Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 3. szám · / · FIGYELŐ
Az újév művészi irodalmát rendkívül fontos esemény vezeti be. Megjelent a magyar művészek hosszú idő óta készülő lexikonának első kötete. Az oktatásügyi minisztérium és a Képzőművészeti Társulat anyagi támogatása nélkül persze most se kerülhetett volna könyvpiacra. (A címlap csak az előbbit honorálja. Vajon miért?) Aki némi fogalmat akar alkotni a nehéz küzdelemről, melybe az óriási anyag összehordása került, olvassa el a bevezetést.
Kiviláglik abból, hogy a gondolat, mely ezúttal - végre valahára - testet kezd ölteni, csaknem száz év óta kísért. A megvalósulás akadályainak komolysága kiérezhető már e puszta tény megállapításából is.
Szerzők jól tudják, hogy munkájuk nem tökéletes, mert nem lehet az. Nem is ringatják magukat hamis illúziókban. És ezt jó lélekkel tehetik, mert meggyőződhettek róla, hogy máris elévülhetetlen érdemeket szereztek azzal, amit eddig tető alá hoztak.
A sok betyárság után, melyet művészeti irodalmunk, illetőleg kritikánk évről-évre felmutat, végre tiszta örömmel üdvözölhetjük e súlyos adatgyűjteményt, mint oly alkotást, melynek jövendő művészettörténeti irodalmunkra messze kiható alapvető jelentősége kétségbe nem vonható.
A mi művészeink regisztrálása valóban aránytalanul nehezebb feladat volt, mint a más nemzetbelieké. Szigorúbb értelemben vett kutatásról ugyan ezúttal sem lehet szó, mert hiszen a lexikon nem egyéb, mint a megállapított, feldolgozott anyag rövidre szabott összefoglalása, leszögezése. A mi esetünkben azonban nem volt ilyen kényelmes a helyzet. A magyar művészekre vonatkozó tudnivalók nagy része, ha ki is volt már ásva az okiratok rejtekeiből, érdeme szerint feldolgozva nem volt. Művészeti irodalmunk igen kevés jó monográfiával rendelkezik. Bibliográfiáink nagyon hiányosak, illetőleg fiatalok s ennélfogva kevesek ölelnek fel.
És mindezekhez az akadályok egyik legnagyobbika: művészeink indokoltan passzív magatartása az érdekükben végzett önfeláldozó munkával szemben. Akik a helyzetet ösmerjük, nem is vesszük rossz néven, hogy a bevezetésben nyomatékos panasz esik emiatt. Reméljük azonban, hogy az első kötet sikere és jelentősége észretéríti azokat, akik eddig hanyagságból, vagy alaptalan bizalmatlanságból nem bocsátották életrajzi adataikat a szerkesztőség rendelkezésére. A mű hiányainak nagy része miatt tehát nem okozhatók a szerzők. Ami kifogás a könyvet érheti inkább a szerkesztés módszere ellen emelhető, jóllehet az irányító elvek általában helyeseknek mondhatók.
Egyet kell értenünk mindenekelőtt azzal a felfogással, mely szerint a magyar művészek lexikonába azok az idegen festők, szobrászok és építészek is felvehetők, kik csak származásuk vagy munkásságuk révén számíthatók bizonyos mértékig közénk. Akik életük egy részén át Magyarországon dolgoztak, vagy akiknek művészetében érdekes magyar vonatkozások állapíthatók meg. Eredményes kultúrmunkát csak úgy fejthetünk ki, ha pillanatig sem tévesztjük szem elől, hogy szegények vagyunk, hogy tehetségünkhöz képest igen keveset produkáltuk a múltban s ezért számba kell vennünk pontosan és apróra minden legcsekélyebb értéket, aminek művelődésünk szempontjából jelentőséget tulajdoníthatunk.
Művészet és mesterség közt nem vonható mindig pontos határ. Lexikonunkban tehát joggal foglalhatnak helyet a régi kőfaragóinkra, építőmestereinkre, ötvöseinkre és harangöntőinkre vonatkozó adatok. Szerzők feltétlenül helyesen jártak el, midőn a történetivé vált idők emlékei közül tekintetbe vették azt is amit félművészek, dilettánsok hagytak ránk.
Mi magyarok bizony nem mérhetjük embereinket oly szigorú mértékkel mint a nyugati kultúrnemzetek és ennélfogva a mi szempontunkból igen fontos, hogy ha már a nagyobb múltú népekkel szemben aránytalanul csekély eredményt mutatunk fel, bebizonyíthassuk legalább azt, hogy mostoha körülményeinknek dacára is van és volt bennünk a legszomorúbb időkben is művészi fogékonyság és intelligencia. Hogy éltek népünkben ösztönök, melyek csak a körülmények mostohasága miatt nem érvényesültek határozott artisztikus formában.
A művészethez az iparon át vezet az út. Képírás, képfaragás csak ott fejlődhet nagyobb arányban, hol a nemesebb iparágak szabadon virágzanak. Az utóbbiak fejlesztik ki a vágyat, az érzéket az előbbiek iránt. Nos, az új művészlexikon is meggyőzhet bennünket arról, hogy a magyar talaj, a magyar értelmiség kész volt a rossz időkben is a művészet befogadására. Ha majd sikerül mélyebben bevilágítanunk a részletkérdések útvesztőjébe, sikerül talán kideríteni azt is, miben nyilvánult meg leginkább e készség, mi nevezhető különös magyar hajlamosságnak.
Lexikonunk szerzői nem élnek művészeti eseményeink forgatagában. Tudtommal nincsenek szoros kontaktusban művésztársadalmunkkal. Iskolájuk se fejlesztette őket speciális művészkutatókká. Ebből magyarázható, hogy bizonyos értelemben szűk korlátok közé szorítkoztak. Az anyag feldolgozásánál és megválogatásánál ugyanis szándékosan tartózkodtak a kritikától, ami a jelen esetben több szempontból teljesen igazoltnak mondható, de végeredményben mégis nem egy feltűnő aránytalanságra vezetett.
Újabb művészeink habilitálása kérdésében azon rájuk nézve is kényelmes megoldáshoz folyamodtak, hogy mindenkire kiterjeszkedtek, aki valaha egy kiállításon részt vett s ennek kapcsán szereplésének valamilyen hivatalos feljegyzés formájában nyomát hagyta. A mű egyáltalán hű tükörképe az eddigi irodalomnak. Az jár benne legjobban, akiről legtöbb jelent meg nyomtatásban.
Tudjuk azonban, hogy művészetünk múltjának feldolgozása kiáltó aránytalanságokat mutat. Nagy mestereink java részének nem akadt ez ideig méltó életírója. Áltehetségeink érdekében viszont gyakran egész franctireur sereg küzd jobb ügyhöz méltó energiával. Szomorú volna igazán, ha mindig azok volnának legjelesebb embereink, akikkel a szakszerűségtől fázó napisajtó legszívesebben foglalkozik. Igényeink nem finomultak annyira, hogy társadalmunk a mély járatú, de szerényen dolgozó tehetségeket, minden erejével felszívni igyekeznék. Művészeti akcióink nagy része nem az ügy, hanem bizonyos favorizált személyek érdekét szolgáló csinálmány. Művészeink egyik gyakori típusának jellemző sajátossága, hogy érvényesülését - tehetség nélkül, de annál nagyobb életrevalósággal - előnyös társadalmi helyzetének jogosulatlan kihasználására alapítja.
A magyar művészlexikon szerkesztőinek figyelemmel kellene kísérni e visszásságokat és amellett tudatosabban kellene kidomborítani, hogy művészeink pályafutásuk alatt milyen irányok hívei voltak, és ami nálunk különösen fontos, milyen szervezetekhez tartoztak.
Tudjuk, hogy e szervezkedések mintegy két évtized óta milyen sajátos szerepet játszottak, mennyi érdekes, sőt jelentős törekvés és amellett mennyi tisztátalan szándék érdekében jöttek létre. A regisztrátor pontosan megállapíthatja minden egyes művész fejlődésében a sokszor hirtelen és belsőleg indokolatlan irányváltoztatásokat anélkül, hogy ezzel az értékelés gyakorta időszerűtlen vagy hálátlan szerepét vállalná. A jövő történetírója különös hálával adózna e szolgálatért, mert művészetünk fejlődése az utolsó két évtized alatt oly tarka képet mutat, hogy annak felelevenítése céljából ugyancsak szükségessé válnak a pontos feljegyzések már a közeljövőben is, mihelyt nem támaszkodhatunk emlékezetünknek oly hathatós segítségére, mint ma.
Az ifjú magyar művészettörténet feldolgozása krónikás tehetségre vár, éppúgy mint a régi művészetek magyarországi történetének megírása. Az események kialakulásának és a fejlődés külső tényezőinek felderítése nálunk különösen fontos, mert sajnos, nem mondhatjuk, hogy bőven lennénk a szilárd egyéni erőknek. Embereink nem igen bizonyultak a helyzet urainak; ellenkezőleg azt tapasztaljuk, hogy a társadalmi életünket irányító jelentősebb események művészetünk fejlődésében rendesen jókora zökkenéseket idéztek elő. Ami persze érthető is, mert konszolidált állapotokról még mindig nem lehet szó nálunk. Jellemző, hogy belsőleg megérlelődött reformjain nem tudtak oly általános érvényű változásokat előidézni, mint a kedélyek fogékonyságának minden tekintetben, tehát művészi téren is, nagy lendületet adó hatvanhetes kiegyezés és az ezredéves kiállítás.
Jeleztem már, hogy a könyv egyik legnagyobb érdeme az irodalmi adatok rendkívül szorgalmas feldolgozása. Megállapíthatók természetesen e téren is bizonyos pontok, melyeket szerzők figyelme elkerült. A Nyugat néhány elhallgatott közleményére se ártott volna hivatkozni. Behatóbban kellett volna tanulmányozni a minket érdeklő külföldi folyóiratokat és fontosabb kiállítási katalógusokat is. A szerkesztőség különben joggal várhatja az érdekelt művészektől, hogy e téren segítségére legyenek.
Viszont úgy hiszem, hogy a szerkesztők sok felesleges munkát is végeztek. Kiállítási katalógusaink igen érdekes adatokat szolgáltattak, különösen nagyobb művészeinkre vonatkozólag. Fontosak e jegyzékek nemcsak önmagukért, hanem úgy is, mint megközelítő pontosságuk kronológiai adatok. - Szükségtelennek tartottam volna azonban a kiállított művek árainak közlését. Ezek időközben, a pénz értékének változása következtében, nagyobbára semmit mondó adatokká váltak. Na meg aztán tudjuk, hogy annak idején is könnyebb volt a képek árát megállapítani, mint a kért összeget megkapni.
Ugyancsak szükségtelennek tartottam volna sok újabb keletű grafikai műnek, különösen a múlt század derekán és második felében készült kőrajzok halmazának bő leírását és a legendák közlését. (Sokszorosító művészeink, könnyen érthető okokból, aránylag igen jól érvényesülnek a lexikonban. Őket dolgozták fel egyébiránt régibb íróink is leghamarabb részletesen.) Nagyon helyesnek tartom, hogy a magyar művész-lexikon a teljességre törekszik ahol csak lehet, de grafikai művek katalogizálásánál csak akkor van praktikus haszna a felírások közlésének, ha teljesen szubtilis módon történik. Jelen esetben elég volna a lapok egyszerű említése.
Szabadjon még azt is megjegyeznem, hogy szerzők figyelembe vehették volna Maszák bácsit nemcsak Barabásra vonatkozólag, hanem akkor is, mikor a magyar "művészet" javára hevesen tiltakozik a "képzőművészet" létjogosultsága ellen.
Szeretném azonban, ha a lexikon önzetlen és fáradhatatlan munkásai ki tudnák érezni soraim közül azt az igaz örömöt és kielégülést, melyet a könyv megjelenésekor mindazokkal együtt éreztem, kik a magyar művészet ügyét magukévá szokták tenni. Szendrei Jánost és Szentiványi Gyulát ugyanaz a tiszta és naiv lelkesedés hevítette ma is, mikor a német "Thieme-Beckerrel" egyidejűleg egy hasonló szabású és igazán hézagpótló és alapvető nagy művet állítottak össze, mint annak idején Kazinczy Ferencet vagy az öreg Krüchten Józsefet, a széplelkű budai prókátort, kinek mintegy száz év előtt legelőször jutott eszébe, hogy a magyar művészek emlékét tanulság céljából és a nemzet dicsőségére egy lexikon szerény kísérletének kiadásával örökítse meg.
Szendrei és Szentiványi munkájának csupán a minden áldozatra kész lelkes ügyszeretet adott életet. A honoráriumról, melyet érte kapnak, jobb nem beszélni. A mostani háborús időkben nem fogadják szívesen a lázítókat.
Pedig e két szerző teljesítménye igazán különös jutalmat érdemelne. Mert ne feledjük, hogy e végtelen kitartást és lemondást igénylő munka mindössze két ember alkotása, kik közül az egyik fiatalságának legjobb éveit szentelte a nagy irodalmi kőtörésre azért, hogy végezetül beüljön egy vidéki lap szerkesztőségébe. A magyar művészlexikon száraznak látszó adatai nagy vérveszteség emlékét őrzik.
"Én láttam a harcot."