Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 4. szám · / · Halász Gyula: Utolsó napjaim orosz földön

Halász Gyula: Utolsó napjaim orosz földön
VI.

Az oroszok úgy látszik el voltak rá készülve, hogy ezen a ponton utolérjük őket. Váratlan erővel támadtak reánk. Csak úgy zeng a srapnel, feketéllik a gránát füstje, süvít a golyó. Az egymás után föltünedező rajvonalakba szédítő biztonsággal csap bele az ágyú.

Századomat a dombsor szegélyére vezérlem; ott ássák be magukat az emberek nagy hirtelenséggel. Addig is, amíg elkészül a fedezék, meghúzódom egy kis répakupac mögött. Az egész domboldal tele van hintve ezekkel az apró kúpokkal. Keskeny, alacsony, hitvány takarás, aligha véd meg fegyver ellen is, de legalább nem látják meg az embert.

Ketten lapulunk meg egy kúp mögött.

- Hiába, ágyú ellen mitse használ a kupac - mondogatjuk s körültekintve látjuk, hogyan szórják tele a srapnelek az egész térséget.

Odaszólok társamnak:

- Nézd csak pajtás, nagyon szélrül fekszem, szoruljunk összébb a kupac közepe mögött.

Félarasznyival beljebb mozdulok.

Ebben a pillanatban rémítő ütés ér s ugyanakkor valami borzalmas csörömpölést hallok. Ez a két hatás annyira egyidejű, hogy emlékezetemben elválaszthatatlanok.

Hallom a zengést, érzem az ütést, tehát nyilván élek - ez a gondolat cikázik át öntudatomon. De az ütés nyomán, mintha hátam és mellem beszakadt volna és nagy üresség tátongana bennem. Úgy éreztem: odaszegeztek a földhöz.

Szomorúság fog el, csöndes fájdalom.

- Így bánnak énvelem, mikor olyan napsugaras a világ és én úgy szeretek mindenkit!

Világosan megfigyeltem magam, hogyan alakul ki ez az érzés bensőmben, miközben fennhangon ennyit mondok:

- Eltaláltak, végem van. (Ezt a tátongó üresség érzése mondathatta velem.)

Nini, beszélni tudok - fut át rajtam - akkor hát nem szakadhatott át a mellem, tüdőm, mindenestől. Pillanat alatt átláttam ezt és így folytattam:

- Kössetek be.

És amikor senki se mozdult, hozzátettem:

- Hát senki se segít? Pedig megmenthetnétek.

Megpróbáltam fölemelkedni. Erőm lett volna hozzá, de a fájás nem engedte. Gondoltam egyet és - mint valamikor gyermekkoromban a "szép rét"-en - odább hemperedtem a szomszéd répakupachoz, amely mögött ott láttam ezred-adjutánsunkat, Havass kapitányt, félig térdeplő helyzetben.

Megkértem, kötözzön be.

- Köpönyegem belső zsebében van egy rózsaszínű orosz kötöző-csomag - szólottam - vegyék ki azt; tegnapelőtt találtam egy üres házban a faluban. Milyen jó, hogy elhoztam magammal... föl fogok ám kelni mindjárt...Előbb-utóbb mindenkire rákerül a sor... Pedig menekülőben leptük meg az oroszt, aligha lehet sok ágyúja, az is majd elhallgat, ha megérkeznek a mieink. De hát miért is nincsenek még itt... Tehát csakugyan haza mehetek!?

Fecsegővé váltam, fölvidámodtam és gyönyörködtem benne, hogy olyan szépen süt a nap.

- Ó, hiszen csak súrolások - mondotta a kapitány, miközben jóságosan bekötözött - szépen haza megy és két hét múlva itt lesz megint.

Csakugyan, hiszen már talpra állok, fájdalmaim elviselhetők. Úgy éreztem, mintha már órák óta tudnám, hogy nincs semmi veszedelem és nagyon restelltem, amit percekkel előbb kiszalajtottam a számon. Dehogy van végem - csak a háborúsdinak van vége... és én haza megyek!

Ekkor éreztem csak át teljesen sorsom fordulását. Átalakultam kényeztetett sebesültté. Egyelőre magam kényeztettem magamat és gyöngéd érzelmekkel vettem körül azt a jó fiút, amilyennek magamat láttam ebben a drámai pillanatban. Szántam magamat, talán hogy magam elől is rejtegessen, milyen boldog vagyok. Krakkó... lágyan guruló gyorsvonat... Budapest... gyermekeim... béke... csönd... tisztaság... könyvek...

Ilyen érzéshullámok száguldtak végig agyamon és szívemen, amikor elindultam a falu felé. Többszörös dombhullámon kellett átkaptatni, mielőtt láthatóvá vált a templomtorony. Hamarosan találtam egy kitaposott ösvényt a szántáson keresztül. Az nem vihet máshova, csak a faluba. Csak addig utol ne érjen valami ármányos golyó. Ez nagyon megronthatná örömömet.