éltek - a németség még mindig alakulóban volt. Sok apró, önmaguk között folyton marakodó államra bomolva, egyesült erőt kifejteni nem tudva kész prédája volt az apró és a nagy zsarnokoknak. A polgári és emberi szabadságra legnehezebben, legkésőbben és máig is az angolnál, meg a franciánál tökéletlenebbül jutott. Mikor a tizenkilencedik században végre megtalálta a módját, hogy állandó egységbe, szervezkedjék, a napos, jó helyek a világban már el voltak foglalva. Az angol, a francia kelletlenül nézte, mint valami parvenüt, aki melléjük akar tolakodni. Ki is fejlődtek benne bizonyos parvenü-vonások: a föllépés bizonytalansága, az ellenszenvvel szemben folyton résen álló érdes, erőszakra hajló feszesség. Az élet és az érintkezés könnyű, sima formái iránti érzék még fejletlen benne: még nagyon új dolog neki, hogy szüksége van rájuk és élnie kell velük s ezért bár a legjobb akarattal igyekszik - mint mindent - ezt is megtanulni, de a tanultság tudatossága megérzik rajta. Nemzeti karakterének nagy és becses tulajdonságai, lelkiismeretes komolysága, idealizmusa, szervezőképessége, eszmei elmélyedése - és a többi mind olyan tulajdonságok, amelyek inkább hatalomra születettnek, félelmetesnek mutatják, mint szeretetet ébresztőnek. Lényegében van valami nehézkesség, amely összefügg mélységre való törekvésével, de a francia könnyedséggel és graciozitással és az angol biztossággal szemben a benyomások szerint ítélőben - s ilyenek az idegen népek tömegei - bizonyos alacsonyabb rendűség látszatát keltik. Nem tud olyan kellemes lenni, mint a francia, sem olyan úrias, mint az angol. A föllépésnek ez a különbsége olyasforma, mint amikor értékes, kiváló, de alacsony sorból származott ember kerül összehasonlítás alá olyanokkal, akiknek testi szervezetén, mozdulatain, egész valójában meglátszik az úri ősöktől való származás. A szórakozás és a szórakoztatás tehetsége nagyon kevéssé van meg benne. Irodalma eszmei gazdagság dolgában első minden mai nép irodalma között, de a szórakoztatás dolgában messze elmarad nemcsak a franciától, de még az angoltól is. Sokkal komolyabb, sokkal inkább az eszmére függesztett szemű, semhogy szórakoztató lehetne. Nagy tragikus költőket szült, de igazi elsőrendű komikus költőt egyet sem, vannak nagy regényírói, de nincsen regényirodalma abban az értelemben, ahogy ezt a franciáról vagy az angolról mondhatjuk. A francia befejezettséghez képest a német irodalom mindig problematikus. Ez roppant előnye az élet-érték szempontjából, de hátrányára szolgál annak az olvasónál, aki szórakozni akar vele. Német írót olvasni mindig egy kicsit stúdium - s éppen ezt nem szereti az emberek nagy tömege. Még a német zene is, bármennyire gazdagabb és ragyogóbb a franciánál, behízelgő nyájasság dolgában elmarad mögötte. A német tudomány stíljének közmondásossá vált nehézkessége és pedantériája szintén egy tudományos erényből, a hű, pontos, teljes és tárgyszerű kifejezésre való törekvésből ered, de mégsem alkalmas arra, hogy az embereket magához édesgesse. Az összes nagy kultúrák között a német kultúra a legnehezebben, legfáradságosabban hozzáférhető, ezért tudja legnehezebben kiküzdeni a maga egyenrangúságát, sőt nagy területeken kétségtelen fölényre való jogát a többi népek közt. Így a németnek még értékes tulajdonságai is gyakran inkább akadályai annak, hogy népszerűvé váljék. Nem is számíthat úgy presztízsére, mint az angol, népszerűségére, mint a francia - egyedül hatalmára kell támaszkodnia, hogy megszerezhesse és megtarthassa az élet javaihoz való jogát és az emberiség sorsának intézésében hozzá illő helyet.