Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 4. szám · / · Halász Gyula: Utolsó napjaim orosz földön

Halász Gyula: Utolsó napjaim orosz földön
VIII.

Minden nyugtalanságom mellett is, amit csak megnövelt összekevert testem tüzes sajgása, későn ébredtem. Az előző nap megrendelt szekér, puha, illatos szénával vastagon kibélelve, már várt a ház előtt.

A tiszta kék égből derűsen tűzött le a nap, de az éjszakai fagy nem engedett.

Nyugtalan voltam, amíg ki nem jutottunk a srapnelek lőtávolából. Nem a halál képe borzongatott: a hazatérés álmát féltettem.

A keményre fagyott döcögő út könyörtelenül megtáncoltatott. Hátamat a rázás annyira gyötörte, hogy hatszor is kimásztam a szekérből, legényem segítségével, hogy jó darabon inkább gyalog vánszorogjak.

A szomszéd faluban ráakadtam "Dunajec" lovamra. Magamhoz vettem rajt' levő kardomat, takaróimat és egyéb cókmókomat. Nehezemre esett megválnom derék paripámtól, vándorlásaim hűséges részesétől. A rudniki csata után örököltem őt még októberben szegény főhadnagyomtól, Thalwitzer Frigyestől, akinek a sorsáról mitse tudok azóta sem.

Alkonyodott, mire elértük a krakkói vámsorompót. Vasárnap volt. A külváros járókelői elárasztottak a jóságos érdeklődés és részvét jeleivel. Csokoládéval, süteménnyel, almával kínáltak; ha elhárítottam, utánam hajigálták a szekérbe.

A városba érve, a helyőrségi kórházban gyöngéd kezek kötötték be ezúttal igazán fájó sebeimet.

Legjobban szerettem volna azonnal gyorsvonatra ülni s ha kell Bécsen át haza utazni. Ámde nem lehetett. A legközelebbi vonat reggel indult. Az éjszakát szállóban töltöttem, finom puha ágyban. Legényem csak többszöri biztatásra mert belefeküdni, oly idegen volt neki - de nekem is - ez az úri állapot.

Nem elemezgetem soká a megilletődés könnyes örömét, amely hatalmába ejtett, amikor (november 23-án hajnalban) kigördült velem a vonat Krakkó pályaudvaráról. Úgysem élvezhettem soká örömömet.

Skawina állomáson bebukott az ajtón egy egyenruha s udvariasan - de nem is sejtve szavai súlyát - fölszólított, szálljak le a vonatról. Ezredorvos volt, szívesérzésű jó magyar ember. (Szarvassynak hívják.)

- Nagyon sajnálom - mondotta - de ha még oly rosszul esik is, egy ideig a mi vendégszeretetünket kell élvezned. Parancsom, hogy a 4. Hadsereghez tartozó sebesülteket és betegeket föltartóztassam és Wadovicére szállítsam, ahol benneteket összegyűjtenek.

(Hiába vesztegettem meg a Nyugat egyik számával - aminek nagyon-nagyon megörvendett - a bajon legjobb akarattal sem segíthetett.)

Fájó szívvel szálltam be az állomáson várakozó kórház-vonatba, amely már tele volt hasonló szerencsétlenekkel. Többnyire magyar tisztek voltak: sebesültek, betegek, fagyott lábúak. Már tegnap óta itt vannak - beszélték - és nem is sejtik, meddig várunk még.

A hírek, amelyek köztünk szálldostak, nyugtalanítottak. Féltettem ábrándomat, hogy haza juthatok.

Késő éjjel szállottunk ki a wadovicei állomáson. A Máltai lovagrend kórházába vittek.

Reggelre kelve derűsebb színt öltött a helyzet. Orvosunk, dr. Nürnberger, kedves bécsi ember, szavát adta, hogy a legközelebbi vonattal elutazhatunk.

- Mikor indul ez a legközelebbi vonat?

- Kétféle sebesült-szállító vonat jár közvetlenül Budapestre - felelte - az egyiket az angol-osztrák bank járatja hetenként, a másikat Auguszta főhercegnő bizonytalan időközökben. Ma kedd van. Ha jól emlékszem, szombaton indult a legutóbbi vonat.

Emlékezetes napokat éltem át itt, a Sokol épületében berendezett primitív wadovicei kórházban.

Harmadmagammal vetődtem ide, két fiatal magyar fiúval. Mind a kettő zászlósi rangban. Kellemesen berendezkedtünk egy deszkafallal elkülönített helyiségben, amelynek nagy boltíves ablaka a vásártérre nézett. A tehenek bőgése - mi tagadás - hazai hangulatot ébresztett bennünk, akik falun éltünk valamikor.

Előszobánkban aludtak tiszti legényeink, akik velünk együtt türelmetlenül várták szabadulásunk pillanatát.

Egy mellékajtó a Sokol-egyesület nagy tornatermének karzatára nyílt. Odalenn a tornaszerek helyén száz faágy négyes sorban, keskeny utcákkal; rajtuk száz sebesült. Megkapó látvány, kivált ebéd-osztáskor. Különös, mozgalmas kép, pedig hiszen valamennyien ágyukban maradnak, csak az ápolónők járnak sorba a párolgó leveses-csajkákkal, amelyeket nagy kondérokból töltenek meg a terem sarkában. Nagyobbrészük mohó arccal lesi a csajka megérkezését és jóízűen kanalazza be eledelét. Némelyik szerencsétlent etetni kell, mások megmaradt félkezükre vannak hagyatva. Vannak, akiknek közömbös, élettelen tekintete elárulja, hogy őket már nem érdeklik ezek a földi dolgok. Fáradt arcuk a végtelenbe néz.