Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 5. szám · / · Szabó Dezső: Szezám tárulj
Húsz éves lett a gyermek és az apja így szólt: - Fiam, eddig gyermekünk voltál, most már magad vagy. Menj és folytasd azt, amiben én megrokkantam. Apám, nagyapám, dédapám, ükapám remélt és jövőt alapított. Küzdöttek, nyomorogtak, gyermekeket nemzettek, akikről tudták, hogy küzdeni, nyomorogni fognak és gyermekeket nemzeni. Miért tettek így, nem tudom. Ők maguk is unták a dolgot, de tették s mikor én is húsz éves voltam, úgy beszélt apám hozzám, mint én most hozzád. Én sem tudom miért, én is untam a dolgot, de azért én is azt mondom: menj küzdeni, nyomorogni, gyermeket nemzeni.
A fiú neki indult s elért az emberek versenyéhez. A kapura ki volt írva: - itt mindenkinek szabad a verseny. - Benn millió és millió ember versenyzett millió-féle versenyben. Sokan versenyt futottak, versenyt sántikáltak, versenyt hasonmásztak. Voltak, kik abban versenyeztek, kinek szebb a teste, élesebb a szeme, a füle. De voltak olyanok, akik azért dulakodtak, kinek varosabb a teste, nyomorékabb a formája. Volt szép-lélek verseny is, de versenyeztek abban is, ki tud rothadtabb, groteszkebb, betegebb lelket előtépázni. Úgy állították ki a lelküket, mint a kutyakereskedő a sokféle fajta kutyát a nagy kirakatban. Lehetett látni borzas szajhás uszkár-lelket, rövidlábú dakszli-lelket, nagy szemfogú hentes kutya-lelket stb. És mindenütt csörgött a pénz, mely részegebbé tette ezt az óriási lázas vonaglást.
Valami sodró mámor szállott ki ebből a végtelen őrült kalamajkából. A fiú beállott a futók közé. Szíve sebesen vert, lélegzete elállott. - Győznöm kell. - Futott, de az ő szemei nemcsak a saját futását látták. Látott minden futást és minden versenyzést s ez oly nehézzé tette a szívét, hogy lemaradt.
Nagyon keserű lett egy percre a világ, de aztán izmai újra győzelmet ígértek. Beállott a birkózók közé. De ott az az ütés is rajta fájult kékké, amit ő adott. Leteperték.
Felállott. Véres, dühös és makacs volt. Odaállott a lélek-versenyzők közé és így kiáltott: - Emberek, emberek; figyeljetek ide! Soha nem látott kincsek fogják elkápráztatni szemeiteket. Nézzétek, egy szómra megnyílik lelkem királysága és látni fogjátok a minden élet rejtett kincseit. És ti meg fogtok hódolni előttem s én királyotok leszek.
Nagy csődület gyűrűzte körül. Félő, gyanakvó, irigy, gonosz, kíváncsi arcok tarka fala falazta körül.
A fiú gőgösen, királyi tartással, kinyitotta száját, hogy kimondja a csodás megnyitó szót. Nyelvében, torkában már érezte a leendő mozgások formáit. Az arcok merevülten figyeltek. S ő halálos, ledobbanó kétségbeeséssel érezte, hogy a varázs-szókat elfelejtette.
Egy percig halálos csend volt. A fiú tátott szájjal, rángó arccal, kísértetre meredt szemekkel állt ott. De hang nem jött, de nem látott semmit. A varázs-szavak, a fekete tenger, a drága kincsek: minden idézhetetlenül temetve volt.
Az arc-fal megelevenedett. Mind több gúnyos mosolygás szélesült rá. Csipkedő veréb-szavak repültek fel:
- No, még csak a kopott nadrágodat látjuk.
- Öcsém, hiányzik egy gomb a mellényedről, gombold ki, hátha kincs van alatta.
- A szegény ember kincse viszket - sivított egy másik.
- Várjatok, várjatok még egy percre! - könyörögte a fiú és kiverte a nehéz verejték. És magában sírva toporzékolt: Ó jusson eszembe, jusson eszembe, hogy mutassam meg ezeknek a nyomorultaknak, ki vagyok. Hogy ismerjenek el királyuknak, mert fáj velük egyenlő lenni.
Hiába. Sötét, néma, hideg koporsó maradt. A tömegből kiállott egy vézna, szürke, mindennap-arcú emberke, odament hozzá, megveregette a vállát s úgy zakatolt benne a szó, mint a babszem a gyermek-zörgőben: - Pajtás, bizony a te kincsed is ott van, ahol az enyim. Egyformák vagyunk, egyformák, hi-hi-hi.
A fiúban éles tövisek lettek e szavak. Egy úri dandy lépett eléje! - Hitvány, te senki-semmi, te akarsz fölénk kerülni! - És arcul köpte.
Az előbb figyelembe fagyott tömeg nagy gúnyos vigasságban fortyogott fel. Csúfos szavak, röhögések, ütlegek záporoztak rá:
- Te sem vagy különb.
- Mi vagy te hozzám képest?
- Senki!
- Semmi!
- Csaló!
Összeverve, véresen, maradt a porban. Mikor az este leszállt s eggyé folyta a világot, zaj, verseny, emberek elültek, a fiú kétségbeesett dühét belesírta az éjszakába: - Ó csak megkapnám e szavakat, hogy megmutassam nekik, ki vagyok. Hogy rám nyálazott hasonlóságuk lemossam magamról, hogy ragyogó különségem megvakítsa őket. Csak egy napra, csak egy órára! Odaadnám az életem érte.