Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 4. szám · / · Halász Gyula: Utolsó napjaim orosz földön
Már második napja sétáltunk föl-alá szobánk ketrecében, amikor, délután négy óra felé, új lakótársak érkeztek: három magyar kapitány és két tartalékos hadnagy, egyik német, a másik lengyel. Most már kiakaszthattuk a Megtelt táblát.
A betegszoba megélénkült. A közös sors, közös remények hamar összetereltek bennünket. Epedve vágytunk haza. Az angol-osztrák bank, Auguszta főhercegnő és a Máltai lovagrend körül forgott beszélgetésünk. Ilyen lehet a gyermekek helyzete, akiknek nincs cselekvési szabadságuk. Mint a gyermekek, mi se nagyon bíztunk benne, hogy bölcsen fognak rendelkezni sorsunk felől.
Elkövetkezett a vacsoraidő. Pontban hat órakor megjelentek a tányérok a kerek asztalon. Ágyainkból, ahol heverésztünk, oda pillantottunk. Ugyanekkor belépett az orvos. Figyelmünk természetesen őrá irányult... Ebben a pillanatban tompa zuhanás sápasztotta el az arcokat. Én a zuhanásra emlékezem, pedig fülem bizonyosan jól hallotta a dörrenés hangját is, ugyanabban az ezredrész másodpercben.
Két ágy között a földön egy összecsuklott test; halántékából széles kévében omlik ki a vér.
Halálos csend. Szinte hallani a szívek dobogását. Az orvos odalép a tetemhez; arcába néz és int, hogy - vége.
Heten maradtunk. Egyik kapitány-társunk volt az öngyilkos. Nem volt sebesült. Halálos betegnek érezte magát - betegsége esztendők óta ásta alá életerejét - most, hogy intett a hazatérés öröme, föltámadt benne ismét a gyógyíthatatlan kórság tudata - nem bírta tovább - elbúcsúzott mindentől, ami az élethez fűzte idáig: gyermekétől, feleségétől. Megható búcsúszavakat írt jegyzőkönyvébe, utolsó órájában. Most már emlékeztünk mindnyájan, hogy ágyán fekve jegyezgetett.
Három óra hosszat feküdt ott a fehér pokróccal letakart halott. Akkor elvitték ágyastól együtt. Vérét fölmosták. Az ágy helyére odahúzták a másikat, a másik szomorú emberét, akinek nincs otthona, nincs hazája, aki nem tudja, hogy vágyjék innen... a lengyel hadnagy foglalta el a halott helyét.