Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 2. szám
Az a negyvennégy esztendő, melyet mostanában a békesség félszázadának szokás dicsérni, igazában elég sűrűn látott háborút, ha jobbára egzotikus érdekűt is. A haditudósítás mestersége nekik köszöni eredetét, mert a háborúk haditudósítói más célokért és más eszközökkel dolgoztak mint a maiak.
A modern haditudósítási technika egyik első mestere Rudyard Kipling. Még sokan emlékszünk azokra a leveleire, melyeket a búr háború idején küldött haza Dél-Afrikából. Egy kórházi vonaton bejárta a csatatereket és tulajdonképpen a sebesültek között élte végig a háborút. Csatát alig látott, csupán csatatereket, rajtok emberi és állati roncsokat. A robogó vonatról messze tájon végiglát az ember, és a nagy, a végtelen ami elébe tárul, eltéríti figyelmét az apróról és az esetlegesről. Ahogy Kipling a víz után sóvárgó dél-afrikai tájat leírta, az épp olyan monumentális megérzékítése volt az afrikai fülledt levegőjű, tikkasztó, öldöklő forróságú pusztaságnak, mint azok a leírásai, melyekkel annak idején az indiai őserdő természetét jelenítette meg. Számára az ember jóformán elveszett benne. Kihűlt tábori tüzek mellett, a költöző helyeken, a tábori ispotályokban, a sebesültet szállító vasúti kocsiban kereste meg Kipling az embert. Szóra bírta az angol hadsereg fantasztikus népegyvelegének képviselőit, a skót, a walesi, az ír, a kanadai, az egyiptomi, a hindu sebesült katonát és a rövid párbeszédekben, miket velük folytatott vagy a monológusokban, miket szájukba tett, mesteri módon jellemezte magát az előadót, egész fajtáját és egyben kóstolót adott a háború hangulatából. Mégis túlságosan irodaszerűek voltak zsánerjelenetei. És hiányzott belőlük az emberi melegség. Kipling túlságosan »témá«-nak fogta föl a háborút, kívülről, felülről nézett reá és fölényesen bánt el véle. Érdeklődését az kapta meg legerősebben, ami festői, ami egzotikus volt benne. A háború neki első sorban arravaló alkalom volt, hogy a halhatatlan és örök angol fajt ünnepelje vele. Az imperialista Kipling, a világuralomra szomjazó, hideg és könyörtelen akaratú angol, kinek alakját a két Tharaud utóbb oly regényesen rajzolta meg Dingley-jében, az afrikai csatatereken alakult ki.
Bizonyos tekintetben Kipling tanítványa Luigi Barzini, ki az orosz-japán háborúból küldött haditudósításaival szerezte hírét. Kipling azonban művész, Barzini csak kitűnő újságíró. Amaz kész gondolatmenetéhez, egy hatalmas álmához kereste az afrikai harctéren a valóság anyagát, ennek a háború első sorban szenzációs tudósítás alkalma, izgató érdekesség. Kiplingnek nem mindegy, hogy milyen földön folyik a háború és kik állnak egymással szemben. Barzininak egyik háború olyan mint a másik: festői környezetben lejátszódó megragadó jelenetek sorozata. Mint írót őt is az érdekli benne, ami Kiplinget: a festői, a dekoratívan megragadó. Embert jellemezni azonban nem tud, ritkán is kísérli meg. Barzini fényes leíró tehetség. Szintén messziről nézi tárgyát, szintén a nagy foltokat és vonalakat rögzíti meg belőle. Bár rögtönözve ír, még sem realisztikus az előadása, hanem inkább stilizáló. Képzeletében megelevenednek a holt tájak és mozgalmassá lesznek, minden mozgásukat képekkel jelenítik meg. Éppen ez fokozza azonban leírásaiban a stilizáltság hatását. Úgy tetszik, mintha minden írása időben messze esnék tőlünk, mintha a jelenhez, pillanatnyi érdeklődésünkhöz, de még inkább emberi részvétünkhöz kevés közük volna. A japán-orosz háborúból írt levelei voltak Barzini legmegragadóbb írásai. Azokat távíró útján küldte haza lapjának, a »Corriere della Será« -nak, azoknak a távirat stílusához kellett alkalmazkodniuk és azért tömörek, lehetőség szerint szűkszavúak voltak. Azóta a tripoliszi harctérről, a balkáni háborúból, Mexikóból kelt harctéri tudósításait olvastuk. Mindjobban úrrá lett azokon Barzini tehetségének az a hibája, mely talán a »par réflexion« való leírással és a stilizáló hajlandóságnak túlságba fejlődésével függ össze. Hosszadalmasak, lelketlenek, fárasztóak voltak.
Ezt a mi nagy háborúnkat a flandriai-franciaországi harctéren figyeli Barzini, a szövetségesek arcvonala mögül. Nem tartozik a főhadiszálláshoz beosztott újságírók karához, hanem, amennyire lehetséges, portyázva közelíti meg a harctereket. Tüzet, vért, halált, egy szóval cselekvést a haditudósító ma úgy sem lát, csak megvívott csaták színtereit és rajtuk a küzdelem maradványait. Barzini a letarolt csatatereket kísérli meg benépesíteni az elmúlt küzdelmek jeleneteivel. A munka, amit elvégez, tisztára képzeletének munkája, s tudósításain megérzik ez nagyon. Az embernek az az érzése, hogy irodalommal van dolga, nem tudósítással és hogy azt a csatatér szemlélete nélkül, akár otthon is megírhatta volna Barzini. Ezek a tudósításai még hosszadalmasabbak, a tájleírás bennük még túltengőbb és fárasztóbb. Nyilvánvaló, hogy írójuknak semmi belső köze azokhoz a borzalmakhoz és ahhoz a töméntelen vérhez, aminek színét, szagát fölidézgeti.
A világháború kitörtéig könnyű volt számontartani a haditudósítás specialistáit. Néhányok neve - Barzinié, Louis Naudau-é, Nyemirovics Dancsenkóé - világszerte ismertté lett. Ma minden hadat viselő nemzet egész tudósítói táborral dolgozik. A németeknek, amíg a haditudósítás inkább csak kalandozó kedvű újságírók utaztatása és a közönségnek szenzációval jóltartása volt, nem voltak haditudósítói. Most minden újságuknak egész vezérkara működik szanaszét a harctereken. Érdekes a német újságírók munkáját a franciákéval, az angolokéval összevetni. A német tudósítások leginkább nagy komolyságukkal különböznek amazoktól. Nem kacérkodnak az irodalommal, nem pályáznak az olvasónak sem képzeletére, sem idegeire. A németek első sorban hozzáértő embereket igyekeztek kiküldeni a háborúba: a katonai képzettségű vagy a hadi tudományokban járatos újságírókat. Az ilyenek a háború látnivalói között könnyebben meg tudják különböztetni a lényegest és annálfogva igazán érdekest, a játszi érdekességűtől. A háborúk eseményei az olvasók legtöbbjére nézve érthetetlenek kellő magyarázat híján. A német haditudósítók első sorban tájékozottságunknak ezeket a hiányait akarják kitöltögetni. Az írói tehetség a legtöbb német haditudósítóban kisebb, mint az egyéb nemzetbeliekben, legalább is kiaknázatlanul hagyják az olyan alkalmakat, melyek e tehetségük csillogtatására maguktól kínálkoznának, nem törekszenek hangulatok megrögzítésére, nem dolgoznak színekkel, hanem tárgyukra meresztve szemüket, az értelem számára igyekeznek megfoghatóvá tenni a háborút. A német haditudósítók között nincsenek ismert nevek, Németország híres novellitái, regény- és drámaírói nem szerepelnek közöttük. Bizonyára azért, mivel a német újságok nem művészi képeket akartak a háborúról, hanem a valóságot lehetőleg pontosan körülíró és megmagyarázó tudósításokat.
A magyar újságírás sajátos természete a magyar haditudósítások milyenségét is meghatározta. Minthogy a magyar újságirodalom magában foglalja a magyar irodalom java részét is, ennélfogva többnyire íróemberek képviselik künn, a főhadiszálláson a magyar újságírást s ennélfogva a magyar haditudósítások erősen irodalmi jellegűek, legalább is arra törekedők. Népszerű és ünnepelt íróink táboroznak a csataterek szélén és írják meg haza benyomásaikat. Közöttük nagy sereg írói ambíciójú újságíró utánozgatja részint őket, részint Barzinit. Mindezek a fiatalok - de nem csak fiatalok - valóságos szenzációhabzsoló dühvel indultak a háborúba, nagy benyomásokat gyűjteni, rögtönös irodalmi sikereket aratni. Bizonyára nem egy közülük jövendő regényei és drámái tervével kelt útra.
Ezért olyanok a magyar haditudósítások, mint amilyenek. Tehetséges, meg nem tehetséges emberek egyforma mohósággal a festői mozzanatokat jegyezgetik föl, kirajzolják, kifestegetik őket, többnyire pompázatos módon, képeket, hasonlatokat szórva és minden közvetett, vagy közvetlen tapasztalatukat megnagyítva, széjjeltúlozva. A háborút mint valami rengeteg nagyot akarják szemléletessé tenni, de mindig első személyben, maguk által. Képzeletük túlzásainál talán csak érzelmességük túlzásai ellenszenvesebbek, mert tüntető szándékkal nyilvánulnak, mert megérzik rajtuk, hogy meg akarják hatni, el akarják érzékenyíteni, meg akarják rázni, vagy föllelkesíteni az olvasót. Rossz, irodalom ez, rossz, mert nem őszinte és mert a helyzethez, az eseményekhez, melyek között születik, a korhoz, ehhez a háborúhoz és jelentőségéhez sehogy sem méltó.
Ez a háború nekünk nem az, ami Barzininak és más érdekeletleneknek. A mi érdekeltségünk életre-halálra való benne. Mikor legderekabbjaink névtelenül temetkeznek el jeltelen sírokban, mikor a halál előtt az egyén önként oldódik föl a tömegben, nem járja akkor, hogy a haditudósító a maga egyéniségével álljon elő. Más időkben ki lehet olyan, amilyen, vagy aminőnek lenni akar, most nem illő, hogy az emberek a maguk egyéniségével tüntessenek. Az írói modor és modorosság most, mikor mindannyian azért forgatjuk lázasan az újságokat, hogy segítségükkel végzetünk titkos jeleit olvassuk ki a jövőből, elviselhetetlen. Bántónak, sértőnek, egész fajtánkra nézve megszégyenítőnek érezzük, mert hiúságot, önzést és egyéb kicsinyességet jelent egy nemzet válságos óráiban. Valamikor bizonyára a művészet számára is anyag lesz majd ez a háború. Ma, amikor fájó és beláthatatlan végzetű valóság, fölháborító a gondolata is annak, hogy a művésziparos önző szándékával közeledjék feléje valaki.
A haditudósítók feladata ettől egészen más. Röviden az, hogy a nem harcoló millióknak módot adjanak arra, hogy a küszködő milliók szenvedéseiből kivegyék részüket. Nyomasztó érzésekkel vannak tele azok, kik otthon ülnek, biztonságban, nyugalomban, mikor tudják, hogy testvéreik testükkel állnak őrt helyettük. Hányan vállalnák sorsukból készségesen a maguk részét! De nemcsak róluk van szó, hanem azokról is, kiket Fichte a »közönségesen gondolkozók«-nak nevez, kik számára az élet nem eszköze, hanem célja az emberi törekvéseknek. Úgy való, hogy az otthon maradtaknak ez a két kategóriája is részt vegyen képzeletben, gondolatban, érzésével a háborúban és mindabban, ami a háborúban szörnyűséges. Látni akarjuk, hogy testvéreink hogyan verekszenek magukért, értünk, a mindannyiunk után következő nemzedékekért és azért a földdarabért, melyre a sors letelepített bennünket. Érteni akarjuk küzdelmüket, annak minden szakaszát, hogy méltányolni tudjuk eredményüket, vagy sikertelenségüket, hogy értelemmel tudjunk örülni annak, ami örvendetes, és kétségbeesés nélkül megnyugodni abban, ami elháríthatatlan. A háború nagy és nehéz tudomány, melyet az általános műveltség nevében nem tanítanak iskoláinkban. Magából a háborúból kell megtanulnunk a haditudósítások közvetítésével azt, amitől elkéstünk. Tanulni akarjuk, hogy értsük, hogy következtetni, hogy jóban rosszban ítélkezni, hogy megnyugodni tudjunk.
És egyebet is akarunk. Meg akarunk tisztulni, meg akarunk nemesedni, hogy méltók legyünk azokhoz az egyetemes érzésekhez, melyek a milliókat egylelkű és egyakaratú tömeggé egyesítik ma. Akármilyen okok indították meg ezt a háborút, akármilyen szörnyűségek történnek benne és lesznek talán még következményei, az embervér omlása szentté avatja számunkra fogalmát. Majd ha megint béke lesz a földön, gyűlölettel beszélhetünk a háborúról, mint állati mivoltunk nyilvánulásáról. Most csak a megállíthatatlan végzetet láthatjuk benne. Most csak azt tehetjük, hogy belevetjük magunkat és megtisztíttatjuk vele lelkünket. Szenvedni akarunk, mint fegyverrel küzdő testvéreink, érezni akarjuk minden emberi nyomorúságukat, hogy egészen megteljünk részvéttel, szeretettel és az önfeláldozás vágyával.
Ezeknek az érzéseknek fölszítását kívánjuk a haditudósítótól. Ehhez azonban szükséges, hogy ne puszta szemével nézze a háborút, mert úgy csak azt látja belőle ami szemléletes: festőiségét, mozgalmasságát, művészeti elemeit. Hanem azt keresse meg benne és azt éreztesse meg velünk, ami az emberekben fejeződik ki belőle. Azt akarjuk, hogy emberképűnek jelenjék meg előttünk a háború, mert irtózás helyett csak úgy fordulhatunk feléje emberi érzéssel, csak úgy nézhetünk reá szeretettel. És nem szabad, hogy ne szeretettel nézzünk ma reája.
A háború, ha abból ítélünk, amit eddig láttunk belőle, nemcsak emberpróba, hanem próbája az újságíróknak is. A magyar újságírók riportra mentek a harctérre, ki ki a maga hiúsága és ambíciója, nevében. Eszükbe sem jutott, hogy voltaképpen bennünket nem harcolókat képviselnének odakünn a harcban, tehát kötelességük lenne, hogy helytálljanak értünk, és hogy azt a szorongást, bizalmat, hitet, szeretetet, ami halállal társalkodó testvéreink felé árad belőlünk, azt a drága energiát megfokozva adják vissza nekünk.
Az ideális haditudósítás elemeivel és eddig csak némely tábori levélben találkoztam. Csodálatos ugyan, hogy még a halál közelségében sem szabadul meg sok ember legföldibb gyarlóságaitól, a tetszeni, a föltűnni vágyástól, az olvasókkal kacérkodó hiúságtól. Nem egy hiteles tábori nyomorúságban kelt levél olyan mintha kávéházban írták volna. De vannak szerencsére másfélék is. És hadd emeljem ki közülük azokat, melyeket egy igaz ember igaz emberséggel írt haza: Halász Gyula leveleit. Csak annyit olvastam közülük, amennyi a »Nyugat«-ban jelent meg belőle. De nehéz órákban megkönnyebbültem tőlük.