Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 4. szám · / · Halász Gyula: Utolsó napjaim orosz földön
Az első éjszakákon behallottuk a tehenek bőgését a vásártérről. Harmadik éjjel a hang egyszerre elhallgatott. Később tudtuk csak meg, hogy az egyik orosz sebesült ordítása tévesztett meg - és hogy az éjjel az orosz kiszenvedett.
Bármily sajátságos, vidám hangulatban teltek a napok. Kezdtünk ugyan kételkedni a kórházi vonatok intézményében, de tudtuk, hogy előbb-utóbb majd csak haza vergődünk.
November 27-én végre ütött az óra. Az állítólagos kolera-zárlat öt napja nem telt még le ugyan, de az egész kórházat föloszlatták, a többi helybeli kórházzal együtt s így mi is elhagyhattuk Wadovicét. Kórházunk - amelyet én, elég hálátlanul gyűjtő-fogháznak neveztem el - Németországba, Porosz-Sziléziába helyeztetett át.
Négy teli vonat szállította a sebesülteket és betegeket nyugat felé. Mi a harmadik vonattal indulhattunk, délután. Hogy hova, nem tudta senki megmondani.
A vonat vízpárával befuttatott ablakán kitekintettem az éjszakába. Fehér hólepel borított mindent. A mezőkön néma csend honolt. Fázva gondoltam rá, hogy katonáink a szabadban táboroznak, talán ébren virrasztanak fegyverzaj és ágyúdörgés között. Ugyanazok a fáradalmak és veszélyek, amelyeket négy hónapon keresztül könnyű szívvel, színjó egészséggel viseltem el: elriasztónak tűntek most fel előttem. Oly végtelenül jól esett a csönd...
Szilézián és Morvaországon át ballagott velünk a vonat ismeretlen célja felé. Különféle hírek keltek szárnyra. Egyik szerint Prágába, másik szerint Tirolba visznek bennünket. Majd azt rebesgették, hogy vonatunk egyik felét Bécsbe, a másikat Grazba irányítják. Mi magyarok Bécsbe vágytunk és onnan haza Budapestre, ha mindjárt úgy kell is megugranunk.
Egyes állomásokon vidám sürgés-forgás fogadott. Sárga kötényes derék honleányok étellel-itallal vártak és vendégeltek meg. Volt, amelyik orosz emléket kért cserébe szívességéért. Kísértésbe estem, hogy megváljak srapnel-golyóimtól.
A 29-ére virradó éjjel két óra után hosszas tolatások, huzavona után berobogott végre a vonat a bécsi Nordbahnhof villanyfényben úszó külső pályaudvarára, ahol szíves szóval és forró teával fogadtak.
Autón repültünk a városba. A Kaiser Wilhelm Ringről bekanyarodva a Hegel-gasse egy kapuja előtt állapodtunk meg. Barátságos iskolaépület volt: a Vöröskereszt fiók-kórháza.
Itt is ránk ijesztettek kolera-zárlat rémhírével, de utóbb kiderült, hogy a Wadovicén töltött négy nap - mint vizsgálati fogság - "büntetésünkbe" betudatik.