Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 4. szám · / · Halász Gyula: Utolsó napjaim orosz földön
Egy nagy fűtetlen teremben elszedték ruháinkat, zsákba tették és kacér kórházi köntöst adtak ránk. Másodmagammal körülvittek az első emelet folyosóján és egy nagy karosszék előtt magunkra hagytak. A nagy karosszék mélyéből mosolygó leányarc bukkant elibénk: Ilona nővér, a legédesebb teremtés, akit a béke régmúlt boldog idői óta látnom adatott.
Halványzöld ernyővel borított világítású betegszobába léptünk be. Harminchat órás utunk gyötrő álmatlansága pillanat alatt feledve volt. A puhára vetett ágy enyhe simogatásában nem éreztem sebeim tüzét. Ellenállhatatlan forró hálaérzet fakadt lelkemben... derű és mosoly ragyogta be a világot. Boldogságom olyan jókedvben áradt ki szívemből, hogy össze kellett szorítanom ajkamat. Nem volt szabad szívem szerint hangosan fölnevetnem - súlyosan sebesült beteg feküdt a szobában.
Vasárnap délelőtt megnézett az orvos. Amikor levették rólam a kötéseket, kedélyesen összecsapta a kezét:
- Ide nézzenek - kiáltotta jóízű bécsi nyelvjárással - So schaut aus ein Held!
Tizenhárom sérülés volt a hátamon.
De azért eszébe se jutott, hogy komolyan vegye esetemet, aminthogy nem is volt benne semmi tragikus. Én magam éreztem legjobban, hogy milyen szerencsés fickó vagyok.
Egy órával később megnézett a kórház vezető orvosa. Ő már "konstatált" valamit és elrendelte, hogy másnap nem szabad reggeliznem. Eszerint operálni fognak.
Amikor már dél is elérkezett, hívatlanul lementem az operációs terembe és sürgettem, essünk át a dolgon. (Féltettem ebédemet.) Egy nagyon előkelő előzékeny ápolónő, Michaela nővér protekciójával sikerült fölfeküdnöm egy gazdátlan műtőasztalra. Elmondtam, miről van szó. Erre fogták magukat, rám fújtak valami hűvöset, ami állítólag érzéktelenít - és négy tisztességes metszést tettek a vállam alatt. Bekötöttek és én mehettem ebédelni.
Alig értem szobámba, visszahíttak, hogy a vezetőorvos látni akar. Most más teremben, más asztalra feküdtem föl. Mindössze hatig számoltak, amíg elaludtam; szép rekord, amit mint hallom, részben antialkoholizmusomnak köszönhetek. (Ó, mekkora utat tettem meg e rövid hat másodperc alatt: az életből a halálba utaztam.)
Fölébredve, az én előkelő ápolónőm - ekkor már tudtam, hogy Mária Terézia főhercegnő - nyújtotta át a srapnel-golyót, amely idáig észrevétlenül a vállam alatt rejtőzött. Hetedik orvosom végre fölfedezte.
Hálásan gondolok reá és a többi kedves lényekre, akik oly szíves szeretettel, annyi gyöngédséggel bántak velem ezekben a napokban. A főhercegnő nemes emberszeretetből fakadó önfeláldozása, amellyel részt vesz a legidegölőbb, legfáradalmasabb kórházi munkában, hálás emlékünkben marad mindnyájunknak, akiket jó szerencsénk ide vezérelt.
(Ugyanez a szeretetteljes figyelem környez azóta is a Vöröskereszt budai kórházában - pedig csak "bejáró" beteg vagyok. Megható melegséggel bánik velem mindenki ebben a napsugaras otthonban: a professzor, főorvos, doktor-kisasszony és a kedves ápolónők, Matild "néni", Erzsi "néni" és Karola "mama". Jól esik róluk emlékeznem.)