Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 2. szám · / · HARRY RUSSEL-DORSAN

HARRY RUSSEL-DORSAN
HARCTÉRI LEVELEI

XIII.

Trois Vierges. - Lüttich. - Pokoli mámor. - Mózes aranyborjai. - Senki nem kérdez, senki nem szól. - Halálos együttérzés. - Egy-egy akasztott ember torz formája. - Wilz. - Maaterlinck. - Bús költő. - Ami Leblanc asszonyt megigézte, de reám sosem tudott hatni. - A Byron és Swinburne csontrendszere. - Jámbor biliárdművész. - Georges Rodenbach. - Némi gęne. - Sir Grey. - »Nem kíván nyilatkozni?« - A barbárok pörölycsapása. - Louvainben százados könyvek, Malineben az öreg bíbornok. - A haza. - Aminél nincs üdvösebb. - Miért nem lehet részleteznem. - Pelleás-ék, Princesse Malein-ék és a többiek. - Goethe. - Kissé ideges, sőt tendenciózus szavak. - Ami megalázó és megengedhetetlen. - Másodszor. - Mit tehet ilyenkor a legnagyobb kritikus? - Harmadszor. - Dobhártyám, orrom és szemem. - Ornement des noces spirituelles. - Sok minden finom és becses dolog. - E vérciklon értékbecslő ereje. - Csődtömeg. - Akik megmaradnak. - A gép. - Füst. - Új reggel a reggelben. - Alapelv. - La grande affaire. - A Maaterlinck két embere. - Egy-egy görbe orr. - Ellenkémek. - Német vezérkar. - Gouvy. - Égő háztetők. - Wagneri tűzvarázslat. - Párbeszéd. - A legszebb játék. - Silány szituáció. - A német autó. - Spa. - Színes tájképek júniusi idillje. - Spa sans zero! - Homályos, ősemberi ostrom. - Egy emberi forma. - Villogó baltaél. - Vasúti sínek. - Halálos sebesség. - Egymás ölében két nyúlánk gyalogos katona. - Egy idősebb s egy fiatalabb tiszt. - Kigyulladt horizontok. - Mod és Ciney. - Rengeteg aranyfüggöny. - Tarka flamand tehenek. - Jemelle. - Néhány sebesült. - Hat szomorú ember egy nagy sárga fal mentén. - Hat belga úr. - Az arcok és szemek. - Füst, por, meleg. - Marloie határán. - Kis szőke szemüveges. - Cirkuszi mutatvány. - Huy előtt. - Időn és téren kívül. - Tömör és szürke verébcsapat. - Mint régi kedves ismerősünk. - És olyan világos van ... - A két német tiszt, aki tüzel. - Szomszédos kőrakás. - Sortüzek. - A toronyból is. - Rövid tragédia. - A torony. - Nagy sárga tűzbokrok. - Egy ember. - Halálos illatok. - Kis német csapatok. - Az édes tyúkok. - És az ágyú Loncy felől.

Amint rohanok e vad után, Trois Vierges felől a luxemburgi határ irányában, Lüttich már elesett. Valami pokoli mámor száll a levegőben vaskos füstfelhők hömpölygésével, izzó tüzekkel, ágyúdörgéssel, micsoda ágyúk, oh dear! Mintha a hegyek hasadnának ketté, kőméheik robbanásával. S a kora hajnal, pirosra föstve, a lángtarajok csapkodó tűzvirágaival az ég peremén kanyarogva, mintegy megrekken a rémületben. Az útszéli fák, a tűzvész reflexében, aranyba olvadt gallyaikat meresztik az égnek, s egy távoli gulya, rohanva a mezőn, fényekkel fröccsent patásaival, a Mózes aranyborjainak rémlik. Lüttich elesett. Rohanok.

Az igazság az, hogy e győzelmi kábulatban észrevétlen gurulok előre. A füst rámszakad, a tűz megvált s kifényesít aranypáncélosra. Emberfölötti ragyogásom előtt a sorompók megnyílnak, az út szabad. Őrjáratok némán rámbámulnak. Úgy látszik minden emberi idegzet fel van hangolva e percben e szédületes méretekig. A legnagyobb arányok vannak, egy rémületes óceán van, amelyen elfúlt az emberi lélek. Senki nem kérdez, senki nem szól. Olykor a távoli tanyák felől, égő istállók leheletével, rettenetes dögszag száll a füstben, megpörkölt csordák agóniája. Az ágyuk között, időnként, amint eldörögnek a térben, egy vonagló tehénbőgés hallatszik, s egy mélyebb hang, egy rettenetesebb hang amelyik felel reá: nedves orrlyukain keresztül egy bika felbődülése, valami halálos együttérzésben. S a fák alatt, az útszélen, az aranyfák alatt, felhasadt kancák rubintos sebeiket mutatják, megdermedt combjaik között. S távolabb, egy-egy akasztott ember torz formája látszik egynémely jegenyén, a ritkás levelek között mint egy megkopasztott pálma törzsön egy éktelen banánra, elnyúlva és sárgán. A felduzzadt ajkak közt a nyelv lelóg, jó mélyen és az állon túl, bús emberi nyelv elszíntelenedve, mint egy öreg kecskeszakáll.

*

Csak Wilzig eljutnom megállapodás szerint. Itt vár Maeterlinck biztos helyen, az embereivel.

A sövény mögött már int is amint keresem az irányt. S két embere kiszalad elém.

S rögtön mondják:

- Indulhatunk!

Még van annyi időm, hogy a költővel kezet szorítsak.

Bús költő a kerti sövény mögött, lobogó ősz hajával a szélben. Az arca sápadt, feldúlt, keserű, a vonagló ajk megferdült vonalával, mint egy görög maszk egy színpadi függönyön. Kitűnő feje a régi, kiváló és eredeti írásaival ellentétes házitanító-koponya, mely bár Leblanc asszonyt megigézte, reám sohasem tudott hatni. Sohasem találtam e fejet jellegzetesnek, kiváltságosnak, érdekesnek. A Byron és Swinburne csontrendszeréhez szokott érzékem hiába kereste e lírai üstökön a benső gondolatokat és elepedt szerelmek fizikai eleganciáját s gyakran előfordult, hogy Párizsban, a Grand Café körül, elszórakozott lézengéseim közben, holmi jámbor biliárdművésznek néztem a belgák nemzeti dalnokát. Viszont e percben, Belgium szerencsétlensége, mindössze a kis országok elmúlásának kétes tragikumát vonta e költőkoponya köré s bár tudom és látom, hogy a Méhek szerzője rettenetesen szenved, illő meghatottságomon kívül mégsem tudok kiérezni a lelkéből hugói harsonákat. Ha még tovább kutatnék, rájönnék arra is, hogy a Maeterlinck keserű rafináltsága, transzcendentális borongása és szimbolikus finomságai, úgyszólván kizárják, vagy legalább is valószínűtlenné teszik az olyan primitív és egészséges érzések spontán átérzését, mint amilyen a honfibánat és a hazaszeretet is. Bevallom, Georges Rodenbachnak, vagy az utolsó flamand parasztnak jobban hinnék e percben.

Különben is némi géne-ben vagyok Maeterlinck-kel szemben. A hármas szövetség sajtójának sikerült ugyanis Belgium legázolását és feláldozását az angol védelem javára magyarázni. Nem keresem mi igaz mindebben, ez a Sir Grey dolga. De alig várom, hogy a költőtől elbúcsúzzam.

- Nem kíván nyilatkozni? - kérdem kötelességszerűen, inkább a hallgatást szuggerálva.

- Kívánok! - feleli hirtelen felbuzdulva, a legnagyobb megdöbbenésemre.

- E perc túl komor, - mondom elbátortalanítón, - s a szavak, sajnos, semmit sem jelentenek többé.

- A szavak! - feleli keserűn, - igaza van! Ez a barbárok pörölycsapása most, A teuton horda szétszaggatta az alenconi csipkét. Mit mondjak! Louvainben százados könyvek égtek el! Malineben, lángoló utcasorok előtt, az öreg bíbornok megállott egy falnak dőlve, a füstben, mint Krisztus. Mit mondjak! A haza elveszett.

- A költő számára nem veszett el semmi, - felelem vigasztalón.

- Gondolja? - kérdi mint egy gyermek.

- Ön tudja azt drága Maeterlinck, hogy semmi sem üdvösebb, mintha a költőnek igazi bánata van. Mindannyian meg vagyunk győződve arról, hogy ön egy gyönyörű könyvet fog írni Belgium keservéről. Legyen szabad még hozzátennem, hogy különösképpen a fájdalom igen becses anyagában fölöttébb fontos az, ha a művész bizonyos őszinte átérzésekből és realitásokból meríthet. Minthogy sietek, nem akarom részletezni. Csak azt a röpke benyomásomat kívánom jelezni, hogy Pelleas-ék, Princesse Maleine-ék és a többiek inkább elvont és homályos gyötrelmekben sínylődnek, s bár ön szereti kutatni az emberi sorsok és bús végzetek rejtelmeit, mégis, lássa, ezeknek a sorsoknak és végzetnek, embereknek és hercegnőknek, s ahogyan ön kezeli mindezt, emberi szempontból nincsen nagyobb jelentőségük, mint például egy üvegházi leírásnak, amikor egy nagy erdőről van szó. Én tudom, hogy ön nem szereti Goethét és az effajta érzelmek dolgában nem is vitatkozom. De ezt a németet lássa az teszi naggyá, hogy megtanulom belőle mi az egy közönséges ember, aki szenved.

Ezekkel a kissé ideges, sőt tendenciózus szavakkal fejezem be a beszélgetést. Szokatlan türelmetlenségem és rossz kedvem okait kutatva, a következőkre jövök rá: először is megalázó és megengedhetetlen az, hogy bizonyos pretenziózus urak, és igen gyakran szellemileg inferiorius urak úgy fogják fel a zsurnalisztát, mint aki szolgailag és elámulva hallgasson meg és nyomtasson ki olyan színtelen banalitásokat, ostobaságokat és szamárságokat, amelyekért egy szegény riportert kiröpíthetnének egy redakcióból. Másodszor: Belgium csakugyan el van veszve, és a haza el van veszve és a mama el van veszve és amit akarunk el van veszve. Ilyenkor pedig a legnagyobb lírikus sem tehet mást, mint hogy beül a double W.C-ra és hallgat. Harmadszor pedig, nem tehetek, de ez az egész maeterlincki írásmodor a maga pepecselő obskurantizmusával, a maga madársipongású, kis hülye szavakat repetáló árnyaival úgy elsöprődött a háború forgatagában, hogy egy hang, egy szó, egy gondolat sem akadt meg belőle valamely útszéli fa kopár ágazatán. A dobhártyám még zúg az ágyúk mennydörgésétől, az orromat még egyre a hullabűz dagasztja, a szemem, olthatatlan rémlátással az akasztott emberek füzérét bámulja a luxemburgi határszélen s akkor jön Maeterlinck az ő elképzeléseinek vértelen nyomorával, az ő kólikás kis princeivel, az ő Ornement des noces spirituelles-eivel, az ő tudatos naivitásaival, ravaszságával és rosszhiszeműségével, ebben a brutális és borzalmas életben, ebben a megvadult életben, ami a háború!

I beg your pardon, sok minden finom és becses dolog veszett el a vas és vér e viharában, sok fiatal drága élet és egész nagy nemzetek, mint mondjuk maga Anglia, az Atlanti óceán archipólusától, a Herbidáktól Brighton kavicspartjáig, egy gyászoló családdá lett. De abban csakugyan van valami pokolian rejtelmes, valami megkapóan nagyszerű, hogy e vérciklon értékbecslő ereje még azt is lesodorja, legázolja és elhamvasztja amihez látszólag hozzá sem ér. Akik valaha sírtak, daloltak és szenvedtek, ezek is mind itt vannak most, a vizsgán, a Fenelon árnya és a Maeterlinck-k húsos tömege, a holtak és az élők mint színes, pazar, néma és nyüzsgő csődtömege az emberiség e nagy leszámolásában. Eddig csak Wilde-t látom aki megmaradt, a szerencsétlen, és a canterbury-i érseket mert ez szükséges a koronázáshoz.

- Gyerünk, - morogja a két ember a sövény mellett.

S egy nagyot rázkódva, a gép megborzong mintegy tragikus utak előtt s már rohanunk is. Wilz elmarad mögöttünk a füstben. Maeterlinck is eltűnt, eltűnt! Nagy füst száll. S időnként, mintha egy új reggel támadna a reggelben, üde tüzek ébrednek a láthatáron, kigyulladt falvak fölött. Elfúlva és eltompultan, mindössze némi homályos érzésem van arról, ami veszélyt és kockázatot rejt számomra ez út. Emberi önzésem egyébként, némi kedvező és bíztató sejtelmeken kívül arra a megingathatatlan alapelvre épült, hogy semmi baj nem érhet. Mások is vannak így alapelvekkel. Továbbá csak a rejtélyes és képzelt veszélyek riasztók. A temetők, őserdők és a női népgyűlések éjszakája lehet félelmetes. Itt nincs más veszély s nem lehet más kockázata, minthogy tarkón ér egy golyó. La grande affaire! ahogy a franciák mondják.

De ami rejtélyes ha akarom, vagy nem rejtélyes, ha úgy akarom, az a Maeterlinck két embere aki itt ül mellettem, némán. Jersey-kbe és sweeter-ekbe göngyölten és búvársipkával a fejükön, nem látszik belőlük más csak két merev szem és egy-egy görbe orr mely elszánt szeretne lenni. Különben a legrendesebb emberek. Újságírói ösztönöm, némileg tájékozottan a mindenfajtájú háborús duplicitások útvesztőiben, e kitűnő franc-tireur-öket merőben szelíd, belga zsidóknak látom. Amennyiben minden írásuk pedánsan rendben van és minden sorompó és őrszem előtt az ellenkémek biztonságával mondják be a jelszavakat: nem nehéz kitalálnom, hogy a belgákhoz szító rokonérzésükkel a német hadvezetőséget szolgálják. Ez is a maeterlincki honfibú, keserűség és őszinteség szimbólumához tartozik, hogy talán senkit sem csapnak be csak éppen Maeterlincket. Német részről viszont, az irántuk tanúsított bizalom a legfőbb garanciája annak, hogy ott is csak használhatnak ahol különben sem tudnának ártani. Egy idegen, ellenséges újságírónak becsempészése Lüttichbe, a Maeterlinck könnyen érthető érdeke lehetett. De a német vezérkar is ismeri az újságírót és ismer különösképpen engem, biztos tudomásom szerint, és ismeri az Evening Standard-ot. Miért állja el az utam, de sőt miért ne könnyítse meg, két kipróbált emberével, a saját javára?! Lüttich elesett, hát csak jöjjek, csak nézzem meg. Szóval itt nincs más becsapva csak a költő.

*

Gouvy előtt, egész utcasorok, kis háztetők szorosan egymás mellett, mint óriási asszonyi frizurák, felborzolva és lobogón, szőke lángokban állanak. Az ablakokból is, metodikusan, az összes ablakokból, tömör lángok dűlnek ki, vakító fényeik izzásával. Kimagasodva az égő háztetők fölött, a templom is ég tiszta lilaszínben, az apró rohanó lángok wagneri tűzvarázslatával. A torony közepét, olvatag ostromlással, mint a tűzkígyók, kinyúlva s epedőn, a kék fullánkjuk elrezgésével, dús lángok nyalják körül. S ugyanakkor, a még sértetlen óramű odafönn, olvadozó harang apparátusával a reggeli tíz órát búgja el, nyilván ez életben utoljára.

Hirtelen hátra szól az egyik ember, hozzám.

- egy német vezérkari autó robog előttünk, - mondja megriadtan. - Lassítsunk?

- Dehogy lassítunk, sőt! - felelem.

S akkor rámmered mindkettő, megrökönyödötten. Már azt hittem lerántanak a kocsiról.

- A fejünkkel játszunk! - mondják.

- Hát csak játszunk. - mondom. - Ez a legszebb játék. Aki fél szálljon le, - teszem hozzá szokatlan hevesen.

Mire mindketten, mintegy kigyulladnak a hangomon.

- Itt nem fél senki! - felelik felhorkanva.

Oh a világért sem művészi ez, tudom, sőt! egészen silány szituáció, színlelt energiákkal e közös komédiában. Valami alacsony moziszerűség van rajta az egészen. Egymást csaljuk itt mind a hárman. Csak a motorban van becsület, kitűnő belga gyártmány, mely sima iramával, nagyokat pöffenve időnként, ott van szorosan a német autó mögött, a füstben, a porban, a tűzben.

*

Spa egy villanás mindössze, a kis Spa, a híres Spa, aranypénzei csengésével, hívogató rulettasztalaival, sans zeró! ahogy az okos belgák ezt kitalálták a játékosok becsődítésére. Sans zeró! ebben van valami rettenetes komikum, valami sodomai tréfa, sans zéró! amiből egész Spa élt, egész Spa csalt, és még ott vannak a megpörkölt falakon, sértetlenül és csak kihólyagosodva egy kissé, a nagy színes plakátok, nagy színes tájképek júniusi idillje, a vonzó kertek, zöld berkek a játéktermek körül, s ez minden, ami a múltból megmaradt, a plakátbetűk díszében: Spa sans zeró! Tolongó szürke német katonák e percben, sisakos formáik száguldozásával odaát, mint egy ijesztő emberkígyó, törhetetlen kanyargásokkal a vasúti állomást fonták körül és vágták szét egy pillanat alatt. Valami homályos, ősemberi ostrom volt ez, láthatatlan erőkkel, titkos eszközökkel, melyekből elvétve, néhány puskadörej, néhány emberi hang s valami zengő és éles robbanás hallatszik, mint egy meghasadt orgona. A tető puhán beszakad, recsegve, a falak leomlanak s belülről, rögtön, vaskos fehérben, egy magányos füstoszlop emelkedik, mint egy hirtelen támadt forrás fölött, mely egyre bugyog a mélyben. Az épület utolsó sarkán, a felszaggatott ablakok mögött, egy emberi forma rohan, megtébolyodottan, magasra emelt baltával hosszú asztalok között, melyeken távírókészülékek sorakoznak, egy egész raj kézigép a rézgombok fénylésével s abban a merev szomorúságban, amellyel a tárgyak várják a sorsukat. Néhány német katona, tömör csoportban s szuronyt szegezve betorlódik a küszöbön, mint egy acélfal összesűrűsödve. Egy-egy szó röppen, valami furcsa és ismeretlen hörgés, mely túl van már minden emberi hangnemen. A baltás ember lecsap a gépekre, őrjöngve. S átszúrva már, még egyre csapkod, a villogó baltaél cikázásával, éles csengésével a géproncsok között, a pusztítás emberfölötti dühével, mint egy félisten, aki meghal a maga romba döntött templomával. S távolabb, künn, a vasúti sínek mentén, fehér füstbokrétákban sűrű robbanás pattog véges-végig a töltéseken. A sín kiszakad, felpattan, előrenyúlik hullámos remegéssel, a földtől szabadultan.

S rohanunk tovább az úton.

Előttünk, a német autó, halálos sebességgel szántja az utat, a kerekeinek szinte légies forgásával, Egyforma zúgása, süvítő szirénája lázasan betölti a teret s a porban elmosódó utasai, megkönnyült formáikkal, rohanó fantomoknak rémlenek. Mégis, időnként, egynémely sorompó és őrség előtt, hirtelen fékezéssel amint tovacsúszik a talajon beváltott sebességgel, ott van előttünk, egészen közel a páncélos limuzin és a szétrebbenő füst és portömegek között, mint egy megszakadt függönyön túl, egészen világosan látom az urakat, akik ülnek benne. A sofőr mellett, egymás ölében, két nyúlánk gyalogos katona, felkészült puskával. Hátul egy idősebb tiszt, leszíjazott sisakkal, a vörhenyes szélű szemek fölött, melyeket nem véd üveg. A térde közt egy puskacső nyúlik elő s majdnem álláig ér. Egy fiatalabb tiszt ül mellette, ugyancsak véres szemekkel s felfegyverkezve, különben rózsás arccal, mint egy angyal, mint egy harcias kerubin, megdermedve. A két tiszt között, az ülésen, a párna szíjai alatt, két browning hever egymás mellett. Ezek elvannak látva, gondolom magamban, amint átszaladunk a sorompón.

De a kigyulladt horizontok, főleg északnyugat felől, ahol Mod és Ciney lángokban állanak, már-már felénk csapják pokoli tüzeik hevét. Úgy ég minden rendszeresen, pontosan felgyújtva, úgyszólván szabályszerűen, a tolvajterjedés, az elharapódzás, a lángokban való kontázsió mértani pontosságával és azokban a nagyszerű arányokban, melyekben a szabadjára eresztett elem tombolja ki magát. És e tüzek között és e tüzek fölött és egészen messze e tüzeken túl, az egész égbolt, vörhenyes párázatokban egy rengeteg aranyfüggönyhöz hasonlít, melyet valami rángat odaát a mélyben, a láthatár mögött, és átakar szaggatni, hogy előre törjön. És újra itt vannak a felperzselt mezőkön. Megriadva és visszanézve, a rémülettől nedves orral a tarka flamand tehenek, és felelgetnek az ágyúszóra, bús bőgéssel, egymás után.

Jemelle-en átrohanunk, égő házsorok között. Néhány sebesült vándorol magában a mellékutcákon, néha megáll, fúj egyet a homlokát törülgetve és bámulja a tüzet. Egy nagy sárga fal mentén, hat szomorú ember áll másfél tucat puskacső előtt, Vezényszó nélkül, tömör fegyverropogás hallatszik s a hat ember elvágódik, a falat súrolva.

Hat belga úr volt ez, úgy látom. Nem parasztok, de politikus kispolgárok, hazafias rebellisek, akik valami ablakrésen, amint az szokás, kilőttek a németekre. Valami különös szimmetriában omlott össze ez a magányos emberfüzér, felváltva, hol arcra, hol hanyatt rogytak az urak egymás mellett. Egy kis kövér, egy még testesebb, s egy egészen sovány s hosszú mint egy zsiráf, szépen leguggolt szíven találva, a falnak csapott mártírfejjel. Az arcuk még meleg az élet hevétől. És a szemekben, melyekről súrlódásközben lecsúszott a kendő, még ott van az élet utolsó pillantása.

A füst, a por, a meleg, már-már fullasztó. Még hány falu van itt, amelyik ég? Az ágyúszó is mind harsogóbb. És izzó szikratömegek szállnak felénk. Egy-egy golyó is elsüvít fölöttünk. Lassítanunk kell. Marloie határán az út el van torlaszolva. Szétlőtt autók, szekérroncsok, fatörzsek barikádja emelkedik itt véres lovak hulláival. S a túlsó sarkon, újra néhány belga hazafi számol le az életével a német puskacső előtt. Ezek úgy hallom, a vörös keresztes kocsikra lőttek. Úr csak egy van köztük, egy kis szőke szemüveges, megkötözve. A többi paraszt, aki mind üvölt e percben, lekötött szemmel, ami rettenetes. És ugyanakkor, egy sebesült német katona, egy görbe vaskos faágra támaszkodva óvatosan átjön a barikádon. Amint a holt lovak hátán lépdel végig, kinyújtott karjával egyensúlyt tartva, valami cirkuszi mutatvány emléke ragadja meg az embert.

*

Huy előtt, Lüttich esetének egész nagy mozgalma tárul elénk, fantasztikus szcenériákban.

Vannak itt bús belga menekülők, magányos rohanók mint a bibliai leprások, sikongó asszonyok, akik szaladnak kölykeiket cipelve egy kigyulladt égboltozat alatt, mely gyémántos irizálásokban tündöklik mögöttük mint egy rengeteg tükör ekvátori izzásokban. Mintegy időn és téren kívül gurulunk már-már lassított iramban s gyakran elakadva egy csomó autó, társzekér, magányos vándorló s egynémely lovas csapatok között, a füstben, a porban, az ágyúdörgésben, s a szomszédos mezők az út mentén rózsaszínű ködökben derengenek égő szélmalmok máglyáival, melyekről megriadva csap föl, lázas röppenéssel, egy-egy tömör és szürke verébcsapat. S az árkokból az út mentén, sűrű sorokban egymás mellett, holt lovak bámulnak ki, megdermedt paripák faron ülve, elborult opálszemekkel. S itt-ott az árkok fölött, a lovak fölött, az útszéli fák lombtalan ágáról, mint régi kedves ismerősünk, ismét egy-egy akasztott ember csüng alá, lekonyult fejjel, kiöltött nyelvvel meredve le a lóhullákra, valami olthatatlan közösségben és örökkévaló együttérzésben.

És olyan világos van, olyan pokolian világos az egyre szálló füsttömegek dacára, hogy alig bírjuk elviselni. Kábult szemmel, a melegtől szinte fuldokolva szaladunk át a huy-i sorompón, a német tiszti-autó mögött, mely hírtelen megáll, a láncai éles csikorgásával. Mi is megállunk gyors fékezéssel. Az embereim kihajlanak, előremeredve. Az úton egy dragonyos csapat vágtat felénk. Néhány vöröskeresztes kocsi is jön gyors ügetésben égő utca sorok között, megriadt lovakkal.

- Mi baj van? - kérdem.

- Semmi, - felelik kisérőim bizonytalan meggyőződéssel.

De amint magam is kihajlok az ülésen, rögtön látom a két német tisztet, kinyújtott karral és tüzelve. Előttük a nyúlánk gyalogosok, vállnak emelt puskával egy szomszédos kőrakást vesznek célba, ahonnan e pillanatban egy kézigránát repül a német autó felé. Igaz, nem robbant föl. De rögtön jön egy másik, egy harmadik s lecsap a dragonyosok között mint egy vaskos narancs felhasadva, rubintos tüzei felfröccsenésével. Egy ló felbukik, egy lovas lefordul s elgurul a porban. S egész sortüzek ropognak, megsűrűsödve. Le kell hajolnunk, el kell tűnnünk az autó fenekén. Úgy gondolom, a toronyból is tüzelnek ránk. A német tisztek is meglapultak nyilván. De egy hang üvölt a dragonyosok között. S rögtön hallom amint rettenetes patkódübörgéssel az egész csapat a kőrakásnak ront. Egészen különös zajokban, az útszéli barikád lejátssza a maga rövid tragédiáját, a kő, az érc, s az emberi test egymásba kavargásával. Egészen kemény és éles, s egészen tompa és puha akcentusok váltják fel egymást aszerint, hogy a kardcsapások a fejeket érik és a lópaták a köveket súrolják, vagy egy emberi hasat tipornak szét. Amint kinézek a kocsi mélyéből, már ismét csend van és a tiszti autó már szalad is előttünk. Az utasai, mint az előbb, épp úgy ülnek helyeiken, elől a két gyalogos az egymás ölében, s hátul a két tiszt, merev méltósággal. De balról, az utca mélyén, a torony már ég, ilyen hamar! Fehérre meszelt oldalain, nyugtalan virulással, nagy sárga tűzbokrok kanyarognak fel, lángoló virágfüzérek, hallatlan orchideák obszcén alakzatokkal s mind megnőve, kiszélesedve, kidagadva, amint alul, az épület tövében, egyre szítják s táplálják a máglyát vaskos rőzsekötegekkel. De már ekkor a tető is kigyulladt s tündéri szikrázás száll a toronynak, a harangablakot ostromolva. Egy ember tűnik fel itt a párkányzaton, sápadt arcával lefelé meredve. Még vannak néhányan mögötte, sötét fejek, akik mind bámulnak. Mit bámulnak? A füst nyilván már fojtogatja őket s a lángbokrétákból is, amint mind közelebb érnek, halálos illatok szállnak. Még áll egy percig az ablakpárkányon, sápadt ember és vár. Aztán, hirtelen, nekilendülve, leveti magát.

De már itt, Huy-on túl, kis német csapatok lelkes üvöltgetéssel köszöntik a tiszti autót, amint elrobog mellettük. Füstölgő tanyák előtt, véres hullák körül az udvarokon, békén kapirgatnak a tyúkok, az édes tyúkok, Marlow szerint, míg mogorván jön egy disznó a füleit lóbálva s elzavarja őket. Az ágyú még egyre szól, ha nem csalódom Loncy felől.

(Folyt. köv.)