Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 5. szám · / · Szabó Dezső: Szezám tárulj
- Nem, nem, nem tudok többet szenvedni. Nem hurcolom tovább ezt a rongyhalmazt, nyomorult kis tudott magamat, mely drágaságaim eltakarja. Minden holnap egy megszegett szó s felpattant égő sebeim az emberek. Éhes ifjúságom elziláltam ebben a vad kergetésben. Most tépett hulla, nehéz vád, tegnapi csatatér vagyok. Kimegyek az életből.
Megindult a hegy felé, mely elválasztja az életet a nem-élettől. Ment menekülő lépésekkel s a fájdalom és az öröm lassított léptekkel maradtak el tőle. Volt napok, emlékek, vágyak hulltak avarba róla.
Felért a hegytetőre. Háta mögött az élet. Elöl végtelen, alaktalan szürke mélység. Egy lépés és már lefelé megy. De még egyszer vissza kell néznie. Nem, nem lehet búcsú nélkül elhagynia a földet, melynek göröngyein végighurcolta szívét. Visszanézett s egy nagy belélegző szemnyitással magába ölelte az egész életet.
Egy fiatal asszony egy bölcső felé hajolt. Kis gyermeket vett ki onnan. A meztelen kis test hadonászott a levegőben és követelő sírás bugyborékolt ki belőle. Az anya kibontotta szép fehér mellét. A gyermek két kézzel kapta meg a drága emlőt, rászívta magát. Közben-közben édesen csuklott, kacagott.
Fiatal férfi szántott barna földön. Nyitogatta a rögök száját a nap meleg záporának. Előtte mind föld és nap s ami árnyék van benne, háta mögé hajlott. Felette pacsirta, mintha égnek dobott éneke volna.
A völgy mélyedésén gyermek-lány és fiatal diák hajolnak össze. Hallja a súgott szerelmet és a csókokat. És hallja a tavaszi gyökerek boldog csemcsegését, a frissen bomlott levelek lélegzetét.
Fiatal katona megy s valahol közelben a halál malma zakatol. A katona kezében fegyver, tele emberhalállal. Szíve most rakott fészek, kis meleg elcsókolt csókok csipegnek lágy nótába belőle.
Munkások, erősek és fiatalok, állanak egy nagy zúgó gép körül. A gép el-elkap egyet. Szétroncsolt teste vért olajoz a kerekek közé. Másik áll helyébe s a munkások új kört zárnak. Közben énekelnek: a jövőről.
És látta egész örök fájdalom és öröm körforgását a világnak az emberen át. Visszakapaszkodón, fájdalmas vágyón súgta: - Mennyi ígéret!
És ekkor elgondolta, hogy talán e sok-sok ember minden egye elsüllyedt kincset, temetett varázs-szókat keres. S hogy az élet lázas vonagló összefutása egy vesztett ígéret hajszolása. Hogy a kis szürkén futó emberekben elszigetelve, elbörtönölve csodás kincses Tündérországok alusznak. Érezte, hogy az egész szemébe tarkuló világ, jókul és gonoszokul vergődők: mind, mind ő maga s hogy egy és oszthatatlan tragédia embernek lenni. Szemei nagy, mélyből jövő könnyel borultak el s lelkébe távolról jőve jöttek a szavak: - Szezám tárulj! -
Magára nézett. Emberek, nap, színek, formák beleömlöttek s amint ez a csillogó élet-zuhatag beleáramlott vigasztalan, tagolatlan sötét folyóvá vált. S a végtelen fekete víz kietlenségén ott úszott, úszott, kukacos, fagyott szíve. És a sötét vizekről nagy fekete pillangók, szomorú szavak repültek fel, hogy megmondják a megélt világot, az átkergetett életet: - Jaj, jaj, jaj, jaj!
Sírt volna, de nem volt könnye hozzá. Panaszkodott volna, de nem voltak szavai. Megindult lefelé a túlsó oldalon.