Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 3. szám
Irlandban történt, borostyánnal befutott kis, fehér kerti lakban vagy egy spanyol kastélyban, hol régi látomások az emlékezés üveghangján beszélgetnek egymással? - már nem tudom. Rég volt és gyakran szeretném, ha nem is lett volna, noha egyetlen kincsem a Primerosera való kusza emlékezés. Mert még vannak éjszakák, amikor újra előjön. Álomban érkezik, mint a halottak és ilyenkor néha idegen, gyűlölt személyek hangján szól hozzám. De mielőtt elköszönne, álomban elköszönne tőlem, újra a régi hangján kérdi, a régi kérdést kérdi: (fáj a szíve?) Halálos sikolyként édes feszültség fut át ilyenkor keblemen és reggel, hogy ráébredek a dolgokra, dacosan ismétlem magamnak: (Mit akarsz, hiszen elhagyott ...)
... Tizennyolc éves volt, de negédes kacérsággal huszonkettőnek mondta magát néha. Némely alkonyatkor, amikor a levegőég végső csücske olyan volt, mint egy lila színű orchidea, de hamisított, illatos orchidea, kedvvel mondott el egy történetet, amelyben ő szerepelt és amelynek a végén egy indiai üvegcséből keserű mérget ivott. Reggelre találta meg a háznépe eszméletlenül és két álló hétig volt egyformán jegyese az életnek és a halálnak. Ma nem tudja, hogy akkor miért akart elmenni - így fejezte be mindig a történetet és én ilyenkor jobbra, a kis hajóhíd felé fordítottam arcomat (e kis hajóhídra, melynek feje zöld moszatos sziklákon hevert, még pontosan emlékszem), hogy ne lássa vizes szememet. Ám életem minden eljövendő ünnepnapját adtam volna érte, ha biztosan tudom, hogy ez a történet nem lett volna igaz, noha két esztendővel az ismeretségünk előtt tette azt és egészen biztos, hogy a mások cselekedeteiért nem mi vagyunk felelősek. De akkor még véghetetlenül szerettem Primeroset.
Ezt sosem mondtam meg neki és ő sem mondta nekem azt, hogy... De tudtam: férfi én előttem benső szót nem válthatott vele és én mindig belepirultam, ha kezet fogtam vele. Pedig akkor már három gyermekem lehetett volna és szó sincs róla, hogy még fiatal lettem volna. Olyan félénken tiszteltem, hogy éjszakai emlékezés közben - édes napok után, melyeken azzal csaltuk egymást, hogy hiszen nem történik semmisem - gondolatban sem mertem összegyűjteni, oh, egymás mellé tenni drága arcának vonásait. Tudtam, ez nem illet meg engem és azt is éreztem mindig, hogy nekünk kettőnknek sosem lesz egymással történetünk. Nem is lett, és ez volt a legszebb.
Egyik illatos reggelen, amikor a hajnali ködlés az erika színében volt gyönyörű, ennyit mondott nekem:
- Tegnap tudtam életemben először fájdalom nélkül mosolyogni.
Így vallotta be, hogy boldog és hogy szeret és én akkor és azóta is mindig, kimondhatatlanul szégyelltem, hogy azelőtt is éltem, mielőtt ő nekem lett volna. Elmúlt életem csapásnak éreztem, ám bűnnek is.
És mégis már e napokban is, amikor pedig még minden óra egy tündérkertnek más és más pázsitja volt, gyakran éreztem, hogy szívtelen leszek egykoron hozzá is. Magam sem tudom, hogyan jött, de végső fogadkozásaim közben (mindig, mindig csak magamban mertem fogadkozni) gyakran szólítottam őt - már akkor! - így: »Én örök emlékem«. Ilyenkor bűnbánóan mindig megkérdeztem tőle fennhangon:
»Haragszik?«
Ő, a legnemesebb, soha, de sohasem kérdezte, mit vétettem ellene.
»Nem fáj a szívem.« Ennyit felelt és szemének mosolyát ajkamra fektette. A kezemből evett volna, mint az édesanyjáéból. Úgy bízott bennem.
Szép volt, a szebbnél is szebb. Édes arca - ennyire még szabad tán emlékeznem - két kárminszínű piciny égbolt, a szeme érzelmes és folyékony agát, haja illatos, tömött és a feketesége olyan gyönyörű, hogy sűrített azúrnak tűnt, nyaka tejfehér ígéretét, járása ismeretlen zenék ringó edénye és öle - mit sosem ismerék meg - lehullott, üres rózsalevél.
Általa tisztultam meg nagyon és mégis olyan boldog voltam abban az időben, hogy magamat is tudtam alázatban és gyengéden szeretni.
Vallásos volt a római szentegyház édes parancsai szerint. Ünnepnapokon csekély virágokkal ajándékoztam meg és minden vasárnap reggel egymás mellett kézenfogva térdeltünk a templom kőpadlóján, az oltár előtt, hol az ír falusi tisztelendő mondott misét. Vagy mégis a madridi püspök lett volna?... De a legszentebb érzelmünk az volt, melyben lelkünk - két elveszett gyermek - ölelkezett és egy külön hitünk is volt azért, csak kettőnknek való hit.
»Bocsásson meg, hogy vétkeztem a vallás ellen«- mondtuk volna, ha valaha is rosszak lettünk volna egymáshoz és ilyenkor megcsókoltuk volna egymás kezét.
Mindennap, egész nap együtt voltunk. De olyan rövidek voltak a napok és éjszakánként szép leveleket írtunk egymásnak. »Tegnap este óta egy pillanatig sem szűntem meg magával foglalkozni - mondta egyik ébredés után, mikor is átzörögtünk egymás ajtaján és én ekkor gondolatban és előre még azt is megköszöntem neki, ha egyszer el fogna árulni. De komolyan még nem mertem akkor arra gondolni sem. Szóval sosem mondtuk meg, hogy szeretjük egymást, ám ő - olyan gőgös mindenki máshoz - mint mézes sütemény íze, olyan édes és lágy volt nekem és én ebből mindent tudtam. Ő is tudta, hogy fáj nekem minden, mi ő előtte, az ő ideje előtt velem történt. Mások tán elkárhozott hercegkisasszonyként becsmérelhették, ám én tudtam, hogy ő tiszta, mint a hűség kútja.
Négy aranyhét telt el - mert elég barbár voltam, hogy lemérjem az időt - amikor az ördög (csak ő lehetett) azt súgta nekem, hogy mondjak meg neki mindent. Elmúlt életem is, amelyről olyan nagyon szerettem volna, ha nem is lett volna és azt is, hogy valamikoron őt is el fogom hagyni. Nagyon derék akartam lenni azon az éjszakán, mikor elhatároztam, hogy neki, kit még gondolatban sem mertem becsület nélkül megérinteni, meg fogom mondani, hogy valamikoron rossz leszek ő hozzá is. Nem akaratból, de végzetből, rendeltetésből, vérből. És nagyon fájt nekem azon az éjszakán, milyen nagyon fájt, amikor látomásban előttem terült el szép fehér teste, megkímélt teste, mennybéli cselédekénél tisztább teste, ám ajka kék, gyermeki álla megnyúlt és a jó kis szíve dermedt a méregtől, mit miattam fogyasztott el előttevaló este. Tudtam, hogy el fogok tőle búcsúzni - egyszerre és szó nélkül - és meg akartam kérni, ne eméssze el magát miattam és a lelkiismeretemet se bántsa majd akkor. Hiszen én - most csak elhiheti nekem - a legjobb akarok lenni hozzá, én semmiről sem tehetek és annyi könnyet se sírjon utánam, amennyit egy rózsabimbó egy perc alatt meg tudna inni. Nem érdemlem, mert nem érdemes miattam (- ki vagyok én! -) és nem érdemlem, mert akkor majd nem tehetek érte. Most fogjunk kezet utoljára, most, amikor csak szépet viszünk el egymástól és csak szépet hagyunk meg egymásnak. Most, amikor még hisz nekem és amikor tudhatja, hogy azt, amit teszek, csak jóságból teszem, hozzá való jóságból és csak irgalomból ölöm meg őt. Le akartam térdelni előtte és egy rossz megbánás imádságos szavaival szólni az értelméhez és a szívéhez is. Hogyan féltem a reggeltől és hogyan vártam is azt. És meg akartam kérni, hogy legyen boldog és hogy éljen túl. A szenvedéseimre és a bűneimre és a jóságomra is akartam kérni, higgye meg, minden csak ő érette történik, azért, hogy egykor ne sírjon sokat. »Szépségben bocsássuk el egymást és tudja meg, nem szabad tovább mennünk ... Maga sosem káromoljon és sosem sirasson engem, ne is átkozzon. A lelkiismeretemből sosem falatozzék. Maga, éppen Maga ne. Éppen Magához akarok jó lenni, megkímélem lássa és most bocsájtom útjára, most, hogy még olyan tiszta, mint a virágbimbó, amely holnap fog kifelejteni.« Ezeket akartam neki mondani és le akartam térdelni előtte másnap reggel. De sírni - erős szándékom volt ez - nem akartam. Csak azért nem, hogy ő se.
És reggel nem találtam meg és azóta sem. Szó és írás nélkül ment el és a hangját soha többé nem hallottam, szemem a szemefényéből már nem ihatott a napokon, amik ezután következtek és amik bár sosem következtek volna. A családjánál akartam megkeresni, de a családjáról nem tudtam és eszembe jutott, hogy annak a nevét mindvégig is titkolta előttem. Primose - csak így hívhattam mindig. Nem járulhatok hát a családja elé és haza sem vihetem magamhoz, ami helye is, hiszen annyival vagyok idősebb nála és annyi sok más is van köztünk. Mégis tán jó volt, hogy elment és most alázatban és igazán megköszöntem neki, hogy elárult... Ámde igazán megbocsájtani, máig sem tudtam ezt neki.
Akkor botot vettem a kezembe, hosszú botot, melynek végére elefántcsontból nefelejcs virág volt faragva. Kezem reszketett, ám hosszú útra indultam e vándorbottal, nem azért, hogy őt megkeressem, hanem csak úgy... Négy országot bejártam azóta és több hölgy én miattam halt meg. Mélyeket alszom és Primerosera csak ritkán emlékezem. Némely álmomban talán és akkor is kevéssé és nagyon bizonytalanul. Néha azért szeretném hinni, hogy nem igaz és meg sem történt, amit itt most följegyeztem, ám vannak esték, amikor ködös udvar borúl a holdra és ilyenkor sírva megcsókolom a sebhelyet, mit Primerose, kis fehér báránykám, tüskével ejtett szívemen.